444.hu, 2022. március 31.
UJ PÉTER
„Lenyűgözőnek tartom Orbán Viktor szűkebb pátriáját: Felcsút, Alcsútdoboz környékét. Néha nem is tudom megállni és lehajtok az M1-esről Bicskénél, aztán a régi 1-es úton jobbra fordulok. Egy darabig horizontig nyúló, kihalt, zöld rétek között autózom; mintha egy számítógépes játék elnagyolt hátterébe csöppentem volna bele.
Felcsúton áll a Fidesz elnökének és Magyarország miniszterelnökének a háza.
Redőnyök, fehér vakolat, az udvaron favázas pajta. Mozdulatlanság és üresség honol, mint egy nukleáris katasztrófa után, teljesen függetlenül attól, hogy hétköznap, ünnepnap vagy hétvégén jár itt az ember. Soha egyetlen lelket sem látni. Sem a házban, sem az udvaron, de még a közeli Fő utcán vagy a Rákóczi utcán sem. Néptelenek, mint úgy általában a magyar vidék, ami, ha nem lennének romák, még ennél is jobban kongana az ürességtől. Eminnen megugat egy kutya, amonnan biciklinyikorgás hallatszik. Kihaltság az állandóan üres magyar ég alatt.”
Ziemowit Szczerek lengyel újságíró Via Carpatia című könyve a fenti három bekezdéssel indul. És ezzel a lendülettel folytatódik, legszívesebben ide idéznék még vagy negyven-ötven részletet, erős, jó mondatot, és akkor meg is úsztam a recenzióírást, önök meg a vételárat. (Csak a kiadó lenne morcos.)
Ha azt mondom, nem tudok egyetlen külföldi újságírót sem, aki ennyire jól ismerné és értené Magyarországot – illetve, pontosítok: az én Magyarországomat; tovább pontosítok: Orbanisztánunkat –, akkor nyilván nem állítok erőset, nem túl izmos a mezőny. Inkább azt mondom tehát, hogy még magyar szerzők magyar könyvei között is kevés olyan akad, amely ennyire pontosan, találóan, érzékenyen szól az ország aktuális (mentális) állapotáról.
Pedig a könyv lengyel közönségnek íródott, el lehet képzelni, mennyire tökéletesnek kell lennie ahhoz, hogy a magyar közélettel hivatásszerűen foglalkozó újságíró is jónak találja.
Nagyon jónak találja.
Az érzelmes szláv gonzó mindenkit szeret
Szczerek tud írni. Illetve: én csak azt tudhatom, hogy a fordítója – Grozdits Antal – tud, bár azt talán feltételezhejtük, hogy nem valami gyötrelmes szöveget kellett átműfordítania ilyen lendületes, szórakoztató, lényeglátó riporttá. Gördülékeny, jól olvasható szöveg. Megint pontosítok: inkább talán szövegek, mert kis- és nagyriportokból, interjúkból, esszékből/publicisztikákból áll össze, és tényleg összeáll, egységes, füle-farka anyaggá. Ráadásul viszonylag hosszú idő alatt (már a közéleti hírciklusok frekvenciájához képest hosszú idő alatt) készült, a szerző 2015 és 2019 közötti nagy-magyar útjait (mert Felvidék, Erdély, Kárpátalja és Vajdaság is benne van) meséli el.
Riportkönyv, Magyarországról. És most jöhetne (nyugi, nem jön) itt néhány bekezdés arról, hogy a lengyeleknél (és egyébként a lengyel kultúrához erősebb szálakon kapcsolódó keleti szomszédoknál, a fehéroroszoknál – Szvetlana Alekszijevics! – és az ukránoknál is) milyen fantasztikus hagyományai vannak a nagyriportoknak, irodalmi riportoknak, riportkönyveknek, riportregényeknek. Szczerek szügyig áll ebben a hagyományban, egyik kezében spangli, a másikban korsó sör, a harmadikban a Hunter S. Thompson-összes.
Igen, amolyan gonzóféleségre tessék gondolni. A szerző Thompson lengyel fordítója. Itthon a műfaj talán túlfutott, végülis huszonöt-harminc éve volt a Magyar Narancs nagy, klasszikus korszaka, és Szczerek szövegei tényleg hézagmentesen illeszkednének az akkori Kovács Kristófok, Kovácsy Tibik, Kreczek, Csillagok, Kerényik, Nádorik, Seresek, Suchok közé, de azért leginkább Para-Kovács Imre mellett tudnám elképzelni, ahogy a miskolci pályaudvar restijében verseny-Borsodi-kisunikumoznak egy megkezdett üveg román konyakba. (Még olyan trú vidékirocker-műbőrdzsekije is van hozzá, ahogy az egyik promófotón láttam.)
„Mocskos voltam és fáradt, a hátamon nehéz hátizsák, a belassult helyiek meg úgy bámultak rám, mint valami fura szerzetre, egy őrültre vagy zarándokra. Miskolcra nem szoktak hátizsákos turisták érkezni. Hátizsákkal a hegyekbe megy az ember, esetleg Budapestre egy hostelbe. Vagy Indiába. De Miskolcra mi a büdös francért jönne bárki egy dögnehéz hátizsákkal? A város valami okból kifolyólag egy kicsit Radomra emlékeztetett, bár hiányoztak a Radomra akkortájt jellemző tájképi kiegészítők: huligánok, összedőlő bérházak, társa- dalmi katasztrófa és az ezekhez hasonló, szemnek kedves dolgok. Az ezredfordulón Magyarország teljesen más hely volt, mint az akkori Lengyelország. Miskolc eszembe juttatta a bácsikáim történeteit, akik Magyarországon dolgoztak a kommunizmus idején. úgy beszéltek róla, mintha valamelyik nyugati országról lenne szó. Narancsos csokoládét hoztak és kivi ízű szörpöt. Kivivel – a nyolcvanas évek kommunista gyermekeként – akkor találkoztam először. Miskolcon mintha mindennek világos értelme lett volna.”
Szczerek gonzója valahogy mélyen szláv és kelet-európai. Nyoma sincs benne Hunter Thompson (vagy pláne P.J. O’Rourke) végtelenül arrogáns, nagyképű (és lehengerlő) humorának. Több köze van Mrozek, Hrabal vagy Örkény szatíráihoz, mint az amerikaiakéhoz. Kelet-európai szív van benne. Sőt: SZÍV. Mi több: szeretet. Megértés. Miegyéb. Néha egy kicsit sok is. Vagyis a szerző mintha túl gyakran is hangsúlyozná, mennyire szereti kelet-európát, mennyire szereti a poros kisvárosokat, a pusztát, Miskolcot, Oroszlányt, Hajdúszoboszlót, a Trianon-emlékműveket, a Kádár-kockákat, szakadt kávézókat. Néha már manírgyanús. Például nehezen tudom elképzelni, hogy valakit szórakoztassanak a Kárpátia világháborús katonadalokból átírt rettenetes operett-hardrock csasztuskái. De riportelemnek remek, természetesen.
Lusta, jóllakott, cinikus és ravasz Garfield
Magyar kiadás pedig kap egy olyan gellert is a mű, már befogadói oldalon, amivel a szerző aligha számolhatott. Azt nézzük (olvassuk, mi, magyar olvasók), hogy a szerző hogyan néz miránk. Meglepő például, hogy a Kelet-Európa minden táján otthonosan mozgó Szczerek a magyar településeket, az észak-borsodi falvaktól Röszkéig, de még a trianoni határokon túliakat is mindig mindenütt összetéveszthetetlenül egyedinek, egységesnek, rendezettnek, szinte tüchtignek látja. Nyilván nem Ausztriához, hanem mondjuk Lengyelországhoz, Ukrajnához, Romániához, Bulgáriához képest.
A szerzőnek lehet valami építészeti irányú kattanása is, sokat méláz házakon, templomokon, ilyen-olyan építményeken. Egyébként jogász-politológus, a kelet-európai regionalizmusok kutatója, a Gazeta Wyborcza újságírója. A történelmi hátterek néhány mondatos fölfestését csuklóból megoldja, sőt a geopolitikai összefüggések, össz-kelet-európai hatások és áthallások is jönnek azonnal, amikor pedig az aktuális közéleti trendeket kezdi elemezni, végképp elemében van. Megállapításai Orbán politikájának jellegéről, a rendszer működésének mindenféle részleteiről annyira lényeglátók, hogy a hazai közéleti publicisztikában is kevés versenytársat találnánk. Természetsen különösen érdekes, amikor lengyel szövetségesével (lapzártakor inkább: ex-szövetségesével) veti össze Orbánt.
„Ugyan létezik Orbán és Kaczyński között egyfajta közös ideológiai platform, mégis, ez a két vezető teljesen máshogyan működik. Orbán narratívája ellentmondásokkal teli: egyszer megvédi Európát a muzulmánoktól, máskor a muzulmán Kazahsztánba utazik és kijelenti: lélekben veletek vagyunk. Ez nem egy koherens ideológia, hanem csak és kizárólag a pillanatnyi hatásra játszik. Kaczyński ugyanakkor úgy tűnik, hisz is abban, amit mond. Orbán nem. Orbán, ha Istent emlegeti, csak le akarja zárni a vitát, hiszen, ha Isten áll az ember oldalán, akkor arra mivel tromfolhat rá a másik fél?”
„Orbán csak azért beszél a nemzetről, hogy kizárhassa belőle az ellenzéket. Az ő nacionalizmusa nem a szerbek vagy a románok ellen, vagyis kifelé, hanem befelé irányul.”
És itt még idézhetnék megint oldalakat. Nem bírom ki, idézek is. Mondjuk általános jellemzés Orbanisztánról:
„A közintézmények a párt eszközei. A Fidesz Magyarországa már nem fürge tigris – inkább egy lusta, jóllakott, cinikus és ravasz Garfield. Ez a Garfield azonban még mindig rendelkezik valami sajátos bájjal és intelligenciával. Orbán pedig fújja tovább magyar lufit.”
Ahogy a migráns- vagy a Soros-kampányról, vagy éppen az egész világon elindult „anti-elitista” hullámról, amit valamiért milliárdos befektetési bankárok, top értelmiségi családól származó és évtizedek óta a politika csúcsán lebzselő figurák vezetnek:
„…Chuck Norris magyarországi látogatása alatt, amikor megmutatta a színésznek az illegális migránsok elfogására kiképzett különleges erők edzését, azt állította magáról, hogy ő egy utcai harcos, majd hozzátette, hogy ő a népből származik. és nem az elitből.
Imádom. Pont, mint Bannon: még ha az elit tagja is vagyok, akkor sem vagyok az. Még ha Habsburg József hajdani birtokain is élek, még ha gigantikus összegeket is írattam a strómanjaimra, és az egyik strómanom már ennél a József főhercegnél is sokkal gazdagabb, még ha egyedül is irányítom a pártomat, úgy, mint egy céget, mely párt pedig az egész országot irányítja, és még ha a pártommal kapcsolatban álló cégek sms-ben is kapják az állami közbeszerzéseket – akkor sem vagyok az elit. A nép vagyok.”
Jó nagy szarban vagyunk
Szczerek igazi riporter, rendesen végrehajtja a feladatot: interjúkat készít. Megszólalnak politikusok, Magyar Bálint, Hadházy, Németh Zsolt, Gyurcsány, Gyöngyösi Márton, Janiczak Dávid. Nem érdekes. Ezt ő is tudja, teljesen értékén kezeli ezeket a figurákat. Kivéve Janiczakot, dehát, amikor a könyv jórésze készült, még a Jobbik volt az igazán radikális szélsőjobb, illetve az ózdi polgármester lengyel származású lévén a lengyel közönség számára nyilván extraérdekes.
De sokkal több derül ki az országról, amikor Szczerek random magyarokkal sörözget, spanglizgat, beszélget, például, amikor a szatmárnémeti kocsmában Zsolt, a békaszemű magyar nacionalista, próbálja elmagyarázni a lengyelnek, miért van szükség az oroszokra, hogy szétverjék végre a nyugat által bebetonozott kelet-európai rendet. (És egyébként többször előkerül az a bizonyos óvatos orosz belengetés Kárpátaljáról, amit itthon nem nagyon piszkált senki, de a lengyel közbeszédben évek óta jelen van, ti. a lengyelek is érintettek lennének Lvov/Lwów/Lviv/Lemberg és környéke miatt, meg Orbán oroszbarátságára is keresik a magyarázatot.)
A csúcsjelenetek pedig talán Hajdúszoboszlón játszódnak.
„A hajdúszoboszlói épületek laposak és zömökek voltak, és úgy tűnt, ez a laposság az autókat is kilapította, az emberek pedig mindjárt lehasalnak a földre és elkezdenek kúszni. Mintha a laposság épp annyira alapvető követelmény lenne itt, ahogy a viktoriánus stílus a klasszikus steampunkban.”
A közép-keletről importált lovasakrobata nő melankolikus jelenete is hibátlan, de aztán unatkozó helyi fiatalok mondják, mennyire utálják ezt a város, és igazából Pestre vágynak, de a pestieket is utálják, végül pedig jön az átutazó fürdővendég, Ausztriában dolgozó kolozsvári, Dacia Duster-tulajdonos házaspár: természetsen utálják a románokat, meg a szerbeket (mert sokan vannak Ausztriában), a bolgárokat is, viszont imádják Magyarországot és elsősorban Orbánt, akitől magyar útlevelet kaptak, de már nem szeretik a magyarországi magyarokat, mert érzik, hogy lenézik őket, ahogy egyébként ők is lenéznek mindenkit, aki keletebbre vagy délebre lakik, és meggyőződésük, hogy Soros barbár muszlimokkal akarja elárasztani a Kárpát-medencét, mert már nem elég olcsó neki az itteni munkaerő.
Szczerek szerintem pontosan tudja, mekkora szarban vagyunk. De ahhoz nem elég arrogáns-gonzó, viszont túl szláv, túlzottan szeret bennünket, hogy kimondja. Inkább valami szórakozató utópiát (disztópiát) rittyent a könyve végére, arról, hogy a jövő világában három államalakulat marad: Jobbfölde, ahol a konzervatív-keresztény jobbosok hierarchizálódnak, Középfölde a globalista, szabadkereskedő liberálisoknak és Balfölde a hiperzöld, multikulti, genderfluid városi lázadóknak. De persze ebből sem sül ki semmi jó.
* * *
A könyv anyagát még január végén küldte el a kiadó, februárban rászántam magam, egy hétvége alatt elolvastam, aztán persze halogattam a recenzióírást, halogattam, és akkor kitört a háború. Hetekig esélyem sem volt újra elővenni. Értelme sem lett volna. Kicsit lyukba is esett a könyv Putyin miatt, dehát sok minden lyukba esett, lehet, hogy maga Orbán is, meg vele a magyar gazdaság mindenestül, meg ukrán generációk élete, és a többi és a többi.
Tehát a háború alapvetően változtat meg egy csomó a kontextust ebben a könyvben. Is. Azt hiszem, most kellene elővenni Szczerek korábbi könyvét, a Jön Mordor, és felfal minket címűt, ami magyarul 2017-ben jelent meg, de még 2013, tehát a Maidan-forradalom előtt íródott, és Ukrajnáról szól. Az biztos, hogy Szczerek Ukrajnát legalább ugyanolyan jól ismeri, mint Magyarországot.