Jelen, 2023. január 17.
RÉVÉSZ SÁNDOR
Megállapíthatjuk, hogy a jelenkor magyar szellemi életének legszínesebb, legizgalmasabb egyéniségét veszítettük el. Emlékeztethetünk a népszerű közéleti és társasági emberre, aki egészen kimagasló szónoki és előadói képességével mindenkit lenyűgözött; a szellemes, magával ragadó társalgóra, aki minden társaságot lebilincselt; a legtisztább kezű közéleti emberre, akitől a politikai élet minden sunyisága távol állt, aki soha semmit nem tett önérdekből; az anti-életművészre, hiszen nem volt még egy ember, aki ekkora tudással, ilyen képességekkel, ilyen szellemi hatóerővel, ilyen súlyú életművel, a Yale-ig kiterjedő nemzetközi oktatói gyakorlattal nála kevesebbre vihette volna egzisztenciálisan. És búcsúzhatunk attól a polgártárstól is, akinek minden emberjogi ügy a saját ügye volt, aki mindenkiért kiállt, akit megfosztottak jogaitól, életlehetőségeitől, szabadságától.
De talán mégis méltóbb hozzá, ha az erényei helyett (legalábbis mellett) azzal foglalkozunk, hogy miért érezte közéletileg pár évtizede olyan piszkosul rosszul magát. Magánemberként úgy érezte magát, ahogy a betegsége engedte. Hol így, hol úgy. Tudta, mi lesz a vége, fölkészült, és ahogy Ábel fia írta, „békésen elaludt”.
Közéletileg viszont valóban ő volt a legboldogtalanabb emberek egyike Magyarországon, s tán a nagyvilágban is. Utolsó üzenete a HVG-nek adott karácsonyi interjújában, dermesztő. Az volt annak a lényege, hogy a világ végképp menthetetlen. „Európában teljes az irracionalitás, a téboly… vészesen csökken az emberek tudása, a műveltsége… a közjó immár nem várható az állami autoritástól, mert a nemzetállami szint megszűnt, csak az egyéntől, a kis közösségektől.” Nem Orbán Viktor számít, legalábbis nem sokat. Megdönteni? Minek? Visszaállítani a parlamentáris demokráciát? „Minek? Ez a hatalmi szint nem létezik. (…) Csak az van, amit az emberek a Fertő tó mellett, a Balatonnál, Tatán tesznek…, vagy épp Veszprémben. Milyen fantasztikus, hogy arról vitatkoznak, hogyan kell kinézni a templomuknak. Ezek fontos, figyelemre méltó kezdeményezések. Lesznek még ilyenek. Mint ahogy a reformkorban voltak olyan emberek, például Széchenyi és barátai, akik jó ügyekre áldoztak akár a saját vagyonukból. Nem haltunk meg, van kultúránk, ami nagyon barbárosodik, nagyon sötét, de még létezik. HVG: Nem puszta idealizmus mindez? T. G. M.: De az. Miért baj? Jobb, mint a nihilizmus.”
TGM nagyon is jól tudta, miért baj ez. Miért illúzió, hogy jobb ez a semmi, mint a nihilizmus. Éppen azért tudta, mert már rég nem volt idealista.
Utolsó (2021-es) kötetének címe egész életművét jellemezte: Antitézis. Ebben az ezredforduló után, túlnyomórészt angol nyelven írt és publikált esszék vannak. Ezekből bontakozik ki a „kései” TGM végtelenül pesszimista politikai filozófiája, amelyet ma is jobban ismernek külhonban, mint itthon.
A magánytűrő, bátor gondolkodók szellemileg csak az igazság kereséséhez hűségesek, nem az igazságkeresés folyamatában talált egyes igazságokhoz, amelyeket a keresés folyamatossága mindig veszélyeztet. Egy ilyen gondolkodó marxistának sem lehet hű, hívő, hanem csak kritikai marxista lehet, és TGM az is volt. Hevesen tagadta például, hogy a kapitalizmus előtti történelem is az osztályharcok története lett volna.
Az adott világrendet legradikálisabban tagadó magyar gondolkodó arra a meggyőződésre jutott, hogy a kapitalizmus legfelső foka, legborzalmasabb formája a létezett szocializmus volt. Minden harmadikutas, szociáldemokrata elképzelést elutasított. Úgy látta, hogy az egyenlősítő kapitalizmus kiépítésére létrejött osztályszövetségben megsemmisült a munkásmozgalom, a kapitalizmussal szemben álló ellentársadalom, ellenkultúra, ellenhatalom, a szocialista államkapitalizmus pedig mindezt erőszakkal és terrorral számolta fel. A munkásosztály már „csak” a valóságban létezik, „kulturálisan és politikailag lényegében megszűnt”. Nincs tehát olyan erő, amely kimozdítaná a világot az elidegenedés állapotából, az immár ellenerő és alternatíva nélküli kapitalizmusból. A világ pedig egyre tragikusabb állapotban van, egyre gyorsabban pusztítja el az emberi létezés szellemi és biológiai feltételeit. A különböző származású állampolgárok nemzeti egységét célzó nacionalizmust az etnikai, faji alapú kirekesztés, a posztfasizmus váltotta fel.
Miközben TGM életpályája Ceauşescu Romániáján, Kádár Magyarországán és annak demokratikus ellenzékén keresztül eljutott a rendszerváltás korán át a jelenig, szellemi pályája a husserli fenomenológián, a libertárius-anarchista eszméken, egy keresztény kitérőn, a 19. századi szabadelvű alkotmányos szellemhez kötődő konzervatív liberalizmuson keresztül eljutott eddig a kritikai marxizmusig, amelynek valóban csak a kritikai erejét érvényesítette, pozitív jövőképével már nem azonosult egyáltalán.
Akárhogy is, ez szívszorító történet.
„…elvesztették az irányadó és normaalkotó értelmet, kis csoportokba húzódtak és önzéssel védekeztek a zűrzavar ellen. Soó Péter nem ezt választotta. Vállalta (mert vállalnia kellett) a társtalanságot, beérte a teljes hiánnyal, mert kevesebbel nem érhette be.” Ezt írta az értelem választásának és a társtalanságnak elkötelezett huszonegy éves kolozsvári diák Székely János Soó Péter bánata című művéről 1969. december 21-én az Utunkban. Aztán két évvel később egy Izsák László nevű munkásregény-gyáros a Szabad szó hasábjain vonta felelősségre a Korunk szerkesztőit, amiért közölték annak a Tamás Gáspár Miklósnak az értekezését, aki „a husserli fenomenológia, illetve az egzisztencializmus álláspontjáról kétségbe vonja a marxista ismeretelméletet, és általában mindent, ami ész, értelem.” Rögvest össze is kötötte a buzgó író-káder TGM-et az ész husserli „trónfosztásán” keresztül a fasizmussal. Az értelmet őrző társtalanság – és az értelem elvetésének vádja. Ez eléggé jellemző TGM önképére és recepciójára.
De mennyivel optimistább volt ez az értelemőrző társtalanság fél évszázaddal ezelőtt Erdélyben! Amikor a filozófia szakos diák előtt ott volt az élet és a diktatúra halandóságának távlata.
TGM-mel bajban voltunk. Egyrészt muszáj volt őt – nyilvánosan vagy magunkban – csodálni, másrészt muszáj volt vele – nyilvánosan vagy magunkban – folyvást vitatkozni.
Halandó értelmiségi számára egyszerűen beláthatatlan volt az a félelmetes méretű tudásanyag, amelyet mozgatott. Föl nem fogtuk, miként lehet ekkora betűóceánt befogadni, fejben tartani, ennyi nyelvet ilyen mélységben ismerni és használni. Ez súlyos teher volt rajtunk, ok a csodálatra és a kisebbrendűségi érzésre egyaránt. Miközben TGM hiú is volt a mindentudására, úgy is tett, mintha művelt értelmiséginek azt mind tudnia illenék, amire hivatkozik, és birtokolni illenék valamennyi nyelvet, amelyen (természetesen fordítás nélkül) idéz. Ha valaki tévedésen kapta, ami azért előfordult, hosszú ideig táplálhatta ebből az önbecsülését.
Nehéz vitatkozni azzal, aki mellett eltörpülve érezzük magunkat. De még nehezebb nem vitatkozni azzal, aki a véleményével egyedül áll, aki kiélezetten, poentírozottan, túlfeszítetten fogalmaz. A vitathatatlant is vitathatóvá fogalmazza túl.
Tovább nehezíti a dolgot TGM esszéinek a szabályozatlan Tiszára emlékeztető vonalvezetése. A kitérők halmozása, a kisesszévé bővülő lábjegyzetek, a terjedelmes közbevetések, zárójelek, egymásra torlódó megjegyzések. A potenciális vitapartner könnyen elveszti a fonalat, amelyet polemikusan vissza szeretne gombolyítani.
Ezek az esszék, amelyeket szétfeszít az erudíció, egyszerre hordoznak irritálóan kategorikus, végletes megállapításokat és rendkívül árnyalt elemzéseket. Itt van például a TGM közéleti pályájának egyik fontos határkövét jelző írás, a Búcsú a baloldaltól (Beszélő, 1989). Ez azzal az állítással kezdődik, hogy „Világtörténelmi mértékkel mérve Kelet-Európa egyetlen eredeti politikai találmánnyal dicsekedhet. Ez a bolsevizmus.” A vége felé azt találjuk, hogy „A demokratikus fölgerjedés hatására a szellemi Magyarország butább és mucsaibb, mint valaha.” A kettő között a különböző magyarországi politikai, szellemi irányzatoknak és azok külső eredetének, kapcsolatainak rendkívül sokrétű, árnyalt, szellemes elemzését kapjuk. Az az írás, amely a közemlékezetben csupán egy politikai iránymódosítás deklarációja, egy nagyszabású másfél íves esszé, politikai szellemtörténeti körkép.
A közemlékezet szerint ennek az ellenpárja lenne a Búcsú a jobboldaltól?, amely öt évvel később, 1994-ben jelent meg a Világosságban. A közemlékezet azonban nem olvas hosszú szöveget, csak rövid címet, és abból is elfelejti a kérdőjelet. Holott annak az írásnak a konklúziója éppen az, hogy „mégsem kell búcsút mondanom a jobboldalnak. Természetesen tudom, hogy ez a szó ma Kelet-Európában és különösen Magyarországon… és közvetlen szomszédainknál a rasszista őrjöngést és a szolgaság apoteózisát jelenti, mégis azt hiszem, hogy nemcsak a fölvilágosodás – a baloldal öröksége –, hanem vele szemben a Nagy Hagyomány is képes (talán erőteljesebben és jótékonyabban) az univerzalisztikus magas civilizáció újjáteremtésére, a szabad állampolgárok politikai közössége közös ügyének újragondolására.”
A kelet-európai liberálisokkal, az egyedüliekkel a régióban, akik „garantáltan ellenségei voltak és maradtak mindenféle diktatúrának és önkényuralomnak”, az volt a nagy baj az 1994-es TGM szerint, hogy a szabadságról alkotott képük nem egyszerűen „a ‘burzsoá individualizmus’ szimplisztikus torzképe volt (s ebben én sem vagyok bűntelen), hanem egyenesen a ‘burzsoá individualizmus’ szocialista-kommunista karikatúrája.” És az utópiának az utálata „kompromittálta azoknak a tulajdonságoknak a hitelét, amelyekre a legnagyobb szükség lett volna: kérlelhetetlen intellektualizmusra, nagylelkűségre, nemességre, fantáziadús eredetiségre, lelkes idealizmusra, kötelességérzetre, önzetlenségre, a szabadságpárti politika mély és őszinte szeretetére.” „A ‘véleményformáló’ kelet-európai értelmiség úgy vélte: a cinizmus biztonságosabb. A meghitten és ismerősen korrupt politikai technikus, a kedélyes hedonista legalább nem fogékony ‘világmegváltó’ üdvtanokra – gondoltuk.”
Miután a liberalizmus oldalán TGM (ön)kritikájának követői nem voltak, TGM mégiscsak búcsúzott, és elindult azon az úton, amely a reménytelenség filozófiai mélységeibe vitt.