„A liberális levegő a fő” - Horvát Boldizsár (1822-1898)

Mint sok akkori politikus, Horvát Boldizsár is irodalmárkodott. Költött, fordított, halála után majd harminc évvel kötetben is kiadták a verseit.

1843-ban letette az ügyvédi vizsgát, és ifjú kora ellenére rögvest kinevezték szülővárosában a városbíró fiát mezei rendőrkapitánynak. Bevált. 1845-ben már ő lett Szombathely főjegyzője. Közben országgyűlési ifjúként jelen volt az 1843-44-es pozsonyi diétán.

1848 márciusi fellépéséről így emlékezik meg Az ország tükre (1864/11.): „Már első fellépése is e pályán 1848-ban a márciusi napokban egy nagy elv: az osztálygyülölet elhárítása mellett történt. Ugyanakkor Vas megyében a nemesi osztály alsóbb rétegei és a nem nemesek közt az országgyűlési engedményeknek rosszakaratú izgatók által elferdített magyarázatából s különféle hirek terjesztéséből egy, az elkeseredés igen magas fokára hágott mozgalom támadt. A szombathelyi polgárok által marc. 17-ére hirdetett, úgynevezett népgyülés veszélyes hangulatánál fogva mindenkit aggodalomba ejtett. H. B. azonban mint akkori városi fiatal főjegyző, leleményes ész és alkotmányos tisztviselő azonnal föltalálta magát, még pedig olyan bölcsességgel, hogy a mozgalom élére rögtön és egyenesen magát a városi tanácsot állította, a népgyülést tüstént a városi tanács-terembe tétette át, s ugyanabból azonnal közgyűlést rögtönözött. Ekként a mozgalom a törvényes mederbe lőn szorítva, a szenvedélyek fékezve s megmentve a szabályos alak is azon határozattal, hogy a nép kívánalmai a megyei közgyűlés utján terjesztessenek az országgyűlés elé.”

1848 nyarán megválasztották Szombathely követének. Mindenhová követte az Országgyűlést, melynek jegyzője volt.

A szabadságharc bukása után lefogták, haditörvényszék elé került, de 1850-ben amnesztiával szabadult. Szülővárosában ügyvédként tevékenykedett. 1853-ban politikai múltjára hivatkozva eltiltották az ügyvédkedéstől. 1855-ben (a kivételes állapot megszűnése után) folytathatta praxisát (miután levizsgáztatták az osztrák jogból), és a Batthyányiak hercegi javainak Vas megyei uradalmi ügyésze lett.

Ferenc József 1860-as Októberi Diplomája lehetőséget kínált az ország alkotmányos helyzetének rendezésére, széles körű autonómiát ígért, viszont véglegesítette volna Magyarország beolvasztását Ausztriába és a Birodalmi Tanács fennhatósága alá rendelte volna az országot.

Az ország egyik része kitartott az ellenállás mellett, másik része megragadta volna az alkalmat a kiegyezésre, a helyzet rendezésére, a reformok és a gazdasági fellendülés feltételeinek kialakítására súlyos megalkuvások árán is. Horvát az utóbbiakhoz tartozott. Vas megyében „az ő hazafiúi melegséggel teljes, világos logikai beszéde döntött s érveinek súlya előtt az ellennézetek hívei is meghajoltak. A közbizalom a megyei főjegyzői székkel kínálta meg, de miután arra nem vállalkozott, tiszteletbeli főjegyzőnek lőn kikiáltva.” (Az ország tükre, 1864/11.)

Deák felfigyelt rá, és meghívatta az 1860-as országbírói értekezletre, ahol igen nagyhatású szónoklatot tartott, amellyel országosan ismert közéleti tényezővé vált. Ismét követté választották, és az Országgyűlésben a kiegyezésre hajló felirati párt hívei között foglalt helyett. Országbírói ítélőmesterré nevezték ki, amit ő azzal fogadott el, hogy csak akkor foglalja el ezt a pozíciót, ha az ország helyzete alkotmányosan rendeződik. Nem rendeződött. A feliratokban foglalt alkotmányjogi követeléseket a császár nem fogadta el és feloszlatta az Országgyűlést. Horvát minden tisztségéről lemondott, visszavonult a közélettől, elment világot látni. 1862-ben beutazta Európát. Elmerült a külföldi törvények és törvényhozási mechanizmusok tanulmányozásában, és amikor az év végén hazatért, jogügyi igazgatóként részt vett a magyar gazdasági élet korszerűsítésében kulcsszerepet játszó földhitelintézet felépítésében.

1865-ben Kőszegen közfelkiáltással választották meg Horvátot újra követnek, és az Országgyűlésben 1866. december elsején ismét nagy hatású, nevezetes beszédet mondott a kiegyezés mellett. Kossuth Lajosnak természetesen nem tetszett, és Magyarország sírásói című cikkében a szónokot a sírásók közé sorolja: „Horvát Boldizsár egy sallangos beszédet mondott volt afelett, hogy Magyarországnak az osztrákkali egyesülésre szüksége van, mert csak az osztrák sas védszárnyai menthetnek meg bennünket az orosz medve talpától…. Szerencsétlen szónok!… szerencsétlen Magyarország! Hát nem látjátok-e, hogy éppen az a fatális osztrák sas az, ami az orosz medvét nyakunkra hozza? Nyakunkra hozta 49-ben mint szövetségesét, nyakunkra hozza … mint ellenségét…” (Századok, 2008.)

1867 februárjában Deák embereként ő lett a kiegyezés utáni első kormány igazságügy-minisztere. Hatalmas teher hárult rá. Igen rövid idő alatt kellett a feudális elemek tömegével terhelt, kaotikus joganyagból a modern Magyarország jogrendjét kialakítani, hogy az ország minél inkább és minél gyorsabban betöltse azt a nagy teret, amelyet a kiegyezés a magyar társadalom és gazdaság előtt megnyitott. Minisztersége négy évében erős ellenszélben, hatalmas munkabírással, törvényjavaslatok és miniszteri rendeletek tömegével igyekezett ennek a feladatnak megfelelni, és jelentős részben meg is felelt. Négy év alatt természetesen nem lehetett a folyamatot végigvinni, de ahogy közeli barátja, Mikszáth Kálmán írta három évtizeddel később Az én kortársaimban, az ő igazságügyi reformjai „vetették meg alapját a mostani komoly judicaturának”.

Az egységes, normatív bíráskodás, a bírói függetlenség, vagyis a jogbiztonság egyik alapkövetelménye volt, hogy az igazságszolgáltatást leválasszák a közigazgatásról, megszüntessék a helyi bíróválasztás intézményét, amely a helyi elitnek szolgáltatta ki a bírót, a korrupció, a nepotizmus és az önkény melegágya volt. A másik alapkövetelmény, hogy a bíró, akit a miniszter javaslatára a király nevez ki, elmozdíthatatlan legyen, rendkívül szigorú képzettségi követelmények és összeférhetetlenségi szabályok vonatkozzanak rájuk. Az ellenzék foggal-körömmel védte a vármegyék bíróválasztási jogát, lényegében a lokális, patriarkális önkényt az egységes jogrenddel szemben. Mikszáth szavaival: „Nehéz volt a nemzetet hozzánevelni a rendhez, amely meg volt szokva, hogy eddig csak úgy a kocsiderékból mondjanak ítéletet a szolgabírák.”

Az ellenzék vezetője, Irányi Dániel egyenesen gyilkosnak minősítette a vita hevében a minisztert, miután egy Kossuth-levél közléséért sajtóperbe fogott, elítélt és a felkínált kegyelmet visszautasító Böszörményi László súlyos betegségébe belehalt a börtönben.

A perrendtartás tekintetében Horvát igyekezett a szóbeliség és a közvetlenség elvét érvényesíteni, de ez csak részben sikerült, mert a törvénytervezetét alaposan szétmódosította a T. Ház. A királyi táblát és kúriát megtisztította a papi és mágnási elemektől.

Rendkívül alaposan felmérette a börtönviszonyokat, amelyek rémisztőek voltak. Ezen pár év alatt csak kis mértékben tudott változtatni, annál is kevésbé, mert a börtönök felügyelete a belügyminiszterhez tartozott, de olyan szabályzatot és utasítást adott ki a fegyintézetek számára, amely eltörölte a testi fenyítést, a botbüntetést, a vérdíjat, a bilincsek alkalmazását. A kurtavas és a földhözláncolás időtartamát hat órában maximálta. Megtiltotta a foglyok vállalkozóknak való bérbeadását, elrendelte a folyamatos munka biztosítását, felhívta a figyelmet a foglyok lelki gondozásának és világi oktatásának fontosságára, de az átfogó börtönreform nem fért bele miniszterségének négy évébe. Mint ahogy az új törvénykönyvnek is csak kezdeményezője és bábája lehetett, a Csemegi-kódex csak 1878-ban lépett hatályba.

Az úrbéri viszonyok maradványait is kigyomlálta a jogrendszerből, amellyel kivívta a földbirtokos nemesség haragját. A zsidók egyenjogúságát kimondó törvény és a nemzetiségi törvény megalkotásához is hozzájárult. A középkorból örökölt zsidóeskü megszüntetése végett Löw Lipóttal íratott szaktanulmányt. Utolsó nagy harcát a törvényszéki helyek kijelölése ügyében vívta. Igyekezett arányosan és racionális meghatározni ezeket a status quo védelmével és a helyi érdekekkel szemben. Ez is csak részben sikerült néki, viszont a két oldalról rázúduló heves kritikák annyira megviselték a lelkét és az egészségét, hogy 1871 júniusában lemondott a miniszterségről. Azon a napon, amikor a királyi ügyészség felállításáról szóló törvénycikkét kihirdették.

A Magyar Jogász (1878. december 20.) így foglalja össze a miniszter bukásának okait: „Horváth Boldizsár jogszolgáltatásunk kormányzatában követett bizonyos irányt. Ez az irány democratikus volt, népszerű a haladó társadalom előtt, de gyűlöletes az aristocraticus s feudális elemeknél. Népszerűségét a szabadelvűség adta meg, mely a hűbéri viszonyok s érdekeknek teljes kiirtását tartotta szem előtt; gyűlöletes pedig azáltal lett, hogy midőn demokraticus hevében uralkodó néposztályunknak az uzsoratörvény eltörlése, az úrbéri maradványok megszüntetése s a regale jogok korlátozása által már életgyökereit is kibaltázni igyekezett, egyszersmind nemzetiségünk őselemét, a regale-jogok s úrbéri maradványokból élősködő középosztály egyedüli menedékeit is szétrombolni törekedett. Az innen támadt reactió és fergeteg okozta igazságügyi miniszterkedésének bukását is. Jó volt-e az ő igazságügyi politikája? Ezt meghatározni nem könnyű feladat. Mert cosmopoliticus szempontból igenis jónak, korszerűnek mondható, de magyar nemzeti szempontból, hol fajunk anyagi s szellemi hegemóniája képezi a súlypontot, aligha föltétlenül helyeselhető.”

„Igazságügyér Horvát Bódi, / Kár, hogy olyan bécsi módi” – Mikszáth idézi ezt a rigmust, hozzátéve, hogy „senki sem élvezte a népszerűség édességét annyi ideig és olyan állandóan, mint ő. Meglehetősen el is volt kényeztetve, úgy, hogy mint miniszter nem bírta tűrni aztán a csípéseket.”

Az Üstökös, az ellenzéki vicclap élen járt az igazságügy-miniszter simfölésében. Például: „Jön a kollegám, az a másik, s olyant lök az oldalamon az öklével, mint Horvát Boldizsár a nemzeten a törvényével.”

Az Országgyűlésben továbbra is jelen volt az exminiszter és élénken részt vett a törvényjavaslatok vitájában. 1878-ban kilépett a fő ellenzékével egyesült, nagy kormánypártból, és párton kívüliként támogatta a kormányt. Fokozatosan szorult háttérbe az életében a politika, és került előtérbe az irodalom. 1887-ben a Kisfaludy Társaság tagja lett. Az Akadémiának már 1861 óta levelező, 1868 óta tiszteletbeli tagja volt. Mindössze két szakkönyve jelent meg. Az egyik az önkormányzatok és a parlamentarizmus viszonyáról, a másik a bírói hatalomról. Szakcikkei, szaktanulmányai túlnyomó részét álnéven vagy névtelenül jelentette meg.

A látása idős korára nagyon megromlott, élete utolsó szakaszában lényegében vak volt.

Majd két évtized telt el a lemondása óta, míg ismét hasonló formátumú miniszter kezébe került az igazságügyi tárca. A Jog (1894. április 14.) névtelen cikkírója összefoglalja, miként fogadták a liberális lelkek Szilágyi Dezső kinevezését: „E név egy varázsütéssel feltámasztotta egyszerre a keblekben mindazon merész igazságügyi reformeszméket és kívánalmakat, melyeket örökre eltemetve gondolt a közvélemény, eltemetve azóta, mióta Horvát Boldizsár ihlett kezeiből kihullottak véső és kalapács, melyekkel a magyar igazságszolgáltatás alapvető alkotásait megteremté.”

Mikszáth így foglalta össze, miként alakult Horvát Boldizsár társasági helyzete: „Eleinte egy egész udvar kísérte haza az ülésekről. Boldog volt, kevély volt… Később azután elmaradtak a miniszterek, és csak néhány képviselő kísérte haza, még később csak egy-egy képviselő nyujtotta karját a világtalan aggastyánnak, hogy hazavezesse. (…) A legutólján már gyakran lehetett látni az ülések után, mikor a képviselők eltávoztak, egy aggastyánt, aki szorosan a fal mellett lapulva, néhol megfogódzkodva egyedül botorkált ki a korridorig – ahol valamelyik szolga megfogta a karját s hazavezette. Így érkezett meg az ő alkonya. De mintha az övét küldte volna előre, az ő árnyéka mögött közelgett a liberalizmus alkonya is. Ketten lépegettek az éjbe.”

1898. október 28-án halt meg.

A liberális jogrend alapjai még nagyjából megvoltak. De a liberális levegő elfogyott.