Hull a férgese...

A rendszerváltás utáni második kormány is megbukott, de egészen másképp, mint az első. Az MSZP egyetlen negyedév kivételével végig megőrizte vezető helyét, rá szavaztak listán 1998-ban is a legtöbben, ugyanakkora arányban, mint 1994-ben, amikor egymagában is abszolút többséget szerzett. És mégis megbukott.

Bokros, Tocsik, Fenyő, Bős-Nagymaros. Ezek azok a hívószavak, amelyekkel az MSZP-SZDSZ- kormány bukását magyarázni szokták.

Rossz gazdasági állapotban, hatalmasra duzzadt adósságállománnyal vette át az MSZP-SZDSZ-kormány az ország irányítását. Eltartott egy ideig, amíg a kormányfő belátta, hogy a súlyos megszorító intézkedéseket nem kerülheti el. Ezeket tartalmazta Bokros Lajos pénzügyminiszter intézkedéscsomagja, amelyet 1995. március 12-én fogadtak el. A katasztrófával fenyegető egyensúlyromlást megállító stabilizációs program volt ez, amely a forint egyszeri leértékelésével, a csúszó leértékelés bevezetésével, vámpótlék kivetésével és költségvetési megszorításokkal javította a gazdaság versenyképességét, kiszámítható viszonyokat teremtett, megnövelte az ország tőkevonzó erejét, továbbá lehetővé tette a nagyarányú privatizációt. A magyar gazdaság egyre inkább hasonlított a magántulajdon dominanciáján alapuló nyugati típusú piacgazdaságokhoz, és aztán fenntartható növekedési pályára állt. És ott is maradt, amíg a 2000-es évek elején előbb Orbán Viktor, majd Medgyessy Péter kormánya le nem lökte onnan. A stabilizációnak megvolt az ára: 1995-ben 12 százalékos, 1996-ban 5 százalékos reálbércsökkenés.

Minden komoly közgazdász és felelős politikus tudta, hogy ilyesféle csomagra szükség van. A Fidesz választási programja, amelynek gazdaságpolitikai részét Chikán Attila írta, még keményebb lépéseket írt elő, és a Fidesz a Bokros-csomag elfogadásáig folyamatosan követelte is a kormánytól a stabilizációs lépéseket. Orbán 1998-ban is Chikán Attilára és a Bokros-csomagot határozottan támogató Járai Zsigmondra bízta a gazdasági, illetve a pénzügyi tárcát.

1995-ben azonban a Fidesz köpönyeget fordított, és a Bokros-csomag ellen tiltakozók élére állt.

A Bokros-csomag túlment a gazdaság stabilizálásához szükséges mértéken, és olyan intézkedéseket is tartalmazott, amelyek a gazdaság, a költségvetés állapotát rövid távon csak kisebb mértékben befolyásolták, viszont a szociális és jóléti kiadásokat a rászorultság elvének megfelelő irányba tolták el. Ilyen volt a tandíj bevezetése, a fogászati, betegszállítási szolgáltatások térítéshez kötése, a gyed megszüntetése, a családi pótlék, a gyes jövedelemhatárhoz kötése. Az MSZP „baloldala” a csomag ezen része ellen lázadt, ennek egyes elemeit utasította el vagy kötötte türelmi időhöz az Alkotmánybíróság is.

A csomag a kormánypártok népszerűségére döntő hatással nem volt. Pár százalékkal csökkent a népszerűségük, pár százalékkal nőtt a Fideszé, de az MSZP visszaszerezte azt, az SZDSZ pedig később veszítette el választói nagy részét.

1995 Torgyán József éve volt. Az FKGP népszerűsége nőtt meg ebben az évben a legjelentősebb mértékben, és 1996 elejére be is érte az MSZP-ét. Torgyán 1996. március 14-én a kisgazdák nagygyűlésén az Országház előtt kijelentette: „Álliberális undorító férgek és dögkeselyűk lepték el hazánkat. Amíg a férgek belülről, addig a dögkeselyűk kívülről tépik édes hazánk Trianonban megcsonkított testét”. Emlékeztetett rá, hogy a magyar ember tavasszal féregirtást szokott végezni. A Fidesz nevében Szájer József a parlamentben leszögezte: „egy demokrata arcáról lehullott az álarc, politikai ellenfeleit kiirtással, akasztófával fenyegette”. Szájer szerint Torgyán József „meggyalázta a nemzeti ünnepet, egyben átlépte a demokratikus magatartás Rubiconját”. A beszéd után csak ideiglenesen csökkent az FKGP népszerűsége, ami egyébként egészen 1997 végéig jelentősen meghaladta a Fideszét.

Egy precedens értékű bírósági ítélet nyomán az önkormányzatoknak a területükön lévő, átalakult állami vállalatok telke után hatalmas összegeket kellett volna kapniuk. Tocsik Márta és társai sikerdíj fejében megígérték az önkormányzatoknak, hogy rövid időn belül behajtják a pénzt, és megígérték az állami privatizációs szervezetnek (ÁPV Rt.), hogy valamelyest lealkudják annak összegét. A Tocsiknak kifizetett 804 millió forint kicsapta a biztosítékot, de azt még ki lehetett volna magyarázni. Azt azonban már nem, hogy Tocsiknak a kormánypártokhoz közelálló cégek számlájára kellett átutalnia a sikerdíj nagyobb részét. Ez a pár száz milliós korrupciós ügy eltörpül a későbbiek mellett, de akkor az ingerküszöb sokkal alacsonyabb volt. Leváltották a privatizációért felelős minisztert, menesztették az ÁPV Rt. egész vezérkarát. Rajk László tiltakozásképpen lemondott parlamenti mandátumáról, a politikai felelősséget vállalva Pető Iván lemondott az SZDSZ elnökségéről. A következő években számos perben egymásnak ellentmondó ítéletek születtek. A pártközeli cégeknek átutalt pénz visszakerült az államkasszába.

Az SZDSZ sorsát meghatározó fordulópont az volt, hogy amikor a „tocsikolás” döntésképes vezetőinek tudomására jutott, nem a koalíciós társ leleplezése és a kormányból való kilépés, hanem a lopási kísérletben való részvétel mellett döntöttek. Zolnay János a Tocsik-botrányt elemző cikkében (Beszélő, 2000/7-8.) szembeállítja egymással az MSZP cinikus és az SZDSZ önmarcangoló botránykezelését, megállapítva, hogy az előbbi nem szolgált a párt kárára, az utóbbi annál inkább. 1997 elején már csak feleannyian szavaztak volna az SZDSZ-re, mint a Bokros-csomag utáni időszakban.

A Fidesz többek között azért tudta a Tocsik-botrányt a közélet fókuszában tartani, mert az ellenzék maradéktalanul gyakorolhatta jogait az Országgyűlésben, és az ügyet vizsgáló bizottság is megalakulhatott Deutsch Tamás vezetésével, mint ahogy valamennyi megalakult, amelyet az ellenzék kezdeményezett. Az Országgyűlés pedig a parlamentáris demokráciához illő rendben és sűrűséggel ülésezett és adott módot az ellenzék folyamatos föllépésére. Több mint kétharmados kormánypárti többség mellett teljesedett ki a fékek és ellensúlyok rendszere. Megkezdhették végre munkájukat az ombudsmanok. Az általános ombudsman helyettesének megválasztották az 1994-es választásokon a Fidesz jelöltjeként indult Polt Pétert.

A kormánytöbbség a kétharmados többség lehetőségével elvétve élt (például az önkormányzati törvény módosításakor). A médiatörvény esetében a kormány ragaszkodott ahhoz, hogy azt csak az ellenzék jelentős többségének egyetértésével fogadhatják el. Horn a médiatörvény megszületése előtt egyeztetés nélkül nevezte ki a Magyar Televízió elnökét, amiből botrány is lett, viszont a médiatörvény keretében csak az ellenzék által elfogadott elnököket választottak a közmédiumok élére Sára Sándor, Peták István és Hajdú István személyében. (Az utóbbit éppenséggel az SZDSZ ellenszavazata ellenére.) Horn gondoskodott arról, hogy az ellenzék legfontosabb orgánuma, a Magyar Nemzet ellenzéki lapként fennmaradhasson. Viszont arról is gondoskodott még a legitim médiaelnökök megválasztása előtt, hogy leváltsák a tévéhíradó neki nem tetsző főszerkesztőjét, Betlen Jánost.

A kormánypártoknak módjukban állott volna az ellenzék nélkül alkotmányozni, de ehelyett azt a szabályt vezették be, hogy alkotmányt csak négyötödös többséggel, legalább öt párt egyetértésével lehessen elfogadni. Megszületett az ellenzék túlnyomó része által jóváhagyott határozati javaslat az alkotmány szabályozási elveiről, amelynek az elfogadásához éppen Horn és szocialista minisztertársainak a szavazata hiányzott. Az alkotmánybírákat is paritásos jelöléssel fogadták el egy kivétellel, amikor az ellenzék által jelölt Bruhács Jánost leszavazták.

Paradox módon éppen a legsúlyosabb pártállami múlttal rendelkező kormányfő alatt lett az ország gazdasági és politikai tekintetben is a legnyugatosabb, olyan kormányfő alatt, aki a pártállami múltját a pufajkájával együtt a legkihívóbban vállalta.

Az ellenzék legfőbb törekvése és érdeke az volt, hogy a választópolgárok a személyi kontinuitás alapján ítéljék meg a rezsimet. Ennek jellegzetes példáját találjuk Debreczeni József Orbán Viktorról írt 2002-es könyvében: „Az Orbán vezette jobboldali erők 1998-as választási győzelmének jóval nagyobb jelentősége van annál, amekkora egy kormányváltásnak lenni szokott a nyugati többpártrendszerekben. (…) Hornék kormányra jutása ugyanis azt jelentette, hogy az a hatalmi elit (illetve annak örökösei), amely 1945-47-től folyamatosan birtokolta Magyarországon a gazdasági, szellemi és politikai javak fölötti rendelkezés lehetőségét – s amely a harmadikat 1990 és 1994 között átmenetileg elvesztette – az 1994-ben a másik kettő mellé megszerezte az utóbbit is.”

Mindkét korábbi kormánypárt szétszakadt. Az MDF-ből a Fidesz bátorítására kiszakadt annak liberális(abb) szárnya, Magyar Demokrata Néppárt (MDNP) néven. A Fidesz azonban hátat fordított nekik, és a maradék MDF-et mentette át csatlóspártként a következő ciklusra, annyi helyen indítva velük közös jelöltet, hogy lehessen külön frakciójuk. A KDNP-t szétmarták a belharcok. A pártból kikerült politikusokat is a Fidesz karolta fel, és indította saját jelöltjeiként. A KDNP ekkor a MIÉP-hez közeledő, vele a választásokon együtt is működő szélsőjobboldali párt volt, amely a később balra sodródott Giczy György vezetésével azzal kampányolt, hogy a szocialistákat és a liberálisokat mindörökre száműzni kell a magyar politikai életből. A kis pártok közül egyedül Csurka István pártja, a MIÉP lépte át a parlamenti küszöböt.

A Fidesz a ciklus folyamán csatlakozott ahhoz a politikai tömbhöz, amely politikai ellenfeleit kitagadja a nemzetből. Orbán „idegenszerűnek” minősítette a kormányt, és a választások után a kormányprogramot ismertető beszédét azzal zárta, hogy „aki úgy érzi, hogy a magyar nemzethez akar tartozni”, az szavazzon igennel a kormányprogramra.

Horn 1994-ben mindent megtett azért, hogy a pártja ne egyedül kormányozzon. 1998-ban pedig mindent megtett azért, hogy a továbbiakban egyedül kormányozhasson. Folyamatosan kritizálta és igyekezett lejáratni az SZDSZ elnöke, Kuncze Gábor által vezetett Belügyminisztériumot. 1998-ban Fenyő János meggyilkolása után kijelentette, hogy „ami itt van, az nem közbiztonság”. Ugyanebben a hónapban megkötötte Szlovákiával a keretmegállapodást a bős-nagymarosi vízlépcsőről. A rendszerváltás egyik szimbolikus, az SZDSZ számára fontos ügyében vette semmibe koalíciós partnerének álláspontját. Az SZDSZ hívei és politikusai együtt tüntettek az összes ellenzéki párttal, a MIÉP-ig bezárólag a vízlépcső ellen.

Akik a kormányt hatalmon akarták tartani, azoknak nem volt rá okuk, hogy az MSZP helyett az SZDSZ-re szavazzanak. Akik meg akarták buktatni, pláne nem szavaztak rá. Az SZDSZ-nek nem volt markáns mondandója, a „Tartsuk a jó irányt!” jelszónál üresebbet nehéz lett volna kitalálni.

A katolikus püspöki kar az ország valamennyi templomában felolvasott körlevéllel instruálta a híveket, párt megnevezése nélkül ugyan, de egyértelműen. A körlevél egyrészt azt hirdette, hogy „az elmúlt években többször csalódtunk reményeinkben”. Másrészt: „Ne vesztegessük el szavazatunkat esélytelen jelöltekre. (…) Ha olyan pártot választunk, amelyik nem éri el az öt százalékot, és nem jut be a Parlamentbe, akkor szavazatunkat más pártok kapják meg.” Maradt az FKGP és főleg a Fidesz. Az a Fidesz, melynek elnöke pár évvel azelőtt bőszen csuhásozott, és „térdre imához!” felkiáltással fogadta a KDNP-s képviselők fellépését, s amelytől Gyulay Endre, a püspöki kar alelnöke még négy évvel korábban is külön szöveggyűjteménnyel igyekezett eltántorítani a híveket. A püspöki kar kifejezetten lebeszélte híveit a Kereszténydemokrata Néppárt támogatásáról, amit a KDNP vezetői szóvá is tettek.

A kampány jóval visszafogottabb volt, mint 1990-ben vagy 1994-ben. A közvélemény-kutatások alapján a biztos győztesnek látszó MSZP kifejezetten hűtötte a hangulatot, azt gondolván, hogy az alacsony részvétel neki kedvez. A részvétel valóban jóval alacsonyabb volt, mint négy évvel korábban. Az első fordulóban 56 százalékos, a másodikban 57 százalékos.

Kiesett a Kereszténydemokrata Néppárt, a Munkáspárt és az MDNP. Az MDF és az MDNP együtt sem érte volna el a parlamenti küszöböt.

Az MSZP kapta a legtöbb szavazatot listán is, egyéni jelöltjeire is, mindkét fordulóban. Az első forduló után a verseny nem dőlt el. A kormány megbuktatásához az kellett, hogy az ellenzéki szavazatok összeadódjanak az ellenzéki jelöltek mögött. Ehhez Torgyánnak kisgazda jelöltek tömegét kellett visszaléptetnie. Torgyán tárgyalásra akarta kényszeríteni a Fideszt, hogy az nyíltan vállalja a vele való kormányzást. A Fidesz ilyen tárgyalásokra nem volt hajlandó. Visszaléptette néhány jelöltjét ott, ahol a kisgazdákénak jó esélyei voltak, de továbbra is azt hangsúlyozta, hogy „tiszta polgári”, vagyis a kisgazdák nélküli kormányzásra készül, amire semmi esélye nem volt.

A szocialisták ifjúsági szervezete, a Baloldali Ifjúsági Társulás (BIT) a két forduló között olyan plakáttal jelentkezett, amelyen Orbánt bábként rángatja Csurka és Torgyán.

Torgyán végül tárgyalások nélkül is visszaléptette a kisgazda jelöltek zömét. Sokat nem kockáztatott, mert nem születhetett olyan eredmény, amellyel a Fidesz nélkülük kormányozhatott volna.

A későbbi kormánypártok a listás szavazatok 42,8 százalékával (az MDF kieső szavazatait is beszámítva 45,4 százalékával) megkapták az összes mandátum 55,1 százalékát, mivel megnyerték az egyéni mandátumok 67,6 százalékát. A kormánypártok a listás szavazatok 40,5 százalékával az összes mandátum 40,9 százalékát szerezték meg. Az MSZP listájára hajszálra ugyanolyan arányban szavaztak a választópolgárok, mint 1994-ben. Akkor végül a mandátumok 54,1 százaléka lett az övék, most a 34,7.

A kormányalakítási tárgyalások során az FKGP elérte, hogy 2000-ben ő jelölhessen köztársasági elnököt. 1990-ben Antall József Göncz Árpádnak ajánlotta fel a köztársasági elnöki pozíciót, 1998-ban Orbán az Antall által mélyen megvetett Torgyánnak.