Sztehlo Gábor leépítése

Nagy szenvedélyek kiváltására alkalmas könyvet írt Kende Tamás: Embermentés, vagyonmentés, státuszmentés címmel, melyet a Kronosz Kiadó jelentetett meg a Könyvhétre, s a meghívó azzal csábít a könyv bemutatójára, hogy immáron le lesz bontva az a Sztehlo-kultusz, amelyet éppen Sztehlo Gábor maga alapozott meg; és kiderül majd, hogy az érdemdús lelkész – kinek érdemeit a szerző állítása szerint sem kétségbe vonni, sem bagatellizálni nem kívánja – a mentett gyerekekkel együtt csupán része „(mellék)szereplője” egy sokkal kevésbé magasztos történetnek, mely vagyonok és státuszok átmentéséről szól. Ez utóbbi lett volna az elsődleges cél, az embermentés pedig ennek eszköze. Ez az a tétel, amelyet a szerző nagy apparátussal és szenvedéllyel igyekszik igazolni. Félsikerrel.

A vállalkozás sikeres fele fontos mindannak a megértése szempontjából, ami a német megszállás és a magyarországi harcok lezárása között az országban történt és nem történt.

Az történt, hogy az érdemleges, szervezett, tömegesebb embermentés jóval azután indult be, hogy végrehajtották a holokauszt legnagyobb arányú, leggyorsabb, legszervezettebb deportálási, népirtási akcióját. Az az arisztokrácia és polgári felsőosztály, amely pénzével, ingatlanaival és ingóságaival infrastruktúrát és anyagi bázist biztosíthatott volna a tömeges embermentéshez, ezt nem tette. Addigi életformájához ragaszkodva, birtokai birtokában élte szokványos életét, szinte tudomást sem véve a vidéki zsidóság iszonyatos körülmények között zajló eltüntetéséről.

Sztehlo Gábor és társai 1944 nyarán még képtelenek voltak bármit is tenni menekültek, üldözöttek elhelyezése érdekében. Erre épületet szerezni lehetetlen volt. Ellenben ősszel a gazdag fővárosi ingatlantulajdonosok egymás sarkát taposva tülekedtek a Nemzetközi Vöröskeresztnél, hogy ingatlanaikat felajánlják menekültek, üldözöttek, elhagyott gyerekek részére, s így ingatlanjaik s a benne lévő értékes ingóságaik a Nemzetközi Vöröskereszt mentesítő védelme alá kerüljenek.

Legkésőbb Románia kiugrása (1944. augusztus 23.) után, amikor a vörös hadsereg már elérte az (akkori) országhatárt, az árja úri népeknek, akik a tehetős zsidókkal ellentétben még rendelkeztek ingatlanaikkal, fel kellett ismerniük, hogy az addigi életüknek és társadalmi létüknek vége. Akiknek volt egy kis eszük és nem tartoztak a nácik, nyilasok fanatikus hívei közé, be kellett látniuk, hogy ideje gyorsan felkészülni részben a harcokra, részben az összeomlás utáni életre, a szovjet megszállásra: „menteni a menthetőt”. Az ingatlanaik és ingóságaik megtartása, megőrzése végett annyit tehettek, hogy azokat igyekeztek a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alá helyezni, ahol a területenkívüliség előnyeit élvezhették, s ezzel maguknak, számukra fontos embereknek is menedéket szerezni és érdemeket az embermentés, a zsidómentés támogatásával az új világban.

Ennek a motivációnak a relevanciája eddig nem volt benne a köztudatban. Az sem, hogy enélkül az embermentő kapacitás sokkal, de sokkal kisebb lett volna. A Sztehlo Gábor által fenntartott, körülbelül harminc ingatlant elfoglaló embermentő hálózat ebben a nagyságrendben semmiképp nem jöhetett volna létre, nem folytatódhatott volna a háború után a Gaudiopolisban, s Sztehlo nevét legfeljebb a holokausztkutatók szűk köre ismerné.

A szerző érdeme, hogy bőségesen dokumentálja és plasztikusan érzékelteti azt az éles váltást, ami az úri osztály magatartásában 1944 nyarának végére lezajlott, és sok mindent feltár azokból a megállapodásokból, üzletekből, amelyek az ingatlantulajdonosok és a Nemzetközi Vöröskereszt között köttettek. Egy Uri utcai épület példáján láthatjuk: volt olyan eset, amikor hat mentett kisgyerek többször annyi úri családtag és ismerős védelméhez szolgált kvázi ürügyként.

Ennek az embermentéssel összekapcsolt vagyonvédelemnek a főszereplője a hatalmas vagyonnal rendelkező, igen kiterjedt, a gazdaság számos ágában jelenlévő, svájci gyökerű, a magyarországi élelmiszeripar fellendítésében kulcsszerepet játszó Haggenmacher-Dreher család volt a főszereplője. A zsidónak minősülő Chorin Ferenc leléptetése után a Gyáriparosok Országos Szövetségét is ennek a családnak a feje, Haggenmacher Henrik vezette. Sztehlo Gábor is ehhez a családhoz tartozott, az édesanyja Haggenmacher-lány volt. A Sztehlo-hálózat első, 1944 októberében megnyílt épülete Haggenmacher-ingatlan volt, és a hálózat még jó néhány ingatlana úgyszintén.

A Nemzetközi Vöröskereszt budapesti delegáltja 1944 májusától Friedrich Born lett, egy svájci üzletember, aki 1936 óta Budapesten élt, széleskörű üzleti kapcsolatokat tartott fenn kiváltképp a svájci gyökerű Haggenmacherekkel. A titkárnője is Haggenmacher-lány volt. Born és a Haggenmacherek együttműködéséből, kölcsönös érdekeiből épült fel az az ember- és főleg gyerekmentő hálózat, amelyet Sztehlo tiszteletes emberfeletti munkával, ezer veszély között működtetett, amelynek a konfliktusait kezelte, s amelyben megszületett az a szellemiség, amely a háború után a Gaudiopolisban kiteljesedett.

Kende Tamás másik érdeme, hogy bemutatja: Sztehlo a világháború utáni években egyáltalán nem úgy írja le a történetét, ahogy a hatvanas évek elején keletkezett memoárjában.

A Haladás 1947. július 3-i számában például ezt nyilatkozza: „Addig különböző budai házakban, néhány száz üldözöttet tudtam elrejteni a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt. Valljuk be most már, ezt a védelmet én agyaltam ki, nem volt annak semmi hivatalos alapja. Járt ugyan itt Pesten egy svájci úr, Friedrich Born, aki megbízottja volt a Nemzetközi Vöröskeresztnek, segített is, amennyire lehetett, de ez a vöröskeresztes védelem alapjában véve blöff volt, amellyel én fegyvereztem le akkor, rövid időre Endre Lászlót, Bakyt és Kemény Gábor külügyminisztert. Friedrich Born ezt kérdezte tőlem egy beszélgetés folyamán még 1944 nyarán, amikor először járt itt és vele titkos tárgyalásokat folytattam: «Mit tesz az egyház a zsidó gyerekekért?» Erre a kérdésre volt felelet az én akcióm, amelynek első bázisa az a százezer pengő volt, amelyet a Hagenmacher- és Dreher-családoktól kaptam erre a célra. Üldözött gyerekek megmentésére. Amikor a munka megindult, csak egy-két budai villát tudtam erre a célra megszerezni, de ahogyan a veszedelem növekedett, ahogyan a pokol lángjai jobban körülfogtak bennünket, mind több és több búvóhelyet szereztem.”

Ebben a beállításban Sztehlo az ingatlanszerző, családja a bőkezű, önzetlen adakozó. Eltűnik a történetből az adományozók valóságos motivációja, teljesen a háttérbe szorul Born, akit a szovjetek villámgyorsan kiutasítottak Magyarországról a háború után. Az érdekek szerepét az isteni gondviselés veszi át. Kende mindezt egyszerűen úgy értelmezi, hogy Sztehlo a saját kultuszát építette. Csakhogy Kendét egyáltalán nem érdekli, ami Sztehlót a fenti nyilatkozat idején mindennél jobban, ami Sztehlo életművének legnagyobb, eredeti teljesítménye volt: Gaudiopolis.

Kende kiadott a kezéből egy több mint háromszázoldalas könyvet úgy, hogy egyetlen érdemi szava sincs Gaudiopolisról, amelyben Sztehlo szellemisége, pedagógiai zsenialitása, humanizmusa, vagyis az ő lényege kibontakozott. A szerzőt Gaudiopolisból kizárólag az ingatlanok érdeklik, amelyekben működött, hogy annak megszerzését egylényegűnek állítsa be az 1944 őszi ingatlanfelajánlásokkal. Ez a beállítás módfelett erőltetett, mivel Gaudiopolis éppenséggel a zsidónak minősített mágnás családtól, a Weiss Manfrédtől szétágazott famíliától kapta a helyet a működéséhez, egészen más történelmi körülmények között.

Sztehlo pedig nem önkultusz-építési célokból ferdítette el az embermentés történetét, hanem azért, mert Gaudiopolis helyzetét igyekezett erősíteni személyes imázsának építésével. Ezt a forradalmi pedagógiát követő (nagymértékben) önkormányzó gyerekvárost szinte csak azok szerették, akik benne éltek, akik működtették és akik a gyerekközpontú pedagógia hívei voltak. De nem szerette, nem támogatta sem a főváros, sem a kormány (Tildy Zoltánt és Zoltánnét kivéve), sem az evangélikus egyház, sem a zsidó misszió. Egyetlen komoly és stabil támogatója a Svájci Vöröskereszt volt, egy akkor már egyre „gyanúsabb” nyugati intézmény.

A gyerekmentés folytatását a kallódó, elárvult, alkalmas családi háttér nélkül tengődő gyerekekkel teli országban Sztehlón kívül nem sokan vélték indokoltnak. Sztehlo nyilván úgy gondolta, hogy az ügy érdekében helyes lesz föllódítania magát a gyerekmentő hálózat egyszemélyes megteremtőjének pozíciójába. A memoárjában, amely élete tevékeny részének lezárása után, Magyarországtól távol, svájci elszigeteltségben készült, már semmilyen érdemet nem tulajdonít magának illetéktelenül, viszont önmagával szemben is fölöttébb kritikus.

Kende egyrészt úgy tárgyalja a vagyon-, státusz- és (tegyük hozzá, bár a szerző ezt legkevésbé sem hangsúlyozza) életátmentési törekvéseket, mint valaminő szégyenletes dolgot. Mintha az a vagyon nem lett volna legitim. Mintha az önvédelem, vagyonvédelem, érdekvédelem nem lenne morálisan is elfogadható emberi tevékenység. És mintha lenne abban bármi kivetnivaló, hogy ilyen törekvéseket használnak fel üldözöttek mentésére.

Azt a mélységesen indokolt felháborodást, ami abból fakad, hogy az embermentést az önvédő zsidókon, cionistákon kívül szinte mindenki elszabotálta a nagy deportálás idején, amikor a legtöbb lett volna a mentenivaló, Kende átsugározza arra a természetes önmentő, önvédelmi törekvésre, ami ősz derekára olyan intenzív lett.

Ráadásul ennek az önmentő úri világnak a képe Kendénél egydimenziós. Mintha közülük senkinek nem lehetett volna semmi köze szellemileg, érzelmileg az üldözöttek mentéséhez. Mintha szükségszerűen közömbösek lettek volna valamennyien aziránt, amit az átadott ingatlanaik szolgáltak. Holott nemcsak az a tudás terjedt el nyár végéig, ősz elejéig, hogy a háború elveszett, s a vörös hadsereg fogja elfoglalni az országot, hanem az is, hogy a zsidókat a halálba szállítják. Ez a tudás nagyon szűkkörű volt akkor, amikor a vidéki zsidóságot deportálták, bár a kormányzó és a kormány persze beletartozott ebbe a szűk körbe. Amíg akár a felsőbb osztályokba lecsorgott a valósághoz közelítő Auschwitz-kép, már éppen összetalálkozott a háború végkimenetelét illető tudással. A motivációk összeérhettek és egymást erősíthették. Hiszen májusban még Sztehlo is úgy tudta: a német koncentrációs táborok sem lehetnek szörnyűbbek, mint a kistarcsai internálótábor.

Kende következetesen Haggenmacher-Born-Sztehlo hálózatról beszél, nem kimondva, de sugallva, hogy ez egy olyan morális, gazdasági, üzleti tömb lenne, amely egységesen árasztja azt a bűzt, amelyet a szerző az átmentési törekvésekben orront.

Ez inszinuáció, akár Bornra, akár Sztehlóra nézve.

Sztehlo természetesen élvezte születésétől fogva a jólét, a gazdagság előnyeit, lojális volt a családjához, de az ő útja kiágazott rokonai, az ügyvédek, bankárok, üzletemberek világából. Őt fiatal korától a magyar nyomor, a magyar parasztság sorsa izgatta, a népi írók műveit olvasta, kapcsolatban állt a falukutatókkal, a nácikkal szembeforduló német lelkésztársaival, Niemöllerrel, Bonhoeffer, a Bekennende Kirchéval (a náciellenes hitvalló egyházzal) szimpatizált. Finnországban tanulmányozta, Magyarországon szervezte és hosszú időn át vezette a paraszt-népfőiskolát. Az evangélikus parasztifjúsági mozgalmak országos vezetője volt. Ez mind hiányzik Kende Sztehlo-képéből.

A szerző azzal az ambícióval foghatott bele ebbe a könyvbe, hogy Sztehlo saját szövegével leplezi le azt a leegyszerűsített, idealizált, kvázi kultikus Sztehlo-képet, amely a nyolcvanas évek közepétől, Sztehlo „újrafelfedezésétől” felépült. Teszi ezt a Sztehlo-memoár hiteles szövege alapján, amelynek csak egy felére húzott, mondatról-mondatra átírt, minden kényes pontot, kritikát és önkritikát kiiktató változata jelent meg – mert csak ez jelenhetett meg – 1984-ben.

Csak hát ezt az ambíciót megtorpedózta az élet. Ugyanis tavaly megjelent a Sztehlo-memoár teljes, hiteles szövege (Sztehlo Gábor: Háromszázhatvanöt nap. Emlékek a magyarországi zsidómentésről 1944-ben. Tények és tanúk. Magvető, Budapest, 2022, 584 o.), annak utószavában pedig Kunt Gergely szabatos leírása a kéziratról, illetve az 1984-es kiadás hiányairól és torzításairól. A két szöveg közötti különbségeket Kunt a Credo 2022. áprilisi számában részletesen is leírja.

Ahelyett, hogy a szerző ezt a számára bizonyára sajnálatos tényt tudomásul vette volna, és annak megfelelően írta volna át a maga könyvét, lényegében negligálta ezt a kötetet, a Sztehlo-irodalom eddigi legfontosabb darabját. Olyannyira, hogy még a könyve végén található 15 oldalas irodalomjegyzékből is kihagyja. Egyetlen lábjegyzetben említi, magyarázva a magyarázhatatlant, hogy miért a levéltári forrásból idézi azt, amit az olvasó számára elérhető könyvből is idézhetne, tartalmilag ugyanazzal a szöveggel, legfeljebb a „Schweizi” lenne svájci. Egyetlen helyen sem említ érdemi eltérést az általa a levéltári forrásból idézett szöveg és a kiadott szöveg között. Még az 1984-es torzított szöveget is előbb idézi, mint a kiadott eredetit.

Az idealizált Sztehlo-kép árnyalásához éppen elég a nagytiszteletű keserű önkritikája és kritikája arról, hogy mennyivel több embert menthetett volna meg ő, az egyház, a Vöröskereszt, ha… „Mit tehettem volna, ha…/…/ Mennyire készületlen, mennyire perspektívátlan, mennyire tudatlan voltam 1944 márciusában magam. Mennyire más lehetett volna minden munkám, ha ismerem ezt vagy azt a körülményt. De nekem fontosabb volt a magam egyéni ambíciója és kis köröm érdeke./…/ Mennyire vak és magabízó volt az egyház, illetőleg felekezet. Mennyire más lett volna, ha látja a feladatát. Micsoda tragédia. Hogyan eljátszotta a hitelét a keresztyénség.” Ez az idézet nem fért bele Kende Tamás könyvébe.