Mocsok és nászi ágy

1988-ban a diktatúra utóvédharcosai még azon mesterkedtek, hogy az 1985-ös-nél is kevésbé legyen szabad az 1990-es választás. 1990-ben mégis megtarthatták az első szabad és tisztességes választást Magyarországon. A választások tiszták voltak, a kampány mocskos. Orbán Viktor szerint Antall József pártja mocskolta be.

1988 májusában a Kádár-korszak véget ért. Az új pártvezetés első dolga volt teljességgel kizárni az ellenzéket és egyáltalán „a spontán jelölteket” a jelölési-választási folyamatból, hogy az 1985-ös kellemetlenségeket elkerüljék. Az MSZMP Központi Bizottságának (KB) 1988. június 23-i ülésén elfogadták a választási törvény módosításának irányelveit. A jelölés jogát a párt által ellenőrzött szervezetek kizárólagos jogává tették, és felemelték az országos listán, verseny nélkül megszerezhető mandátumok számát. A határozatban szerepel, hogy a változtatások többek között az „ellenzéki-ellenséges” elemek fellépésének lehetetlenné tételét szolgálják. A tervezetet 1988. október 17-én közzétették a napilapokban, a KB következő ülésén azonban visszavonták, mert nyilvánvalóvá vált, hogy az ellenzéki pártok, pártkezdemények megszületése után ilyen törvénytervezettel előállni már nem lehet.

1989 februárjában elfogadták a többpártrendszer lehetőségét, június 10-én pedig kénytelenek voltak aláírni a Nemzeti Kerekasztalt létrehozó megállapodást, mely szerint „a közakaratnak előzetes megkötöttségek nélküli, szabad választáson kell megnyilvánulnia, amelynek eredményei mindenkit köteleznek, s amelyből semmilyen, az alkotmányosság követelményeinek megfelelő politikai szervezet nem zárható ki.”

A Nemzeti Kerekasztal tárgyalásokon Antall József (Magyar Demokrata Fórum, MDF) és Tölgyessy Péter (Szabad Demokraták Szövetsége, SZDSZ) megalkották Európa egyik legbonyolultabb választási törvényét. A 386 mandátumból 176-ot egyéni választókerületben, 210-et listán lehetett elnyerni. A választópolgár egyéni jelöltre és területi pártlistára szavazhatott. Az egyéni jelöltséghez 750 ajánlószelvényt kellett begyűjteni. Az a párt állíthatott területi listát, amelyik a terület választókerületeinek negyedében egyéni jelöltet állított, és annak a pártnak lehetett országos listája, amelynek legalább hét területi listája volt.

Ha egyik egyéni jelölt sem szerezte meg a szavazatok 50 százalékát, második fordulót tartottak, amelyen az első három, illetve a 15 százalékot elérő jelölt indulhatott. A második fordulóban relatív többséggel is lehetett nyerni. A töredékszavazatok a területi és az országos listán eredményeztek mandátumot. Az a párt juthatott be az Országgyűlésbe, amelyik listán elérte az 5 százalékot.

A Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások szeptember 18-án értek véget. Nem született megállapodás több fontos kérdésben, s a megállapodást az SZDSZ és a Fidesz nem írta alá, de nem is vétózta meg, így lehetővé vált, hogy a választási törvény, a polgári köztársaságot megalapozó alkotmánymódosítás (gyakorlatilag új alkotmány) és egyéb kérdésekben létrejött megállapodás hatályosuljon.

Az Ellenzéki Kerekasztal közös álláspontja a tárgyalások kezdetén az volt, hogy az államfőt a szabadon választott képviselők választják meg. Az állampárt azonban ragaszkodott hozzá, hogy az államfőt közvetlenül és minél hamarabb válasszák meg. Akkor még egyetlen ellenzéki jelöltnek sem lett volna esélye Pozsgay Imrével szemben. Pozsgay és Antall Csoóri Sándor közvetítésével létrejött és Pozsgay balatonarácsi nyaralójában lezajlott különtárgyalásának alighanem döntő szerepe volt abban, hogy az Ellenzéki Kerekasztal egysége megbomlott, és az MDF szorosabb szövetségeseivel együtt elfogadta, hogy egyetlen alkalommal a képviselőválasztás előtt közvetlenül válasszanak köztársasági elnököt. „A magam részéről 1989 nyarán és szeptemberében egyáltalán nem tartottam volna az ország számára károsnak Pozsgay elnökségét” – így nyilatkozott erről Antall József (Középúton – Európában, Radics Péter kiadatlan interjúkötete, 1990, 13.o.). Pozsgay pedig így: „valóban megemlítettem Antallnak, hogy el tudnám képzelni őt abban a rendszerben miniszterelnöknek, ahol én vagyok a köztársasági elnök”. (A puha diktatúrától a kemény demokráciáig, szerk. Bodzabán István, Szalay Antal, Pelikán Kiadó, 1994, 144.o.)

Az SZDSZ népszavazást kezdeményezett a Fidesz, a Független Kisgazdapárt (FKGP) és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP) támogatásával az elnökválasztásról és három másik kérdésről, amelyben nem született megállapodás: az állampárt fegyveres erejének, a Munkásőrségnek és munkahelyi pártbázisainak a felszámolásáról, valamint az állampárti vagyonnal való elszámolásról.

Az MSZMP Politikai Intéző Bizottsága augusztus 15-i ülésének jegyzőkönyvéből kiderül, hogy egyik kérdésben sem kívántak engedni. „Most a Munkásőrségtől el a kezeket! Nem, nem szabad semmit odaadni, ebben a periódusban nem szabad. Majd aztán a Munkásőrséget átalakítjuk. (…) Ezt a köztársasági elnökséget ne engedjük ki a kezünkből. Ezt nem véletlenül ellenzik.” (Rendszerváltás, szerk. Mink András, Osiris, 2018, 433.o.) Így beszélt ezen az ülésen Nyers Rezső, aki az MSZMP október 7-én megalakult jogutódjának, az MSZP-nek az elnöke lett.

A népszavazási kezdeményezéshez gyorsan gyűltek az aláírások, és azt az Országgyűlés kénytelen volt november 26-ra kiírni. Az MSZP sebtiben elengedte a Munkásőrséget és a munkahelyi pártszervezeteket, a pártvagyonnal való elszámolást is megígérte (de az soha nem történt meg). Az MDF a népszavazás bojkottjára hívta fel az állampolgárokat, és korábbi döntésével ellentétben megnevezett egy nyilvánvalóan esélytelen saját elnökjelöltet.

A népszavazási kampány jelszavai tükrözték az ellenzéken belüli tömbök kizárólagossági igényeit. SZDSZ: „Aki otthon marad, a múltra szavaz”. MDF: „Aki magyar, otthon marad.”

58 százalékos részvétel mellett valamennyi kérdés megkapta a többséget, de az egyetlen, amelynek megmaradt a gyakorlati jelentősége, a lehető legminimálisabbat. A szavazók 50,07 százaléka akadályozta meg, hogy az állampárt, majd az utódpárt frontembere legyen az új Magyar Köztársaság első számú méltósága.

Október 17-20-án tartották a Nemzeti Kerekasztalnál megalkotott sarkalatos törvényeket elfogadó országgyűlési időszakot, és október 20-22-én az MDF II. Országos Gyűlését. Hatalmas taps fogadta Antall megállapítását, hogy „bebizonyosodott a reformkommunistákkal való együttműködés politikájának helyessége”. (Antall József: Modell és valóság, Atheneum Nyomda, 1992, II. köt. 417.o.) A gyűlés utáni sajtótájékoztatón pedig Antall kijelentette: „az MSZP nélkül nincs és nem is lehet stabil, a nemzet érdekeit szolgáló koalíció”. (Népszabadság, 1989. október 23.) A Tömegkommunikációs Kutatóközpont felmérése szerint az MSZP népszerűsége ekkor 25, az MDF-é 20 százalékon állt. Őket messze lemaradva követte a Fidesz 10, az SZDSZ 9 százalékkal. A népszavazás azonban átrendezte az erőviszonyokat, és az MDF-et kimentette az MSZ(M)P-vel kötött megállapodásból. Pozsgayt ki lehetett retusálni az MDF bölcsőjének tekintett 1987-es Lakiteleki Találkozót felidéző kampányfilmből.

1990 februárjában Antall és az MDF többi vezetője már tagadta, hogy bármikor eszükbe jutott volna az MSZP-vel koalícióban kormányozni. „Makacsul újra és újra elmondjuk: az egykori MSZMP utódpártjaival (egyikkel sem) nem kívánunk semmiféle szövetséget kötni.” (Kiss Gy. Csaba, Magyar Fórum, 1990. február 10.) Ezt erősítették az MDF kampányplakátjainak szlogenjei is: Tovariscsi konyec, Országos Tavaszi Nagytakarítást.

Ekkor a válaszadók körében az MDF 21, az SZDSZ 19, az FKGP 16, a Fidesz és az MSZP 9-9 százalékon állt, a március 25-én lezajlott első forduló előtt nem sokkal az MDF-et és az SZDSZ-t egyaránt a válaszadók 21 százaléka választotta. Ez a két párt volt tehát egymás számára az elsődleges célpont, az MSZP pedig arra szolgált, hogy vele kompromittálják a másikat. Erre, mint láttuk, az SZDSZ-nek volt inkább tárgyi alapja, az MDF a kommunista-liberális egylényegűség képzetére alapozta az SZDSZ támadását, amellyel az antiszemitizmus iránti igényt is kielégíthették anélkül, hogy azonosultak volna a kommunista-liberális egylényegűség toposzának hagyományos antiszemita értelmezésével.

Az MDF üzenete a népszavazási bojkott óta az volt, hogy aki magyar, velük tart, aki nem, az nem magyar. Az SZDSZ fő üzenete pedig az, hogy ők voltak a pártállam következetes és autentikus ellenzéke, a nyugatos Magyarország, a polgári demokrácia letéteményesei, garanciái.

A kampány első nagy botránya Csurka Istvánnak a Magyar Rádióban 1990 január 14-én elhangzott jegyzete volt: „Amíg ez a magyarságnak mutatott most radikálisan liberálisnak mondott irányvonal ugyanazokból a marxista, lukácsista baloldali gyökerekből táplálkozik, mint a Kádár-Aczél-korszakban, addig nincs kilátás arra, hogy a magyarság nagy népi tömegei jól érezzék magukat a saját hazájukban. Ébresztő magyarság! Megint félrevezetnek. Elmúlt az őszirózsás forradalom, ez már a kunbélák időszaka, még akkor is, ha Lenint szidják az új Lenin-fiúk. Mi jöhet erre? Terror, katonák, vér és végső összeomlás.” A kommunista-liberális egylényegűség antiszemita változatát a nem antiszemitától a magyarsággal való szembeállítás különbözteti meg. Hiszen a magyar anyanyelvű nem magyar egyértelműen a zsidót jelentette a pártállami némaság által megszakított szellemi hagyományban. Az MDF vezetése Csurka jegyzetét írói munkássága részének minősítette.

Az MDF-MSZP együttműködés utolsó eredménye a rádió és televízió fölötti közös ellenőrzés biztosítása volt. Március 15-ét valamennyi párt kampánycélokra használta fel. Vita alakult ki az útvonal, a helyszínek, a szónokok tekintetében. Végül a pártok külön ünnepeltek, a Magyar Televízió felügyelő bizottsága pedig letiltotta az ünnepségek élő közvetítését, a felelősséget az SZDSZ-re hárította. „Érdektelen, hogy volt-e vita az SZDSZ és más pártok között, vagy más pártok és más pártok között az útvonal, a helyszínek stb. kérdésében, mert egyáltalán nem volt vita sem a pártok között, sem a pártok és a magyar televízió között abban a kérdésben, hogy legyen-e élő közvetítés a Petőfi-szobor — Kossuth tér — Bem tér útvonalon. Ebben végig teljes egyetértés volt a pártok között. Felháborítónak tartjuk, hogy a tévé felügyelő bizottsága megszegi azt a jogszabályt, amely őt létrehozta és a működését meghatározza, mert ez a jogszabály csak a televíziós műsorok utólagos értékelésének a jogát engedélyezi számára, ők pedig előzetesen letiltottak egy műsort, tehát előzetesen beavatkoztak a műsorszerkesztésbe. Tehát cenzorrá léptek elő. És nemcsak a műsor cenzorává, hanem a pártok tevékenységének cenzorává is.” Így nyilatkozott erről Deutsch Tamás a Fidesz nevében. (Beszélő, 1990. március 24.)

Ugyanebben a lapszámban jelent meg Tamás Gáspár Miklós: Új reformkor vagy új Horthy-korszak? című, a Csurka-jegyzet ellenpólusának tekinthető írása: „Ha nem az SZDSZ győz a választásokon, megjósolhatjuk, hogy itt nem lesz jogainak birtokában lévő ellenzék, tehát nem lesz demokratikus kormány sem. (…) Szavazzatok ránk, akik nem kedvelitek Auschwitz, Recsk, Kolima, a Duna-Fekete-tenger csatorna huszadik századát. Szavazzatok ránk, akik elég régimódiak vagytok ahhoz, hogy várjatok valamit a jövőtől. Mucsa és félelem – vagy szabaddemokrata többség. Nincs harmadik út.”

A választásokon körülbelül hatvan párt kívánt elindulni. Nagyjából a fele tudott legalább egy egyéni jelöltet állítani. 19 pártnak sikerült területi, 12-nek országos listát állítania, és hat lépte át a parlamenti küszöböt. Az egyéni jelöltek nagyjából tizede indult függetlenként. Voltak pártok, melyek egy-egy választókerületben több jelöltet is indítottak.

Az eredmény: