Petőfi Népe – 1964-09-25 / 225. szám

A mi „Marijánk”

A HERCEGSZÁNTÓN élő szüleimet látogattam meg. S valahányszor otthon járok, mindig jó érzés fog el. Mindig felfedezek valami újat, megragadót. Hiszen Hercegszántó egyike azoknak a községeknek, ahol kezdettől fogva okosan, gazdaságosan kihasználták a községfejlesztési lehetőségeket. A község utcáinak mintegy 90 százaléka burkolattal ellátott, sok és egyre több az új, jó járda. A szép mozi, óvoda, napközi és számos más létesítmény tanúskodik a fejlődésről. S mindez Hercegszántó magyar és délszláv ajkú lakosságát, a község vezetőit dicséri.

Ottjártamkor a községi tanácsnál Filákovity Vitályosné megyei tanácstag — akit Hercegszántón és a környező községekben csaknem mindenki a mi „Marijánk’’-nak emleget — tartott tanácstagi fogadónapot. Sokan adták egymásnak a kilincset a község lakói közül — gondjukkal, panaszukkal keresték fel őt.

A várakozók közé vegyültem, beszélgettünk. S érdekes: itt mindenki bizakodó volt. Ilyeneket hallottam: Marija biztosan tanácsot ad… Ha csak egy mód van rá, Marija segít, hiszen már máskor is, sokszor segített… Marija nem levelezget a különböző szervekkel, hanem személyesen intézkedik akár helyben, akár Baján, Kecskeméten, de még Budapestre is elruccan, ha kell… S kihinné, hogy mi mindent nyilvántartanak az emberek! Az egyik várakozó azt mondja, hogy a tsz-ben gyakran találkozik vele, mert a tsz-vezetők is nemegyszer kérnek tőle segítséget. Más valaki a tanácsnál látja sokszor. A harmadik azzal toldja meg a beszélgetést, hogy a hatéves tanácstagsága alatt a közösségi és egyéni gondok szinte minden válfajával találkozott már, ezért tudja, hogyan lehet ebben, vagy abban segíteni. S a negyedik még azt is számontartja, hogy a hat év alatt egyetlen megyei tanácsülésről nem maradt el, s otthon a faluban ráadásul lelkes kultúrmunkás is, a délszláv kultúrcsoport énekszólistája.

RÁM IS sor került,kopogtatok hozzá — panasz, probléma helyett kíváncsisággal.

— Hány ügyet intéztem el a hat év alatt? — ismétli meg a kérdésemet. — Nehéz lenne megmondani. De nem is tartom így számon. Szinte naponta keresnek meg a választóim. Elsősorban otthon. Nagyon gyakran vetődik fel az idős tsz-gazdák gondja, akikről olykor a lehetőség szerint sem gondoskodnak. Gyakori a megélhetési panasz. A havi 260 forint mellé igen jól esne ezeknek az öregeknek, ha a tsz-ek vezetői, legalább a lehetőségek határán belül, komolyabban törődnének velük, panaszaikat nagyobb türelemmel és igyekezettel intéznék. Ebben Hercegszántón is van még mit tenni.

— Nagyon fájlalom — folytatja —, két év alatt sem tudtam elintézni, hogy a Hódunáról bejáró hetven kisiskolás részére megfelelő autóbuszjáratot kapjunk. Így ezeknek a gyerekeknek már reggel hatkor kell kelniük télen is és csak délután négyre kerülnek haza. Pedig ebben az ügyben már sokszor interpelláltam.

— Mégis: nagyon megszerettem a tanácstagi munkát. Magam örülök a legjobban, ha egy-egy ügyet sikerül elintézni. És külön öröm, ha közöttük valamilyen évek óta húzódó probléma „kerül tető alá”. Aztán: jó érzés a község szépítésével törődni. Különben magam is eljárok a tsz-be dolgozni, mint családtag. Szeretném, ha még nagyon sok embernek segíthetnék, de a legjobban annak örülnék, ha egyre kevesebb lenne a panasz. Mert ez azt jelentené, hogy a maga reszortjában mindenki a leglelkiismeretesebben végzi a dolgát. Akkor több időnk jutna a községfejlesztésre, a kulturális, a népművészeti munkára, amit bizony sokszor nem kezelnek elsőrendű feladatként nálunk sem — fejezte be gondolatait Filákovityné.

S ÉN — a közéleti asszony, a hercegszántóiak által választott megyei tanácstag iránti — nagy tisztelettel adtam át a kilincset a soron következő várakozónak.

Molnár János