Népszabadság – 1995-11-11 / 265. szám

Megbillentett benzintankok

Csempészni indulunk Tiborral. Pontosabban nem is csempészni, hanem embargót sérteni. Tibor ugyanis abból él, hogy benzint szállít Szerbiába. Immár két éve.

Tibor egy Mohácshoz közeli faluban lakik. A családnak boltja volt a Duna-parti városban, s ez a bolt a nyolcvanas évek végén — a bevásárlóturizmus fénykorában — szinte szárnyalt, volt olyan hónap, hogy Tibor kétszázezer forintot keresett tisztán. Aztán 1991-ben a szerbek megszállták a Moháccsal szemközti horvát területet, a Baranya-háromszöget, megszületett a krajina, amellyel hazánknak nincs diplomáciai kapcsolata. Mohács és vonzáskörzete hirtelen zsákutca végére került. A bevásárlóturizmusnak befellegzett, tucatszámra mentek tönkre az ottani üzletek — a Tiboréké is. A huszonhét éves, nagy loboncú fiatalember próbálkozott más boltokban is, aztán megunta a „kis bér, kis bizonytalanság” életformát, és átlépett a nagy jövedelmet, nagy bizonytalanságot kedvelők táborába.

Tibor benzinnel seftelt.

♦

Az első komp öt húszkor startol Mohácsról. Ötkor már harminc autós vár a pénztárnyitásra. Szinte valamennyien Hercegszántóra tartanak, és benzinben, dízelolajban utaznak. Az első járatra sosem fér fel az összes mohácsi „benzinexportőr”.

— Ez fordítva van, mint a reklámban, mert itt, aki lemarad, az kimarad — morogja álmos-rekedt hangon az egyik legrégibb üzletelő, miközben fázósan húzza össze magán dzsekijét a szemerkélő esőben. — Ha ugyanis lemaradsz az első kompról, kimaradsz egy kanyarból.

Amint a kanyar szó elhangzik, mindjárt arról kezdenek beszélni a jegyre várók: tegnap ki mennyi kanyart, vagyis fordulót teljesített.

— Én elszálltam — vallja be Tibor. — A határőr kukkerral leolvasta a rendszámomat, amikor előretolakodtam, és elvették az útlevelemet. Délután négykor kaptam vissza, így egész nap a presszóban pingpongoztam egy másik gyerekkel, aki ugyancsak kukkervégre került. Életemben összesen nem pingpongoztam ennyit. De ma utol kell érnem magamat. Legalább négy kanyar kellene!

Gurulunk a kompra, aztán tíz perc múlva már robogunk Hercegszántó felé. Alvó falvak rázós útjain száguldunk kilencven-százzal, a széljelzés, padka és terelővonal nélküli országúton.

— Ez az észak-bácskai vidék egészen más, mint Baranya — osztja meg velem megfigyeléseit Tibor, miközben padlóig nyomja a gázpedált. — Errefelé mindig is a csencselés volt az élet egyik alapja. Ha egy mohácsi üzletben a külföldi márkával akart fizetni, az eladó körbenézett, látja-e valaki, és — esetleg félrehúzódva — beváltotta a valutát. Itt viszont a benzinkútnál, a boltokban, éttermekben nyíltan fizethetsz bármivel. Megkérdezik: miben adhatnak vissza? Forintban, dollárban vagy lejben? Ha mégis megbuknak, megrázzák magukat, és csinálják tovább. Belefér.

A hercegszántói benzinkútnál az előttünk tankoló egyik hátsó kerekével feláll a járdára.

— Álmos még — jegyzem meg —, nem érzi a szegélyt.

Tibor elmosolyodik:

— A fenét! Így több fér a tartályába.

Körbenézek, és akkor veszem észre, hogy itt másképp nem is tankolnak, csak egy kerékkel járdára tolatva, vagy úgy, hogy a kocsi egyik oldalát megbillentik emelővel. Tibor is ekképp tankol, ezáltal hetven helyett hetvenhárom liter fér az Audiba.

A benzinkút mögött kalóztankolás folyik. Műanyag hordókból szívják az olajat két dizelautóba.

— Bridzsit Bardó — tárja szét a karját Tibor.

— Tessék? — bámulok értetlenül.

— Azt jelenti, hogy szőkített.

— Aha! És sosem csapnak le rájuk?

— De, az újságokban. Azok tele vannak efféle hírekkel.

♦

Egy perc múlva kiderül: hiába értük el az első kompot, s repesztettünk idáig, a sorompó innenső oldalán már egy kilométer hosszú sor verődött össze. Tibor 20 kilométeres sebességgel előrearaszol a moccanatlan autók mentén.

— Megnézem, mi van elöl — magyarázza cselekedetét. — Talán akad egy ismerős, aki beenged maga elé. Legközelebb majd viszonzom neki a szívességét.

— A sorban állók nem orrolnak meg az elébük vágókra?

— Megszokták már. Egyébként nem szeretem én ezt, és eleinte nem is csináltam ilyet, de látva, hogy mások is ezt teszik, megpróbáltam. Ma sem vagyok valami nagy furakodó. Vannak, akik mindig elébe vágnak a többieknek, de velük azért nem okoskodik senki, mert ők bandában dolgoznak. Elöl tartják egymásnak a helyet. Közülük a legmenőbbek naponta tíznél több kanyart összehoznak.

Tibor beparkol a sorompótól száz méterre lévő hepehupás placcra, aztán — látva, hogy a sor nem mozdul, s tartva attól, hogy itt már a határőr kinézheti magának, és megint mehet pingpongozni — meggondolja magát, és visszacammog a sor végére. Épp a legjobbkor, mert feltűnik a vámőrparancsnok zöld Trabantja, s ez nagy mozgást indít el az előremerészkedők táborában. A tiszt határozottan visszazavarja a legelöl második sort nyitókat, valamint a sorompóhoz közeli földutakon és parkolókban sumákolókat. Fenyegeti őket, hogy felíratja a rendszámukat, ha nem engedelmeskednek. Végül a legmakacsabbak is meghátrálnak.

De amint a zöld Trabant eltávozik, az elkergetett autósok visszalopakodnak, s újból második sort nyitnak.

♦

Világosodik. Kiszállok, és mustrálom a sorban rostokoló autókat. Főként Mercedesek, Audik, Fordok, Opelek, Renault-ok. Tíz-tizenöt-húszévesek. Állapotuk siralmas. Oldaluk tele karcolással, horpadással, felületesen kikalapált, rozsdásodó baleseti nyommal, lökhárítójuk lötyög, gumijuk kopott. Belül a kárpit lefoszlóban. A motor hangja ezer betegségről árulkodik.

— Hogyan mennek át ezek az autók egy vizsgán? — kérdezem Tibort.

— Az egy valóságos kaland — neveti el magát. — Ezek nem vasárnapi autók, az biztos. Egy a lényeg, hogy működjenek valahogy, és a tankjukba férjen bele 70-80-90 liter nafta.

— Mekkora az a tankméret, aminél még megéri benzint szállítani?

— Bármekkoránál. Ladák is akadnak itt, pedig azoknak feleekkora tartálya van. Meg nézze csak! — kiált fel Tibor, miközben a mellettünk elsuhanó motorbiciklikre mutat. — Ezekkel is megéri. Főleg, ha túratankjuk van. Gondolkodom azon, hogy én is veszek egy ilyen kivénhedt kétkerekűt. Ezek bármikor elhúzhatnak az ácsorgó autók mellett, senki sem szól rájuk, még a határőr sem. Tízszer is megfordulnak naponta.

Hajnal óta szeretném Tiborból kiszedni, hogy mennyi a haszon egy kanyaron, de ő mindig kitérő választ ad; olyasféleképpen, hogy minden autónál más, meg mindennap más. Nehezen adja meg magát:

— Nem is szabadna erről beszélni. — Most is azért vagyunk ilyen sokan, mivel elterjedt a hír az országban, hogy benzinhiány van Jugóban, és nagyot lehet szakítani. Október közepén tényleg két márkát is megadtak a 99 forintos, ólommentes benzin literjéért, aztán annyian idejöttek, hogy lement az ár. Így is megéri, mert minden literen marad nagyjából fél márka haszon. Ez egy hetvenliteres tanknál 35 márka, átszámítva háromezer forint. Ahány forduló, annyiszor háromezer. De az baromság, amit a tévében is mondtak, hogy naponta meg lehet itt keresni százezer forintot.

— Talán nem is akkora baromság — ellenkezek vele. — Számoljunk csak! Akik mindig előrefurakodnak, azoknak ugyebár összejön akár tíznél is több kanyar — kezdek hangosan kalkulálni, s Tibor bólintásán felbuzdulva folytatom.— Ha nekik 90 literes a tankjuk, akkor átjuttatnak naponta ezer litert. Amikor két márka volt a benzin odaát, akkor a literenként egymárkányi haszonból összejöhetett ezer márka napi bevétel, és az nagyjából százezer forint.

— A bandában szállítóknak talán tényleg összejöhetett annyi, amikor két márka volt Szerbiában a benzin. De csak nekik. Viszont az ilyen feltételezések miatt idecsődült sok ember Miskolcról, Nyíregyházáról, Ózdról, Zalaegerszegről meg mit tudom én, honnan. Ezért ma már órákig kell sorban állni, és képtelenség megcsinálni két-három fuvarnál többet. Úgyhogy napi tízezerrel már elégedettek vagyunk.

♦

A sor hét óra után megindul, és nyolc óra negyvenkor elérjük a sorompót. A történések felgyorsulnak. Az útlevélkezelés és a vámvizsgálat néhány mozdulatnyi formaság. Amikor a szerb vámos pecsétet nyomna az útlevelünkbe, Tibor az egyenruhás kezébe csúsztat egy doboz cigarettát, s az egyenruhás mozdulata félbemarad.

— Ennyit megér, mert így nem telik olyan gyorsan be az útlevelem — jegyzi meg Tibor. — Szerencsére ritkán pecsételnek. Unják.

A visszafelé tartóktól megtudjuk, hogy egy márka hatvanat lehet kérni a benzin literjéért, a gázolajéért meg egy márka harmincat. Szerb oldalon alig megyünk öt métert, máris megállítanának minket a benzinkufárok. Tibor azonban halad tovább, neki állandó üzletfele van. A sorompótól fél kilométerre, Béreg falu szélén két kiégett ház kormosodik.

— Benzint tároltak bennük — int feléjük Tibor. — Két hete egy magyar csávó hozott nekik benzint, s hogy megnézze, mennyi van a kannában,belevilágított az öngyújtójával… Végül nem égett meg senki, de a két ház odalett. Ha a srác gyorsan nem tűnik el, agyonverik.

Az út szélén újabb és újabb benzinvásárlók állítanának meg minket. A férfiak — amint elgördülünk mellettük — hüvelykujjukkal ritmikusan lefelé mutogatnak.

— Itt ez a mozdulat azt jelenti, hogy helyben leszívja a benzint — tart rövid jelbeszéd-értelmezést Tibor.

Egy az árokparton álló férfi két tenyerét egymásnak fordítja, és ujjai hegyét összezárja, mintha éppen imádkozni készülne.

— Könyörgött, hogy neki adjuk el a benzint? — kérdem útikalauzomat.

— Dehogy! — legyint Tibor. — A férfi két tenyere alul nem találkozott, így a kezei által alkotott háromszög azt jelenti, hogy ő nem az utcán, hanem háznál intézi az üzletet.

Befordulunk a falu egyik mellékutcájába. Tibor leáll egy felújított nádtetejű, hosszú tornácos parasztház előtt. A fiatalember olyan magabiztosan nyitja és támasztja ki a kaput, mint aki hazaérkezett. Köszön a háziaknak, egy idős, fejkendős asszonynak meg egy harminc év körüli férfinak, másodpercek alatt megállapodik velük, aztán beáll az udvarba. A tornác végében heverő favágórönköt az autó mögé helyezi, arra egy pallót támaszt, s az autó jobb hátsó kerekével rá tolat az így képzett emelkedőre.

— Nehogy kiloccsanjon a benzin, mikor leveszem a tanksapkát— mondja Tibor. — Tudod, túltöltöttem.

Az istállóból négy áttetsző műanyag kannát hoz elő, a csomagtartóból előszed egy golyós szeleppel ellátott, borkóstoláshoz használatos csövet, lecsavarja a tanksapkát, és már csorog is a benzin a kannákba.

— Mennyiben állapodtak meg? — faggatom, amíg folyik a benzin.

— Egy hatvanról lealkudta egy ötvenötre, de hallottam, amint a fickó mondta az anyjának, hogy mire hozom a második fuvart, megnézi a piacon, mennyi a napi ár.

— Ért szerbül?

— A lényeget. Dobár dán magyarul azt jelenti, jó napot. Ha azt kérdezik, hogy ivá te kaniszter?, tudom, aziránt érdeklődik: van-e kannám? Ha meg azt tudakolja, hogy poszto márká?, akkor az árról lesz szó. A dovidzsényá azt jelenti: a viszontlátásra.

— Sosem csaptak be?

— Engem nem, de akadt olyan, akitől leszívták a benzint, aztán fizetség nélkül elkergették. Pisztollyal. De ez ritka. Ezért jó, ha állandó kuncsaftod van. Mellesleg néha a magyarok is becsapták őket. Előfordult, hogy mindenféle hígított, rossz benzineket meg mosóbenzint hoztak nekik. De a profik eszén nem lehet túljárni. Azok ujjbeggyel mintát vesznek az anyagból, és megnyalják.

Benézek a szerb ház istállójába. A fal mellett tíz darab kétszáz literes hordó sorakozik.

— Innen hogyan folytatódik a benzin útja? — kérdem Tibort, miután zsebre vágja a pénzt, és elhagyjuk a nádfedeles portát.

— Déli irányba fuvarozzák. Sokszor Belgrádon túlra. Ott már három márkára is felkúszik az ára. A nagy haszon azoké, akiknek van tartálykocsijuk. Azok az embargón multimilliomosok lettek. Márkában! Aki több tartálykocsi felett rendelkezik, az milliárdos. Ha tőlük függ, még száz évig is eltarthat a háború.

♦

Tibor elnyargal a benzinkúthoz, én addig a magyar oldalon sorban állókkal beszélgetek.

— A háborúnak heteken belül vége — állítja egy hercegszántói nyugdíjas.

— Miből gondolja ezt? — kérdezem a cigarettájából mélyet szívó, markánsan ráncos férfit.

— A hírekből meg főleg abból, hogy annyi itt az olajcsempész. Érzik ők is, hogy ennek az üzletnek vége, ezért akarják még utoljára megszedni magukat.

— El ne hidd, komám! — rázza tagadólag fejét egy ötven felé járó hercegszántói munkanélküli. — Itt vannak, mert jó az ára a benzinnek. Ahogy csúszik lefelé az ár, megint csak a régiek maradnak.

— Ide sem kellett volna jönniük — szól bele a diskurzusba egy húsz év körüli, vörös hajú dávodi lány. — Amíg csak a környékbeliek üzleteltek, addig előfordult, hogy megcsináltam naponta hét kanyart.

— Egy nőnek veszélyes lehet ez a pénzkereset — mondom a testhez simuló dzsoggingot viselő, csinos teremtésnek.

— Ugyan! — utasítja el feltevésemet, s egy ősz hajú asszony által vezetett autó felé int, amely éppen a többiek elé vágva a sor elejére sunnyog. — Ő már nagymama, mégsem fél. A nőkkel udvariasabbak a szerbek. Egyébként kényszerből vágtam bele. Varrónő voltam, de megszűnt a munkahelyem. Valamiből meg kell élnem…

— Ha újra megnyílna a varroda, visszamenne?

— Amíg a benzinbiznisz tart, semmiképp. Itt egy-két nap alatt keresek annyit, mint ott egyhavi gürcöléssel.

A többiek is elmesélik: kit milyen kényszer hajtott bele ebbe a munkába. Hallhatok alacsony nyugdíjról és fizetésről, ostoba főnökökről, munkahelyek hiányáról, a gyerek iskoláztatásának, öltöztetésének költségeiről. Van, aki építkezni akar, van, aki egy nagyobb — legális — vállalkozáshoz szeretne tőkét. Egy nagykanizsai fiatalember arról beszél, hogy most vált el, és lenullázta a felesége. Egy csávolyi házaspár fűtött fóliasátorról álmodik. Egy tizenkilenc éves bajai fiú az egyetemre spórol, egy huszonöt esztendős fonyódi diplomásnak ahhoz kell a pénz, hogy az üdülője végre kész legyen, és kiadhassa. A köpcös salgótarjáni testvérek öt napja érkeztek közösen vásárolt tizennégy éves Fordjukon, s máris eldöntötték, hogy vasárnap a pécsi vásárban vesznek egy öreg járgányt — maximum százezerért mivel ha már ketten vannak, két autóval jobban megéri jönni-menni.

— A nem idevalósiak elmehetnének már a francba — káromkodik egy Hercegszántó mellett, tanyán élő, vállas, negyvenes férfi. — Persze van, akinek az is pénzt hoz, hogy „ezeket” ideette a fene. Hiszen lakást bérelnek napi hatszáz-nyolcszáz forintért. Jól jön a felhajtás a boltosoknak, kocsmárosoknak, büféseknek is. De Hercegszántó rámehet. Nem adok egy hónapot, és elkezdődnek a betörések, üdülőfeltörések, késelések. A környezetet máris tönkrevágták. Mindenütt mocsok és szemét, a földbe szivárog az olaj. Elszennyezik a talajt, a vizet, mindent. Jövőre az utak mentén kihalnak a fák, a közeli szántóföldeken nem lesz se búza, se kukorica, se semmi.

— Nem inkább az fáj önnek — provokálom a felhevült embert hogy túl nagy a konkurencia?

— De, az fáj a legjobban. Viszont az is igaz, amit az előbb mondtam. A lényeg, hogy menjenek a francba.

Közbevágok:

— Arra sosem gondoltak, hogy önök megsértik az embargót, és ezzel esetleg hozzájárulnak a háború elhúzódásához?

Furán néz rám:

— Hogy megsértem az embargót?! Magának azért van humora. Megsértem az embargót. Ez jó! Persze, hogy megsértem. Csak azt ne higgye, hogy azért van háború, mert én meg néhány madár megsérti az embargót! Mi csak kihasználjuk, hogy a háború miatt kell a szerbeknek a benzin. Ha mi nem viszünk, akkor visz nekik más. Itt maga olyan embert nem talál, aki lelkiismeret-furdalással hordja át a benzint. S ha valamelyik hurkagyurka azzal jön, hogy mi segítjük a szerbeket, akkor annak az a baja, hogy irigyli tőlünk a dohányt. És üzenem mindenkinek: mi nem a szerbeken segítünk, hanem magunkon.

♦

Hercegszántónál nyáron nyolcszázan keltek át naponta a határon. Amióta odaát üzemanyaghiány lépett fel, és emelkedett a benzin ára, hat-hétszeresre nőtt a napi forgalom. Hasonló az arány a többi magyar-szerb határátkelőnél is.

A vámosoknak elegük van már mindenből: a sorból, a koszból,a fenyegetésekből, a komolytalanná vált munkából, az ellenőrzés ellehetetlenüléséből nem kívántak nyilatkozni erről a helyzetről. Annyit azért halkan megjegyeztek, hogy nem lenne nehéz megtalálni a jogszabályt ennek a nyilvánvalóan embargósértő biznisznek a megfékezésére. Egyikük ennél is halkabban hozzátette: súlyos oka lehet annak, hogy senki sem kíván lépni.

— Mégis mi? — néztem rá meglepődve.

— Na, mégis mi? — kérdezett vissza gúnyosan.

— Bridzsit Bardó? Vagyis a szőkített?

— Talált!… De nem süllyedt el. Szóval: végkiárusítás, amíg a készlet tart.

Ungár Tamás