A válogatott jobbszélső

Az 1918-as forradalom egyik vezéralakja, a lánchídi csata főszereplője lett az ellenforradalmi kurzus megalapozója, a „keresztény-nemzeti” állampárt alapítója, majd a legitimista ellenzék szenvedélyes szónoka. Ő volt az első, a mostaninál sokkal jobb futballista a magyar miniszterelnökök sorában. A kommunisták börtönében végezte.

Német eredetű, asszimilált, római katolikus családba született a Felvidéken, Malackán. Országosan ismert patikus volt az apja. Jelesen érettségizett Pozsonyban, az Állami Főreáliskolában, és nyolcadikos gimnazista korában az iskolai értesítőben megdicsérték, amiért szívességből táncórákat tartott a diákoknak. A budapesti és a berlini műegyetemen végezte mérnöki tanulmányait, majd jogot hallgatott, szintén Pesten és Berlinben.

Berlinben dolgozott főmérnökként, majd hazajött és 1908-ban gépjavító műhelyt alapított Mátyásföldön, amelyet vas- és felvonógépgyárrá fejlesztett.

Budapesti diákként a Műegyetem labdarúgó csapatában futballozott. Pályára lépett az első osztályban is, és 1904-ben a válogatottban is játszott jobbszélsőként Ausztria ellen. Később a legjobb játékvezetők között tartották nyilván. 1922-1923-ban (ellenzéki politikusként) az MLSZ elnöke, lemondása után tiszteletbeli elnöke volt.

1912-ben belépett a Függetlenségi és 48-as Pártba, s vezércikkeket írt a Czinkota és környéke című lapba. Már ekkor Károlyi Mihály szűkebb környezetéhez tartozott. Károlyi társaságában utazott 1914-ben az Egyesült Államokba. Távollétükben tört ki a világháború. A visszaúton Franciaországban rövid időre internálták is őket. Magas tisztséget viselő szabadkőműves volt, a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy I. főfelügyelője.

Az első világháborúban gépkocsizó parancsőrtisztként szolgált, mint az Önkéntes Királyi Magyar Automobiltestület tagja. Ide vonultatták be az autótulajdonosokat. Az egység Ablonczy Balázs szerint „inkább vidám férfikompániára, mint harcoló alakulatra” emlékeztetett. Friedrich cinkotai lapja 1918 nyarától Hatos Pálnak, az 1918-19-es forradalom monográfusának szavaival „okádta a tüzet Tiszára”. Demény Pál visszaemlékezése szerint a pisztolyt, amellyel Lékai János 1918. október 16-án megpróbálta lelőni Tisza Istvánt, Friedrich személyesen adta át neki erre a célra, mátyásföldi gyárának irodájában. Károlyi Mihály a Hit, illúziók nélkül című önéletírásában Friedrichet nevezte meg a két héttel későbbi, sikeres merénylet sugalmazójaként is.

Október 28-án Friedrich volt a hangadó a lánchídi csatához vezető tüntetésen. Ő indította „Fel, Budára!” jelszóval a tömeget a Lánchídra, hogy kiköveteljék József főhercegtől a Nemzeti Tanács kormányának kinevezését. A sortűzben ő maga is megsérült. Már a budai Várat akarta lövetni a dunai flottilla lázadó matrózaival, hogy kikényszerítse Károlyi kinevezését. Az őszirózsás forradalom győzelme után a Károlyi-kormány honvédelmi államtitkára lett. Hatos úgy fogalmaz, hogy „az izgága és rejtélyes mozgású Friedrich István beült a honvédelmi minisztériumba államtitkárnak – állítólag Károlyi felkérésére”.

Friedrich megpróbálta elszabotálni a szétzüllött hadsereg leszerelését, és miniszterének, Linder Bélának a megkerülésével olyan utasítást adott ki, miszerint az öt legfiatalabb korosztályt, mintegy 300 ezer embert fegyverben kell tartani. Linder jelentős részben emiatt mondott le. Utóda, Bartha Albert aláírta a Friedrich által készített körrendeletet, miszerint az új hadsereg az öt legfiatalabb korosztály visszatartása, illetve behívása útján alakul meg.

Friedrich támogatásával szervezték meg a „cionista gárdát”, a zsidó karhatalmi egységeket, amelyek „részvételével elkövetett tucatnyi halálos áldozatot előidéző dorogi és alsónémedi önbíráskodás… az ellenforradalmi korszak antiszemitizmusának nyújtott mohó kézzel megragadott muníciót” (Hatos Pál). Ezen mohó kezek között Friedriché is ott volt.

Az 1919-es kommünnel való szembenállás vitte át őt az 1918-as forradalom, az ő forradalma ellenségeinek táborába. Az ellenforradalmi szerveződésekbe oktobrista alapon nem lehetett részt venni. A kommün sem különböztette meg oktobrista és nem oktobrista elleneit. 1919. április 19-én több száz politikai túszt szállítottak a Gyűjtőfogházba, és azzal fenyegetődztek, hogy kivégzik őket, ha az ellenforradalmi kísérletek folytatódnak. Erre egyetlen esetben sem került sor. A túszok között volt Friedrich is. Május végén valamennyi túszt szabadon engedték.

Zalában szervezte az ellenállást, többek között Pehm (később Mindszenty) József plébánossal együtt. Budapesten a Fehérház Bajtársi Egyesület elnevezésű ellenforradalmi csoport elnöke lett. Jókor volt jó helyen, legalábbis ahhoz, hogy miniszterelnök lehessen kis ideig. Ő volt kéznél 1919. augusztus 6-án, amikor a kommün által hátrahagyott, Peidl Gyula által vezetett „szakszervezeti kormánytól” át kellett venni a hatalmat a forradalmi időszak végleges lezárása végett.

A román csapatokkal a háta mögött, a megszálló román hadsereg és József főherceg megbízásából vette át a hatalmat. Összesen három és fél hónapig volt kormányfő. Kétszer alakította át alaposan a kormányát. 23 miniszteréből összesen 5 maradt végig benne a kormányaiban. Kezdetben jószerént az kapta a tárcákat, aki arra járt. Hiába próbálta Friedrich úgy alakítgatni a kabinetjét, hogy az antant hatalmaknak megfeleljen, nem sikerült. Nekik olyan stabil kormány kellett, amelybe a forradalmakkal szemben álló valamennyi jelentős politikai erő benne van. Ebben a novemberben megalakult „koncentrációs” Huszár-kormányban Friedrich megkapta a hadügyminiszteri tárcát.

Az ellenforradalmi restaurációt a rövid életű Friedrich-kormány hajtotta végre. Visszaadták a földbirtokokat, természetesen visszacsinálták az államosítást, megszüntették a szénsegélyt, a munkanélküli segélyt, a mezőgazdaságban a kollektív szerződéseket. Ismét a munkáltatókra bízták a bérek megállapítását, visszaállították az 1918 októbere előtti közigazgatási hatóságokat. Kormányrendelettel érvénytelenítették az 1918 októbere utáni professzori, egyetemi oktatói, kutatói kinevezéseket. Vagyis kirúgták azokat az élvonalbeli értelmiségieket, akiket 1918 októbere előtt méltatlanul mellőztek.

Kiadták azokat a rendeleteket, felállították azokat a nyomozó hatóságokat, amelyek a forradalomban résztvevők felkutatásához és megbüntetéséhez kellettek. Újra életbe léptették az internálási rendeletet. Hajmáskéren felállították az első internálótábort. Mindezzel megpróbálták gyorsan jogi és állami, persze nem jogállami, keretek közé terelni a felelősségre vonás folyamatát, és ezzel megállítani a fehér terrort. Augusztus 17-én Friedrich utasította az igazságügyminisztert, hogy nyomoztasson Károlyi ellen sikkasztás és egyéb bűncselekmények miatt. Megpróbált erőteljesen fellépni a fehér terror és a román megszállók vérengzései ellen, de teljesen hatástalanul. A terror éppen az ő kormányzásának hónapjaiban volt a legintenzívebb és legvéresebb.

A kormánynak az első időkben még telefon- és távíró vonalai sem voltak a Dunántúl felé. Ott a Horthy Miklós vezette fővezérség és a tiszti különítmények uralkodtak, a megszállt országrészekben és a fővárosban pedig a román katonai szervek, amelyek szinte teljesen ellenőrzésük alatt tartották a kormányt, cenzúrázták a sajtóját, lehallgatták a miniszterek telefonjait. Friedrich dunántúli körútjához is a román parancsnokság engedélye kellett.

A Friedrich-kormány utolsó ténykedése az általános, egyenlő és titkos választójogot rögzítő rendelet kiadása volt. Szeptemberben Friedrich megalapította a Keresztény Nemzeti Pártot, amely októberben egyesült Haller István keresztény pártjával. Így jött létre a „keresztény-nemzeti” kurzus állampártjának alapját képező Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja.

Az 1920-as választásokon Budapesten, a Belvárosban győzte le Friedrich Wekerle Sándort. A választások után pártja alakított kormányt a kisgazdákkal. Ő magát képzelte el a koalíció miniszterelnökének, de be sem került a kormányba. Már csak azért sem, mert Trianon kérdésében szembekerült a pártjával. Azt hirdette, hogy az antant egyre gyengül, formálódik vele szemben a letiport, félrevezetett nemzetek szövetsége a németektől az arabokig, a világháborúnak még egyáltalán nincs vége, és „átkozott az a kéz, amely aláírja a békeszerződést”.

1920 áprilisában kilépett a kormánypártból. Saját pártot alapított, amely 1922-ben egyesült Andrássy Gyula csoportjával, és felvette a Szövetkezett Keresztény Ellenzék nevet. A legitimista ellenzék jobboldalának lett az egyik vezéralakja. Szittyák tábora néven egyesületet is alapított. 1921-ben meggyanúsították azzal, hogy szerepe volt Tisza István meggyilkolásában. Rövid időre le is tartóztatták, de aztán ejtették a vádat.

A cionista gárdákat támogató, szabadkőműves Friedrich a forradalmak után buzgó zsidófalóként lépett föl. A Borsszem Jankó című vicclap folyvást a bornírt antiszemitizmusával élcelődik. Hadügyminiszterként hetenként jelentette az Országgyűlésben, hány zsidót toloncolt vissza leplombált vagonokban Galíciába. A valóságban sokkal kevesebbet, mint amennyit a T. Háznak lódított. Aztán lódított még nagyobbat is: azt, hogy miniszterelnöksége idején minden éjjel ezer zsidót toloncoltatott ki, és hozzátette, hogy „ez a zsidókérdés megoldása”. (Zsidó Néplap, 1920. július 30.)

Ő használta először a Nemzetgyűlésben a „népfajok, nemzetiségek” kifejezést a zsidó fedőszavaként. Rögvest indítványozta is, hogy az újságpapír kiosztása a nemzetiségek számaránya szerint történjék. Sajtókamara felállítását szorgalmazta a „zsidó sajtó” visszaszorítása végett, és azt követelte, hogy feltűnő héber betűkkel jelezzék zsidó voltukat a „zsidó” lapok. Mármint valamennyi lap, amelyet tulajdonosaik, szerzőik vagy csupán irányultságuk alapján zsidónak minősítettek.

Mindehhez képest 1922-ben, amikor már ellenzéki jelöltként indult Zalában, a kormánypárti lapok és kortesek azzal kampányoltak ellene, hogy a „zsidókkal paktál”. Zalában gyanús körülmények között meg is buktatták. Budapesten, titkos választáson szerzett listás mandátumot. A Borsszem Jankó így emlékeztetett Friedrich még nagyon is közeli múltjára: „Nyári verseny politikusok részére: Harcászati gyakorlatok forradalmi lendülettel és pálfordulással. (A terep a Lánchíd előtti térséget ábrázolja, idő 1918. október vége, rendezi Friedrich István.)”.

1920 augusztusában így jellemezte Friedrichet harcostársa, szélsőjobboldali lapok szerkesztője, Kádár Lehel: „Az élet embere gondolta ki, akit nem feszélyez a múlt és akit nem ijeszt meg a jelen. Szabadkőműves volt és a forrongó tömeget rohamra vezeti a múltban, de nem szégyenli, nem is tagadja. Minden múltat el lehet felejtetni és minden tévedést helyre ütni, mondotta nekem egyszer, amikor kettőnk között valakiről szó esett. A múlt nem kötelező, csak köt, ha az illető nem elég erős. Egész különös karrier. Mint forradalmár kezdi. Károlyi barátja és bizalmasa, szónoka zuggyűléseknek, elnöke kiskaszinóknak. Az elégedetlenek, zúgolódók, forrongók barátja, esküdt ellensége a régi intézményeknek, szabadkőműves, anélkül, hogy alapjában véve destruktív volna. Csak véletlenül sodródik oda és azokkal az erőkkel, de nem szívja fel magába. Egyéniség, aki ki akar használni mindent és mindenkit céljaira és tisztán pozíciókérdés, hogy nem a parlamentben bukkanik föl. (…) A belső akaróknak, az előretörőknek, az érvényesülési harc bajvívóinak nem volt választásuk a múltban, azokra a hullámokra eresztették hajójukat, amelyekhez hozzá tudtak férni. Nem belső meggyőződés vezette Friedrichet a forradalomba, hanem temperamentuma és a lehetőségek, az érvényesülés vágya. Mihelyst valamit el tud érni, megfordul és gátat akar emelni azoknak az erőknek, melyek magasba lendítették, a hadügyi államtitkári polcra. (…) Az élet küldte, Pest, a romlott város nevelte. Nem volt idegen előtte a kávéház, az éjjeli mulató, a sportpályák sehogyse magyar levegője, magába szívta az átlagpolgári élet minden kigőzölgését.” (Új Magyar Szemle, 1920/2.)

És az érvényesülési harc eme bajvívójának összesen egy esztendő jutott hatalmi pozícióban, két ellentétes részletben. Nem igazán átütő eredmény. Bő másfél évtizeden át ült ellenzékiként a parlamentben, támadgatta a kormányt a Pesti Napló hasábjain, Előre címmel hetilapot tartott fenn, de komolyabb szerepe és hatása már nem volt. A harmincas évek végén az Országgyűlésből is kipottyant. A Főváros Törvényhatósági Bizottságába azért még benne volt a német megszállásig, és ő viselte az elnöki tisztséget a Magánmérnökök Országos Szövetségében.

Fiatalon házasodott. A házasságából két leánya született, felesége az ostrom alatt halt meg Budapesten, 1945 januárjában. A világháború után az Egyesült Államok megvette követségi épületeknek Friedrich Mátyás király úti ingatlanait, ő pedig a Szüret utcában lévő villájában lakott. Nélkülöznie valószínűleg nem kellett. 1951-ben belekonstruálják őt a Grősz József érsek elleni perbe. A per koncepciója, amelyet a „megpuhított” püspök is felmondott, a lapok pedig nagy terjedelemben ismertettek, az volt, hogy Grősz, aki az ősi törvények szerint a király és a hercegprímás (Mindszenty) távollétében az ország Homo Regiusának tekinti magát, a népellenes, horthysta-fasiszta összeesküvőkből puccsista kormányt állít fel  az Egyesült Államok támogatásával, és ennek vezetésére a „fehérterror hóhérminiszterét”, a „kipróbált gyilkost”, Friedrich Istvánt kéri föl, aki a felkérést el is fogadta. Az összeesküvők „feladata az lett volna, hogy amit az ellenforradalom miniszterelnöke, Friedrich István 1919-ben elkövetett, azt most még elvetemültebben, még elszántabban ismételjék meg, hogy újra szolgaságba hajtsák a szabad, dolgozó népet és legjobb képviselőinek tíz- és tízezreit mészárolják le. Ezért szemelte ki Grősz József vádlott az összeesküvés miniszterelnökévé Friedrichet, mert — mint vallotta — 1919-ben, a Tanácsköztársaság leverése után már bebizonyította, hogy ért a vérengzéshez.” (Kis Újság, 1951. június 27.)

Friedrich Istvánt 1951 augusztusában a Grősz-per mellékperében 15 éves börtönbüntetésre ítélték. Három hónappal később a váci börtönben meghalt.