Izabela halála

A demokratikus lengyel állam 1993-ban konkordátumot kötött a Szentszékkel, ennek nyomán létrejött Európa második legszigorúbb abortusztörvénye (teljes abortusztilalom csak Máltán van). Ez három esetben engedélyezte a művi terhességmegszakítást: ha az anya élete vagy egészsége veszélyben van; ha a magzat bűncselekményből (nemi erőszakból vagy vérfertőzésből) fogant; és végül ha a magzat súlyosan és visszafordíthatatlanul sérült (azaz a gyermek nem lenne életképes). A legtöbb abortuszt a harmadik okból hajtották végre, és a lengyel társadalom megtanult együtt élni ezzel a szabályozással.

Tavaly október 22-én azonban a kormány által gyarmatosított alkotmánybíróság törölte a kivételek közül a harmadik feltételt, értelmetlen testi-lelki kínokra ítélve azokat az anyákat, akik nem tehetnek balsorsukról. Kaczyński, a Jog és Igazságosság (PiS) párt elnöke azzal a teológiai érvvel indokolta a törvénymódosítást: még akkor is, ha a magzat „halálra van ítélve és súlyosan deformált”, a terhességnek szüléssel kell végződnie, hogy a gyermeket „meg lehessen keresztelni, és úgy eltemetni, hogy neve van”. Hogy miért döntött így, máig nem tisztázódott tökéletesen: valószínű, hogy a járvány és a gazdasági visszaesés miatt meggyengült helyzetében vagy a kompromisszumosnak nevezett szabályozást is rég rossz szemmel néző püspöki kar, vagy a fasisztoid, ámde becsvágyó igazságügy-miniszter/legfőbb ügyész/koalíciós partner, Zbigniew Ziobro nyomásának engedett, vagy esetleg azt akarta megakadályozni, hogy Ziobro az ő táborából gyűjtsön híveket a saját törpepártjának.

A döntésre az 1989 utáni történelemben példátlan, egész Lengyelországot megrengető tiltakozási hullám, a Nősztrájk válaszolt. Majdnem pontosan egy évvel ezután egy Pszczyna nevű kisvárosban egy harmincéves, életerős várandós anya kénytelen volt bevinni a helyi kórházba a kislányát, aki elesett és beverte az orrát, nagyon vérzett. Mire az asszony – csak a keresztnevét tudjuk: Izabela – hazaért, valószínűleg a stressztől elment a magzatvize. A magzat 22 hetes volt, eleve sérült, az életben maradására nem volt esély. Az orvosok önmagában is nyomasztó hivatásbeli, etikai és jogi döntéshelyzetbe kerültek: az anya egészségének védelme ugyan lehetővé tette volna az abortuszt, de hogy szükség van rá, azt nem biztos, hogy bíróságon bizonyítani tudják. Azért viszont, ha úgy szakítják meg a terhességet, hogy a magzat még életben van, az abortuszt végző orvos nyolc évet kaphat. Úgyhogy nem tettek semmit – várták a magzat utolsó szívdobbanását, és bíztak abban, hogy az anyának nem esik baja.

Izabela a halála előtti napon ezt az sms-t küldte az édesanyjának: „A gyerek súlya 485 gramm. Egyelőre, hála az abortusztörvénynek, feküdnöm kell. És nem tudnak tenni semmit. Várnak, amíg meghal, vagy hogy valami elkezdődjön, és ha nem, számíthatok a szepszisre. Nem tudják siettetni. Abba kell hogy maradjon a szívverése, vagy valaminek el kell kezdődnie.”

A következő üzenetekben rosszullétre, magas lázra panaszkodott, a szobatársának kellett orvost hívnia, mert ő maga nem volt képes rá. A magzat meghalt, az anya műtőasztalra került, de már késő volt. Szeptikus sokk végzett vele. Férje, anyja és kislánya gyászolja. A család feljelentést tett orvosi műhiba miatt, az ügyészség vizsgálódik.

Szombaton hetven lengyel városban voltak tüntetések. Már ekkor voltak jelei, hogy a kormány a kisvárosi orvosokra tolja a felelősséget. Az egészségügyi minisztérium másnap ki is adta az eligazítást, hogy ilyen esetekben az anya egészségéről és életéről szóló passzust kell figyelembe venni. „Egyértelműen hangsúlyozni kell, az orvosoknak nem szabad félniük attól, hogy nyilvánvaló döntéseket hozzanak, tapasztalatukból és a rendelkezésre álló orvosi ismeretekből fakadóan.” Csak hát aznap a pszczynai kórházban nem tudhatták, hogy mi a nyilvánvaló döntés, mely tapasztalatra kell hagyatkozniuk. Lengyelországban aligha felejtették el, hogy a fönt említett Ziobro volt az, aki 2007-ben személyesen irányította huszonnyolc kórházi vezető letartóztatását, és az ő felügyeletével vitték el a műtőből – többek között szándékos emberölés alaptalannak bizonyult gyanújával – Mirosław Garlicki szívsebész főorvost, akiről másnap a főügyész belemondta a kamerákba: „Nem fog több embert eltenni láb alól.” (Mostanában, igazságügy-miniszterként, ő a legfőbb mozgató amögött, hogy Varsó mindenáron konfrontálódjék Brüsszellel a joguralom ügyében.) Hiába igyekszik bizonygatni a kormány, hogy az orvosok döntöttek, de rosszul, s az egész egy elszigetelt műhiba – a lengyel közvélemény nem elszántan kormánypárti része pontosan tudja, hogy az orvosok meg vannak félemlítve, és Izabela nem halt volna meg, ha nincs a tavalyi törvénymódosítás. Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van.

Ami a közvéleményt illeti, nincs szó semmiféle balra vagy ultraliberális irányba tolódásról. A lengyelek többnyire mérsékeltek vagy konzervatívak, de ha egyéni szabadságról van szó, nem alkusznak. A Wirtualna Polska portál megrendelésére pénteken közvélemény-kutatás készült, ami azt mutatta, hogy 43 százalék a 2020. október előtti, amúgy is szigorú, de nem embertelen szabályozáshoz térne vissza; 31 százalék az Európában szokásos megoldást pártolja – az anya a 12. hétig választhatja az abortuszt; 10 százalék ért egyet a mostani törvénnyel, és 5 százalék tovább szigorítaná (az anya életének veszélybe kerülése vagy nemi erőszak esetén sem engedné a művi terhességmegszakítást). Még a Jog és Igazságosság szavazói közül is az első két változat mellett áll ki a többség.

Jósolgatni értelmetlen, de az szabad szemmel is látható, hogy a PiS tovább gyengült. Már most is kisebbségből kénytelen kormányozni, és nemcsak a zsaroló helyzetbe került Ziobrónak van kiszolgáltatva, hanem időnként külön trükkökkel kénytelen szavazatokat szerezni a képviselőházi többséghez. Kaczyński autokratikus kísérletének nincs jövője, lassanként a saját hátországában sem bízhat, de ki tudja, hogyan fog végbemenni a bukás. Halálos áldozat már van.