Egy antiszemita „zsidóbérenc”

Az Alkotmány vehemens, antiszemita publicistája, a krakéler párbajhős a legszörnyűbb időkben lett belügyminiszter. Ellenzékiként a fehér terror tömeggyilkosai elleni harc frontembere lett, a Horthy Miklós elleni legsúlyosabb vádak képviselője. Bebörtönözték, kiiktatták a közéletből, megfosztották jövedelmétől. A parlamenttel szemben találták meg, átlőtt fejjel.

Ősrégi nemesi famíliából származott, melyből több magasrangú politikus is kikerült. Besztercebánya melletti birtokuk, kastélyuk elúszott. Apja már bírósági végrehajtóként tartotta el szerényen a családját.

Ödön a besztercebányai, majd a kalocsai katolikus gimnáziumban tanult. Verseivel, irodalmi tanulmányaival, szavalataival díjakat nyert, dicséretett kapott német és görög nyelvből, Besztercebányán tótul is tanult, jelesen érettségizett. A budapesti egyetemen folytatott bölcsészeti tanulmányokat.

Már diákéveiben is publikált a Katolikus Néppárt lapjában, az Alkotmányban. Megírta például, hogy „a hazai színpadokon, az erkölcstelenség most éli fénykorát. Őrületes hajszában kergetik egymást a frivolabbnál frivolabb darabok s a ledérség egykor titkolt kultusza ma hangos baccháns-tivornyává lett.” (Alkotmány 1899., január 27.) Tanulmányai befejezése után az Alkotmány szerkesztője, politikai rovatvezetője lett. 1900-ban már sajtópert is indítottak ellene hitfelekezet elleni izgatás címén A zsidó csillag cikke miatt, amelyben az országban itt-ott előforduló kereszttördelésért a zsidóság egészét kiáltotta ki bűnösnek.: „Másutt — ahol önérzetesebb emberek laknak — sokkal kisebb dolgokért lincselnek és sokkal kisebb dolgokért lép jogaiba a népbíráskodás. Ha hatóságaink nem mernek oktatást adni zsidó felebarátainknak a vallástürelemből és más vallásának tiszteletéből, hát adjon akkor nekik oktatást a magyar keresztény közvélemény. Ha ezek a nálunk következetesen és terv szerint elkövetett keresztsértések és kereszttördelések csak szórványosan és incidentaliter fordulnának elő másutt: bizony bokáig gázolnának az emberek párolgó zsidóvérben és az országutak mentén zsidók rothadnának a fákon. Ha másutt történnének ilyen irtózatos gazságok, nem maradna abban az országban emlékezete sem egy rút és megvetésre méltó fajzatnak, mely kihivő orcátlansággal sérteget és bántalmaz mindent, ami keresztény.” (Alkotmány, 1900., augusztus 25.)

Az ifjú Beniczkynek sok lovagias ügye keletkezett, többnyire sértőnek talált újságcikkekből. Írtak az újságok a párbajairól 1902-ben, 1903-ban, 1904-ben, 1909-ben… Az esetek többségében Beniczky húzta a rövidebbet, mert nem forgatta olyan ügyesen a kardot, mint a tollat. Lovászy Márton, a későbbi külügyminiszterrel például igen komolyan megsebesítette.

1906-ban Rózsahegyen országgyűlési képviselőnek választották a Katolikus Néppárt színeiben. 1910-ben úgy esett ki az Országgyűlésből, hogy tévedés vagy szabotázs miatt kimaradt a választói névjegyzékből. Ekkor megalapította a Magyar Kurir című katolikus lapot, ahol a magát katolikus dzsentrinek kiadó Szamuely Tibor főnöke lehetett.

1907-től a tiroli császárvadász ezredben szolgált. Itt pedig éppen egy párbaj elutasításából lett baja. Az Országgyűlés karhatalmi testületének tagjaként egy százados megvágott egy ellenzéki képviselőt egy viharos ülésen, mire Beniczky legközelebbi barátja és elvtársa, Szmrecsányi György képviselő „erős szavakkal bírálta” a százados eljárását, aki megsértődött és provokáltatta Szmrecsányit. Ő segédjével, Beniczkyvel együtt párbajképtelennek ítélte az esetet, mivel a százados hivatalos eljárásban tevékenykedett az Országgyűlésben, és egy országgyűlési képviselő hivatalból minősíthette. A hadseregben ezt az érvet nem fogadták el. Beniczky ellen becsületbírósági eljárást indítottak. Azzal fenyegetődztek, hogy a katonatisztek kilépnek a Nemzeti Kaszinóból és az Országos Kaszinóból, ha a századosnak nem szolgáltatnak elégtételt, illetve, ha Beniczky onnan nem lép ki. Erre Beniczky lépett ki a hadseregből. A lemondó levelében leszögezte: „A jövőben sem akarom magamat tartalékos tiszti rangom által önálló és független politikai meggyőződésemben korlátoztatni, miután kiderült, hogy egy magyar úr, akiben a nemzeti becsületérzésnek csak egy szikrája is megvan, nem lehet császári és királyi tartalékos tiszt.”

Így aztán egyszerű közlegényként került bele a világháborúba. Kitüntette magát, őt is kitüntették, őrnagyként és lerokkanva szerelt le, miután egyik lába Volhiniában teljesen elfagyott.

1910-ben feleségül vette a zsidó származású, kikeresztelkedett Blum Stefániát, aki a világháború éveiben vöröskeresztes ápolónőként szolgált az olasz fronton. Ebből is kitűnik, hogy Beniczky nem faji, nem vérségi alapon volt antiszemita akkor sem, amikor nagyon az volt.

1917-ben Bars vármegye, 1918-ban Esztergom vármegye főispánjának nevezik ki. Az Őszirózsás forradalom után ugyanitt kormánybiztos. „Beniczky Ödön kormánybiztosnak energikus felhívása, amelyben a statáriumot helyezte kilátásba, az egész vármegye területén példás rendet teremtett. Napok óta nem érkezik hír zavargásokról, a falvakban a nyugalom teljesen helyreállott és a közigazgatás is megkezdhette már működését.” (Budapesti Hírlap, 1918., november 15.)

1919 január végén Beniczky szakított a Károlyi-forradalommal. Bécsbe ment, csatlakozott az áprilisban megalakított antibolsevista comitéhez, és az ellenforradalmi emigráció élcsapatával tért haza a kommün bukása után.

Augusztustól novemberig a Friedrich-kormány belügyi államtitkára, novembertől 1920 márciusáig a Huszár-kormány belügyminisztere. A kormánnyal együtt ő is távozik.

A Népszava szerkesztőinek, Somogyi Bélának és Bacsó Bélának a meggyilkolása után így nyilatkozik: „Itt nem jöhet számba sem fáradtság, sem költség. Minden eszközt és minden módot érvényesítünk arra, hogy ez a nyomozás kezünkbe adja a tetteseket. Megvan a reményem, hogy kétszer huszonnégy óra alatt tudni fogjuk, kik követték el a gyilkosságot… (…) …a statáriális intézkedés kötelessége lesz a legszigorúbb ítélet hozásával példát adni, mert meg fogjuk mutatni, hogy közönséges bűntettel állunk szemközt, és hogy senki sem követhet el a mi konszolidálásunknak a külföld előtt is ismert és méltányolt rendje és menete ellen ilyen példátlan aljasságot.” (Népszava, 1920. február 21.)

Beniczky valóban nagy eréllyel nyomoztatott ebben az ügyben és más ügyekben is, de szinte semmit nem ért el. A fővárosi rendőrfőkapitány, Mattyasovszky György még Beniczky belügyminisztersége idején jelentette, hogy kinyomozták a gyilkosságot, tudják, kik a tettesek, akiket azonban elrejtettek.

Öt évvel később a Világ így foglalta össze az 1920-as állapotokat: „Azokban a napokban Magyarországon nem volt tekintélyük és hatalmuk a törvényes hatóságoknak, sőt nem volt tekintélye és hatalma a kormánynak sem. Földrengések járták végig az országot, romokban hevert minden, főleg pedig romokban hevert a jog, a törvény, az igazság temploma. Senki ellen nem emelünk vádat. Somogyi Béla ügyének kivizsgálásánál nem terhelik mulasztások a hatóságokat, amelyek tehetetlenek voltak, és nem terheli mulasztás a kormányt, amely akkor még csak a hatalom árnyékát sem tudta kezébe keríteni. Mulasztás nem terhel mást, csak az első nemzetgyűlést, a magyar népképviseletet, amely az egész országra katasztrofális kilengéseknek ezt a mindennél katasztrofálisabb betetőzését tartozott volna saját erejéből kinyomozni, és saját ítélőszéke elé állítani.” (Világ, 1920. június 2.) Akkor Horthy Nemzeti Hadserege kezében volt az ország (meg nem szállt része). A Nemzetgyűlés megtagadta a vizsgálóbizottság felállítását.

Amikor 1920 nyarán megbukott a Simonyi-Semadam-kormány, Beniczky is szóba került miniszterelnöknek. Az ő lakásán folytak a megbeszélések, „hogy nagyatádiékkal együtt kereszténydemokratikus alapon kormányt és kormányzati rendszert inauguráljunk, határozott célkitűzésekkel, határozott programmal”. (Az Újság, 1923. július 29.) Beniczky miniszterelnökségét (állítása szerint) Gömbös fúrta meg, ami nagyon is elképzelhető, mivel Beniczky heves fellépése a tömeggyilkosságok megtorlása érdekében a legkevésbé sem tetszett a fehér terror fajvédő ideológusainak.

Októberben Gömbös, aki kiválóan vívott, alkalmat talált rá, hogy párbajra kényszeritse Beniczkyt, aki csúnya sebet kapott a fejére.

A kormányalakítás kedvéért Beniczky hajlandó lett volna elfogadni a királykérdés elnapolását, de miután megalakult a Teleki-kormány, erre már nem volt oka. 1920 végén a radikális legitimisták Beniczkyvel és Szmrecsányival az élükön ellenzékbe vonultak. 1921. márciusában megtörtént IV. Károly első sikertelen visszatérési kísérlete. Beniczky rohant volna a király elébe, aki a kormányába jelölte őt, de megállították, letartóztatták. A Nemzetgyűlésben hatalmas patáliát csapott mentelmi joga megsértése miatt. A válasz az volt, hogy a képviselő urat nem letartóztatták, csak feltartóztatták, hogy ne vehessen részt bűnös akcióban. Novemberben már szabályosan felfüggesztették a mentelmi jogát, és letartóztatták. Az ügyészség lázadás címén emelt vádat ellene a „királypuccs” támogatása miatt, ám december végén Beniczkyt szabadon bocsátották.

Ekkor már a kormány legvehemensebb bírálói közé tartozott. Egyik kirohanása után Károlyi Imre egy cikkben így diffamálta őt: „Lehet ugyanis valaki őszintén, jóhiszeműen, becsületesen szélsőséges antiszemita. De a zsidó fajból választani magának feleséget, ennek vagyonából élni és emellett szélső antiszemitának lenni: ehhez mégis csak nem közönséges mértéke kell az erkölcsi eltévelyedésnek és arcátlanságnak.” (8 órai újság, 1921., április 24.) Beniczky szerencséjére a segédeinek sikerült pisztolypárbajban megegyezniük, így ezúttal könnyű sérüléssel megúszta.

Miközben Károlyi Imrénél még szélsőségesen antiszemita volt, más körökben már zsidóbérenc vagy egyenesen félzsidó: „Nézzük csak meg Károly király soproni kormányát. Rakovszky liberális filoszemita, Beniczky Ödön félzsidó (t. i. felesége zsidólány), Szterényi József egész zsidó, Vázsonyi Weisfeld Vilmos hatványozott zsidó. No és a főkapitány? Sándor László szintén egész zsidó. Rajtuk kívül akad még néhány köpönyegforgató gróf, akik a forradalom előtt is Vázsonyi Weisfeld Vilmossal dolgoztak a haza és nemzet ellen a szociális-liberális-radikálisok hatalma növelésén. Ezek a nevek a keresztény nemzeti irány halálát jelentik.” (Vadászat, 1921., november 1.)

1921-ben drámai felszólalások, interpellációk hosszú sorában idézte fel a gyilkosságokat, rablásokat, kínzásokat, amelyeket a különítményesek követtek el. Sorolta azokat a zsidókat, akik a kommünnel szemben álltak, kapcsolatban voltak a szegedi ellenforradalmi kormánnyal, a különítményesek pedig kommunistaként fosztották ki, kínozták meg, gyilkolták le őket. Feltette a kérdést: „Hajlandó-e a Kormány Héjjas Ivánt, Pataky Nándort, Füzesit, Balogh Ferencet és Francia Kis Mihályt letartóztatni?” (Pesti Napló, 1921., július 16.)

Az 1922-es választások után nem került be a Parlamentbe. 1923-ban időközi választáson több mint 90 százalékos részvételi arány mellett, minimális különbséggel győzte le őt Komáromban titkos választáson a kormány nagyágyúja, Klebelsberg Kunó. Úgy, hogy az ellenzék jelentős része nem állt ki Beniczky mellett, noha az ellenzék közös jelöltje volt.

1925. februárjában megvádolták őt azzal, hogy segített gyilkosságokat eltitkolni, miután sűrűn emlegette, hogy ő is tudja, kik a gyilkosok, de nem nevezi meg őket. Ettől kezdve Az Újság című lapban elkezdte nyilvánosságra hozni azokat az információkat, amelyeket a hivatali titok megsértése nélkül feltárhatott. Lényegében kikényszerítette, hogy idézzék be a katonai ügyészségre tanúként, és adjanak neki felmentést a titoktartás alól. Mielőtt az ügyészségen megjelent volna, írásos vallomását megjelentette Az Újság 1925. május 31-i számában a kormányzót súlyosan terhelő állításokkal. Ebből hatalmas botrány kerekedett. A lapszámot elkobozták, a lapot betiltották, Beniczkyt kormányzósértés vádjával letartóztatták.

Csak az emigráció sajtójából értesülhettek pontosabban Beniczky állításairól, akik ahhoz hozzáfértek. A New York-i kommunista lap, az Új Előre (1925. június 28.) persze lelkesen idézte az antikommunista Beniczky vallomását, és készpénznek vette minden szavát. A vallomás szerint Beniczky 1919 szeptemberében leutazott Horthyhoz Siófokra, hogy elérje a „katonai kilengések” haladéktalan beszüntetését. A beszélgetés egy pontján Beniczky feltette a kérdést a fővezérnek:

– Ha a nemzeti hadsereg bevonul a fővárosba: lesz-e pogrom, igen vagy nem?

A fővezér úr a következő választ adta:

– Pogrom nem lesz, de néhányan fürödni fognak!

Most elővett egy pesti újságot, amely a hadsereg dunántúli erőszakosságait ismertette, a cikket felolvasta és hozzátette:

– Azok, akik ilyen cikkeket írnak, és az is, aki ezt a cikket írta, fürödni fognak.”

Somogyi Béla volt az első és a legismertebb azok között, akik „ilyen cikkeket” írtak. Miután tömegével kapta a fenyegető üzeneteket, Somogyi a nemzeti hadsereg pesti bevonulása előtt el akarta hagyni az országot, de a főkapitány és a koronaügyész tiltakozása miatt nem kaphatott útlevelet. Amikor a Gellért Szálló tiszti étkezdéjében Horthy jelenlétében felolvasták Somogyinak a cenzúra által letiltott cikkét, valaki megjegyezte, hogy legfőbb ideje a Somogyit „a Dunába tenni”. Erre felelte a kormányzó – Beniczky vallomása szerint –, hogy „nem beszélni kell itt, hanem cselekedni!” Ekkor indult volna meg a verseny a Prónay- és az Osztenburg-különítmények között, hogy melyiknek sikerül teljesítenie a fővezér óhaját. Az Osztenburg-különítmény embereinek sikerült.

A fővezérség mindent elkövetett a nyomozás akadályozása végett. A tetteseket átcsempészték csehszlovák területre. Miután a rendőrség megállapította, hogy Kovarcz Emil (1925-ben hivatásos csendőrtiszt) és Megay László irányításával kínozták és ölték meg Somogyit és Bacsót, Horthy bizalmasai ötlötték ki azt a mesét, hogy Kovarczék ismeretlen egyéneknek adták kölcsön azt a gépkocsit, amelynek utasai a gyilkosságot elkövették.

Beniczky tehát konkrétan megnevezte a gyilkosokat, a kormányzót jelölte meg felbujtóként, a nemzeti hadsereg fővezérségét pedig bűnsegédként. A kormányzó és a nemzeti hadsereg volt az akkori hivatalos és közkeletű álláspont szerint az ország megmentője a forradalmak után. Ezen a tételen alapult az egész rendszer legitimitása. Beniczky ennek alapjait támadta meg.

„A szélső legitimizmusnak egy hangos és – reméljük – felelőtlen különítménye, élén Beniczky Ödön volt nemzetgyűlési képviselővel és volt belügyminiszterrel, a budapesti magyargyűlölő kapitalizmussal alátámasztott zsidó fajvédelem legjellegzetesebb lapjában egy vallomást adott le, melyet a Somogyi-Bacsó ügyben a katonai bíróság előtt kellett és csak ott lett volna szabad a törvény szerint elmondani. (…) Semmi kétség, Beniczky Ödön lépése a magyar államfő ellen forradalmi lépés, amire a válasz is csak olyan erélyes és súlyos lehet, mint minden forradalmi megmozdulás ellen egyedül hatásos módszer.” Így szól a „keresztény politikai napilap” vezércikke, amelyet a lap főszerkesztője, (akkor még nem Bajcsy-) Zsilinszky Endre írt. (Szózat, 1925. június 3.)

Akik igazolhatták volna Beniczky állításait Horthy megnyilvánulásairól, megvédték a kormányzót vagy hallgattak. Beniczkyt első fokon háromévi, másodfokon húsz hónapi szabadságvesztésre és 13 millió korona pénzbüntetésre ítélték. Súlyos gyomor- és májbajára való tekintettel 1926. januárjában ideiglenesen szabadlábra helyezték. Az 1928. tavaszán kibocsájtott amnesztiarendelettel ő is kegyelemben részesült. 1930-ban megszüntették a nyomozást a Somogyi-Bacsó gyilkosság ügyében arra hivatkozva, hogy rablás nem bizonyítható, a többi pedig az 1921-es közkegyelmi rendelet hatálya alá tartozik. Kovarcz Emilnek 1944-ben még meg kellett dolgoznia Szálasi Ferenc kormányában azért, hogy 1946-ban eljusson az akasztófáig.

1928-ban a legitimista Windisch-Graetz Lajos, a frankhamisítási per fővádlottja is kegyelmet kapott, s amikor kijött a börtönből, elhelyezte Beniczkyt a Magyarság című lap kiadóhivatalához, igazgatónak. Beniczky egészen új irányt kívánt adni a lapnak. A tevékenységét azzal kezdte, hogy a lap törzsgárdáját kirúgta. Nem volt vele sikere. Rövid idő után távoznia kellett.

Ezután visszavonult a politikai élettől.

Addig sem volt túl jó anyagi helyzetben, de ekkor még nehezebb idők következtek. Nyugdíjjogosultságának megállapítására vonatkozó kérelmét a közigazgatási bíróság 1930 nyarán (a jogszabályoknak megfelelően) elutasította.

Büszke, rátarti úr volt. Szűkösen élt, de adott a látszatra, anyagi gondjait titkolta, segítséget nem kért. Gyötörte a betegség, a szegénység, és végképp kiszorult a közéletből.

1931. január 19-én este a Múzeum utcában még kedélyesen elbeszélgetett a feleségével, a Tosca egyik áriáját dúdolta (tán az élettől búcsúzó Levéláriát?). Onnan a Mátyás-pincébe ment, ahol szombaton esténként a barátaival vacsorázott, beszélgetett. Aznap is csöndes volt, szinte szótlan, mint általában. Éjfél körül távozott. Hol bóklászott a következő órákban, nem tudjuk. Hajnali öt órakor a Szilágyi Dezső tér közelében, a Duna-parton, szemben a Parlamenttel, egy havas padon a magával vitt pisztolyával belelőtt a szájába.

A temetésén a Kerepesi úti sírkertben hatalmas tömeg gyűlt össze. Jelen volt a politikai színkép minden árnyalata. A fajvédő tömeggyilkos Prónay Páltól a liberális, legitimista és konzervatív politikusokon keresztül a szociáldemokrata Peyer Károlyig. Beszédek nem hangzottak el.