Kamikaze kormányzás után balliberális kétharmad

Az első szabadon választott kormány csúfos véget ért. Sem addig, sem azóta Magyarországon kormánypártok választásokon akkorát nem buktak, mint az Antall József, majd Boross Péter vezette MDF-KDNP kormány pártjai 1994-ben. Sem addig, sem azóta kormány szabad választások után akkora parlamenti többséget nem tudhatott a háta mögött, mint a Horn Gyula vezette MSZP-SZDSZ-kormány 1994-ben.

Antall József kamikaze-kormánynak nevezte a kabinetjét, de csak részben volt az. Önmagát megsemmisítette ugyan, de célba nem talált.

A csődbement parancsgazdálkodás rossz szerkezetű, alacsony hatékonyságú gazdaságot és tetemes államadósságot hagyott maga után. A közgazdászok körében a gyors átalakulás, a sokkterápia hívei voltak többségben, és Lengyelország példája őket igazolta. Az Antall-kormány azonban nem vállalta ennek politikai költségeit, pedig nagyobbat akkor sem bukhatott volna, ha vállalja.

Gazdaságpolitikai sodródás jellemezte az első ciklust, amelyben 3-3 ipari-, pénzügy- és földművelésügyi miniszter váltotta egymást. Az első pénzügyminiszter, Rabár Ferenc által kidolgozott átfogó ár-, bér- és adóreformot elvetették, mire Rabár lemondott. Utóda, Kupa Mihály programja csak részben valósult meg, egyre kevésbé tudta érvényesíteni elképzeléseit, és 1993 elején el is vették tőle a tárcát.

A mezőgazdaságban sokk volt, de terápia nem. Felemás módon végrehajtották a földprivatizációt, amelyet eredetileg a kisgazdákon kívül senki sem pártolt, és igyekeztek minél gyorsabban ellehetetleníteni a szövetkezeteket.

Az ipari termelés 1988-hoz képest 40, a mezőgazdasági termelés 50, a GDP összességében 20 százalékkal csökkent, a foglalkoztatottak száma pedig nagyjából egymillióval. Az évi 20-30 százalékos inflációt a ciklus végére sem sikerült megfékezni.

A nagyvállalatok privatizációja vontatottan haladt, és elsősorban politikai érdekek vezérelték.

A csődtörvény hatalmas csődhullámot indított el, amire a kormány nem készült fel. Az ezt követő hitel-, bank- és adóskonszolidáció súlyosan megterhelte a költségvetést. A hiány növekedése a ciklus végére megállíthatatlanná vált. Az éves deficit a GDP 7-8 százalékára rúgott, az államháztartás bruttó adóssága a GDP 68 százalékáról már 1992-re a 83,8-re emelkedett.

A jogállami intézmények, a fékek és egyensúlyok rendszere nagyrészt létrejött a kerekasztal-megállapodások és a kormányalakítás előtt megkötött MDF-SZDSZ-paktum nyomán. Ez az intézményrendszer a ciklus során nem gazdagodott. Nem választottak ombudsmant, kisebbségi önkormányzatokat, nem biztosították törvényben a Magyar Tudományos Akadémia autonómiáját és az akkor még monopolhelyzetben lévő közszolgálati média pártatlan működését.

A konszenzussal megválasztott médiaelnököket a kormánypártok hevesen támadták. Az MDF vezető személyiségei, Kónya Imre, majd Csurka István dolgozatokban sürgették a hatalomátvételt a közmédiában. A médiaelnököket koncepciós fegyelmi, beosztottjaikat nem kevésbé koncepciós büntető eljárások alá vonták, és a Magyar Rádiót, a Magyar Televíziót a kormánypártoknak elkötelezett teljhatalmú alelnökök kezére adták, akiknek a kinevezését hosszú csatározások árán kényszerítették ki a köztársasági elnökből. A közmédia vezetői elleni vádakból semmi sem igazolódott. A választások előtt két hónappal 129 embert küldtek el a Rádióból, köztük a legnépszerűbb személyiségek jelentős részét.

1990 őszén az önkormányzati választásokon a kormánypártok súlyos vereséget szenvedtek. Az október végén a drasztikus benzináremelés miatt kitört taxisblokád idején a megkérdezettek 73 százaléka úgy vélekedett, hogy a lázadó taxisok az egész ország véleményét képviselték.

A kormánypártok a liberálisoktól a szélsőséges antiliberálisokig, „nemzeti radikálisokig” egymástól távol álló csoportokból álltak. Az utóbbiak fellépése többször parlamenti botrányokhoz vezetett.

Az MDF belső konfliktusai odáig élesedtek, hogy MDF-es képviselők nyilvánították fasiszta alapvetésnek a párt alelnökének, Csurka Istvánnak az 1992 augusztusában megjelent dolgozatát, amelyben a Horthy-korszak antiszemita toposzait aktualizálta. A domináns kormánypárt szétszakadt, de a pártszakadást Antallnak sikerült elhúznia addig, amíg a Csurka nézeteihez közelálló képviselők jelentős részét meggyőzték: jobban járnak, ha maradnak a kormánypárti frakcióban, amelyből a Csurka mellett kitartókkal együtt az őt bíráló liberálisokat is kizárták.

A Torgyán József irányítása alá került FKGP vezetősége 1991 októberében visszahívta a kormányból a minisztereit, akik a felszólításnak nem tettek eleget. A kisgazda frakció szétszakadt, képviselői háromnegyed része a kormány oldalán maradt. A kormány többségét olyan kisgazda képviselők biztosították, akiknek már nem volt közük az őket jelölő párthoz és annak szavazóihoz. A kormányt támogató kisgazdák pártja, az Egyesült Kisgazdapárt az 1994-es választásokon az 1 százalékot sem érte el, a kisgazda szavazatok 90 százalékát az ellenzékbe vonult FKGP kapta.

Az MDF-nek és az SZDSZ-nek egyszerre és hasonló mértékben csökkent a vonzereje a ciklus első felében. 1990 márciusa és 1992 áprilisa között mindkettő elvesztette támogatóinak nagyjából a felét. A kiélesedő „népi-urbánus” harc mindkét domináns résztvevőjét büntette a közvélemény. A nagy gazdasági visszaesés, az életszínvonal zuhanása a kapitalizmus népszerűségét is megtépázta, és ez is az SZDSZ-t sújtotta. A Fideszt választók tábora viszont 9-ről 42 százalékra nőtt.

Az a Fidesz érte el ezt a kimagasló eredményt, amely a legélesebben támadta a kormánykoalíciót, és amely nyitottá vált az MSZP-vel való együttműködésre is. Az 1992-es költségvetés vitájában Orbán Viktor lényegében lemondásra szólította fel a kormányfőt: „…a kommunizmus túlélését Magyarországon ma nem az jelenti, hogy néhány vállalatvezető és bankelnök a helyén marad… sokkal inkább az, hogy a kormány oly módon akarja a parlament legfontosabb törvénytervezetét… elfogadtatni az Országgyűléssel, mint ahogy azt harminc évig a kommunisták tették… (…) Ha mindazért, ami történt, a pénzügyminiszter úr a felelős, akkor vagy neki, vagy a miniszterelnöknek le kell vonni a megfelelő következtetéseket…. Ha pedig – mint azt már régóta sejtjük – az MDF-kormányban a kollektív felelőtlenség rendszere uralkodik…, akkor mindazért, ami történik, véleményünk szerint a miniszterelnök urat személyesen terheli a felelősség.”

A Fidesz pécsi kongresszusán 1992 februárjában Orbán kijelenti, hogy „elmúltak azok az idők”, amikor „még bíztunk abban, hogy a kormánykoalíció pártjai akár korszerű konzervatív erőkké válhatnak. (…) A kommunisták utódpártja, az MSZP esetében gondolataink épp ellenkező utat jártak végig. (…) Az eltelt másfél év alatt… odáig fejlődtek a dolgok, hogy talán már a következő választási ciklusban hiteles szociáldemokrata párttá válhatnak.”

Ez a beszéd arról szólt, hogy a kormánypártok nem lehetnek a Fidesz koalíciós partnerei, de az MSZP igen.

A Fidesz népszerűsége az ellenzéki médiában és a közvéleményben akkor tört meg, amikor kiderült, hogy nem várható tőle a kormánypártok ellenzékbe szorítása.

Évekkel később e sorok írója föltette a kérdést Kónya Imrének: „Mennyire bízott abban, hogy ’94-ben a kormánypártok és a Fidesz együtt többséget kapnak?” A válasz: „Egyedül ebben bízhattunk, de hát nem jött be.” Amikor a Fidesz és az MDF között a későbbiekben valóban szoros szövetség jött létre, az MDF akkori vezetői, például Boross Péter el is mondták, hogy ekkoriban azzal számoltak, hogy a Fidesz teszi lehetővé számukra a kormányon maradást.

Ennek a perspektívának a jegyében született meg 1992-ben az a titkos kormányhatározat, amellyel a kormány az MDF-nek és a Fidesznek igen kreatív számítások alapján sokkal nagyobb alapterületű ingatlanokat utalt ki székházként, mint amekkora a törvény szerint járt volna nekik.

A lehető legértékesebb ingatlanokból kaptak a nekik járónál jóval többet, és azok javát állami bankok vették meg tőlük, tetemesen felértékelve. Ebből a bevételből vetették meg a Fidesz-körüli céghálózat alapját, és jutott belőle Orbán Viktor édesapjának cégébe is.

A székházügy 1993. január 11-én robbant ki, és ettől kezdve egyre kevesebben hihették, hogy a Fidesz szabadítja meg őket a regnáló kormánypártoktól. Kivált így volt ez, miután 1994 januárjában elhangzott Orbán Viktor „gondolatkísérlete”, mely szerint a Fidesz és az SZDSZ az MDF-fel és a KDNP-vel közösen alakíthatnának kormányt.

A Fidesz szociálliberális, emberjogi, környezetvédő árnyalatai elhalványodtak, a demokratikusabb pártéletet és döntéshozatalt igénylő belső ellenzéket ki- vagy háttérbe szorították. Több élvonalbeli politikus (Fodor Gábor, Ungár Klára, Molnár Péter) távozott a Fideszből, akik azután az SZDSZ-hez csatlakoztak.

Mindazonáltal 1993 februárjában választási megállapodást kötött a Fidesz és az SZDSZ, amely később az Agrárszövetséggel és a Vállalkozók Pártjával liberális pártszövetséggé bővült.

Az MSZP egyszerre mutatta magát a nép irreális óhajait követő populista pártnak és a gazdaság konszolidálásához szükséges, népszerűtlen lépések megtételére kész, a liberálisokéhoz hasonló programmal rendelkező pártnak.

A jogállami normáktól való eltávolodás jeleinek szaporodása késztette a három ellenzéki pártot 1991 őszén a Demokratikus Charta kiadására. A Fidesz részt vett ennek kibocsájtásában, ám joggal tiltakozott akkor, amikor a Charta „szóvivői” a nyilatkozat sok ezer aláírójára hivatkozva mozgalmat alapítottak. Erre nem hatalmazta fel őket senki a Charta aláírásával. A mozgalomban a Fidesz már nem vett részt, az az MSZP és az SZDSZ értelmiségének közös ügye lett, és előkészítette az 1994-es kormánykoalíciót.

A Fidesz úgy gyengült, ahogy az MSZP erősödött, és minél inkább erősödött az MSZP, annál kevésbé tartották elképzelhetőnek a Fidesz vezetői a vele való kormányzást, noha azt elvileg soha nem zárták ki. Az SZDSZ-ről viszont Tölgyessy Péter rövid pártelnöksége után jórészt levált a radikális antikommunista szárny. Az MDF defenzív kampányt folytatott: „Köszönjük a nyugalmat, a türelem erejét.” „Biztos lépések, nyugodt jövő.”

Az MSZP depolitizált kampánnyal igyekezett a rendszerek fölötti kompetencia imázsát magára vetíteni: „Hogy a szakértelem kerüljön kormányra.” „Megbízható megoldás. Kiszámítható jövő.” A Fidesz markánsan liberális programmal jelentkezett, jelszavait igyekezett fiatalosra és játékosra formálni: „Ha unod a banánt, válaszd a narancsot.” Az SZDSZ plakátjai leginkább a miniszterelnökjelölt, Kuncze Gábor bizalomgerjesztőnek tűnő személyére épült: „Bízom benne.” „Együtt sikerülni fog.” A jellemgyilkos, piszkos kampány inkább a jobbszélre tolódott közmédiában zajlott.

Május 8-án megtartották a választások első fordulóját. Ezek voltak a listás eredmények:

A 69 százalékos részvétel meghaladta az 1990-eset. Az MDF szavazóinak felét elveszítette. A hosszú ideje felszálló ágban lévő MSZP, amelynek a népszerűségét még elnökének, Horn Gyulának a választások előtt három nappal elszenvedett autóbalesete is megdobta, megszerezte a listás szavazatok közel harmadát. Háromszor annyit, mint négy évvel korábban.

A Fidesz a kormányváltók és kormánytámogatók székei között a pad alá esett, hatodannyi szavazatot kapott, mint amennyit a közvélemény-kutatások népszerűsége csúcspontján ígértek, és még az 1990-es eredményétől is elmaradt. Az ellenzéki FKGP megelőzte, a kormánypárti KDNP pedig beérte a Fideszt.

Az SZDSZ nem kapott kevesebb szavazatot, mint 1990-ben, de ez a magasabb részvétel miatt közel 2 százalékkal kevesebbet ért. A kormánypártoktól elpártoló választópolgárok a ciklus első felében túlnyomórészt a Fideszhez csapódtak, annak kormányváltó szándékában – és a kapitalizmusban – csalódva pedig a (lét)bizonytalanság korszakának lezárását ígérő MSZP-hez áramlottak. Az MDF szavazóit a Fidesz zsilipelte át az MSZP-hez.

Az SZDSZ a második forduló előtt az MSZP-SZDSZ koalíció lehetőségével kampányolt. Azzal, hogy aki azt szeretné, hogy az MSZP ne kormányozzon egyedül, hogy a liberálisok is benne legyenek a kormányban, szavazzon az SZDSZ-re.

A kormányzati együttműködés lehetőségéről Pető Iván, az SZDSZ elnöke ezt nyilatkozta: „Az MSZP hosszú ideje ezt szeretné, és mi sem zárjuk ki ennek a lehetőségét. (…) Van esély arra, hogy a szocialisták abszolút többséget szereznek, az SZDSZ fő célja éppen az, hogy ezt megakadályozza. (…) …az esetleges együttműködés nagyban függ a második forduló eredményétől. Egyáltalán nem magától értetődő tehát a két párt koalíciója.” Magyar Bálint kijelentette, hogy „ha az MSZP Horn Gyulát nevezné meg miniszterelnök-jelöltjének a választások után, akkor ez gyakorlatilag kizárná az MSZP és az SZDSZ koalíciójának lehetőségét”.

A második fordulóban ugyanakkora részvétel mellett az MSZP jelöltjei ismét megkapták a szavazatok harmadát, és összességében megszerezték a mandátumok 54 százalékát.

Az Országgyűlés összetétele:

A második forduló után az MSZP Hornt jelölte meg miniszterelnök-jelöltnek, mégis létrejött az MSZP-SZDSZ koalíció. Ez ellen szólt, hogy abszolút többséget élvező párthoz nem szoktak koalíciós partnerként csatlakozni, és az SZDSZ ellenzékben önálló liberális pólust alkothatna egy három pólusú pártrendszerben.

A koalíció mellett szólt a párton belüli és kívüli közvélemény és az ellenzéki értelmiség többségének nyomása, a két párt hivatalos gazdaságpolitikai programjának hasonlósága, valamint az, hogy az MSZP az abszolút többsége ellenére is csupán a választók harmadának a támogatását tudhatta maga mögött. A parlamenti többsége csekély volt, egysége pedig törékenynek látszott, kivált ahhoz képest, hogy milyen súlyos válságkezelő lépések vártak az új kormányra. Hamarosan ki is derült, hogy ezeknek a lépéseknek milyen erős az ellenzéke az MSZP-ben.

Az SZDSZ mindenesetre beletöpörödött ebbe a koalícióba.