A diktatúra mint nemzeti egység

A választók 96 százaléka megszavazta a proletárdiktatúrát – huszonegy hónappal azután, hogy tíz választóból négy az ellenzékre szavazott, és a kommunisták a szorosabb szövetségeseikkel és a kék cédulákkal együtt is 50 százalék alatt maradtak, pedig hevesen tagadták, hogy proletárdiktatúrát vezetnének be. Rendkívül gyors tanulási folyamattal jutott el az ország az első fülkeforradalomig. Még fülke sem kellett hozzá.

Pedig az 1947-es választások után még felmerült a gondolat, hogy a kommunistákat akár ellenzékbe is lehetne szorítani. Még a szociáldemokraták választmányi ülésén is jelentős kisebbség követelte, hogy lépjenek ki a koalícióból. A párt miniszterei éppenséggel sztrájkoltak is. Az ellenzéki pártok bejelentkeztek a kisgazdáknál, hogy együtt alakítsanak kormányt, hiszen a koalíció a kisgazdák nélkül elvesztette volna a többségét. A fölháborodott kisgazdák szinte megostromolták a párt főhadiszállását, és a nagyválasztmány elsőre, amíg Rákosi és Tildy közbe nem lépett, olyan vezetőséget választott, amelyben kisebbségben maradtak volna a koalíciós együttműködés feltétlen hívei. Arra még a kommunistákhoz közelálló pártelnök, Dobi István is hajlandó lett volna, hogy egyesüljenek a Balogh-párttal, és így növeljék a befolyásukat a kormányban.

A koalíciós pártokon belüli lázadásokat azonban felszámolták. Rákosi Mátyás és Tildy Zoltán államelnök megérttette, akikkel meg kellett, milyen következményei lennének annak, ha kenyértörésre vinnék a dolgot a Szovjetunióval, amelynek csapatai a békeszerződés után immáron hosszabb távra berendezkedhettek az országban arra hivatkozva, hogy biztosítani kell az összeköttetést az osztrák megszállási övezet fenntartásához.

1946 végén felizzott a görög polgárháború, kommunista vezetésű ellenállam alakult az ország hegyvidékén. 1947 tavaszán meghirdették a kommunizmus feltartóztatását célzó Truman-doktrínát, az év nyarán beindult a nyugat-európai gazdaságokat az Egyesült Államok pénzével és vezetésével összefogó Marshall-program, 1948 áprilisában megalakult az európai polgári demokráciákat összefogó Európai Gazdasági és Együttműködési Szervezet. Felgyorsult az a folyamat, amelyben a világháborút megnyerő szövetségesekből két ellenséges tömb alakult ki. Ennek a folyamatnak mérföldköve volt a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának, a Kominformnak a megalakulása 1947 szeptemberének a végén. A Kominform alapító nyilatkozata szerint a háború utáni világ fő feladatainak a megoldásában a Szovjetuniót illeti a vezető szerep. Ezzel intézményesült az az igény, hogy a Szovjetunió mögött egységes tömb alakuljon ki. Ezt az egységet pedig csak egységes és a Szovjetunióéval megegyező társadalmi berendezkedésű országok alkothatták, amelyekben nem működhettek olyan pártok, nem lehettek olyan választások, amelyek az egységet veszélyeztethették volna.

Az 1947-es és az 1949-es választások között intézményesültek az ellenséges tömbök, 1949 áprilisában a NATO is megalakult.

Nem egészen két év kellett hozzá, hogy Magyarországot az egységes követelményeknek megfelelően úgy átalakítsák, hogy az ország gyakorlatilag teljes lakossága tisztában legyen azzal, hogy nincs más választása, mint az engedelmesség demonstrálása.

Az Országgyűlés összetétele gyorsan változott. Sorozatunk előző részében leírtuk, hogyan érvénytelenítették a Magyar Függetlenségi Párt mandátumait. Aki a Magyar Közösség per, Kovács Béla elhurcolása és Nagy Ferenc emigrációba kényszerítése után még mindig nem tudta volna, hogy a kommunisták által célpontként kijelölt politikusok csak az emigrációt választhatták a börtön helyett, azok 1947 végére azért már eléggé biztosak lehettek ebben. Még a választások előtt elmenekült Sulyok Dezső, novemberben Pfeiffer Zoltán és Peyer Károly, 1948 első felében a kommunistákkal való egyesülést ellenző, a pártból kizárt, az Országgyűlésből visszahívott szociáldemokrata képviselők közül jó néhányan (később az itthon maradottak közül Kéthly Anna, Révész András együtt ült a börtönben a pártegyesítés élharcosaival, Marosán Györggyel, Szakasits Árpáddal és társaikkal).

A valódi ellenzéki pártok közül a Demokrata Néppártot számolták fel utoljára. „Konkrét hadjáratot indítunk” a Barankovics-párt vezetőinek „tervszerű lejáratására”, írta 1949 elején Baranya megye kommunista párttitkára, Aczél György. 1949 február 4-én Barankovics István is elhagyta az országot.

A két választás között egymást követték a nagyszabású konstrukciós perek. A Földművelésügyi Minisztérium, a MAORT (Magyar Amerikai Olajipari Rt.) vezetői, tisztviselői, szakemberei elleni perek, a Pócspetri-per, a Mindszenty-per. Valamennyit hatalmas méretű, megfélemlítő sajtókampány kísérte. Kémkedés vádjával 1948 novemberében kivégezték Csornoky Viktort, Tildy Zoltán vejét. A kisgazda Tildyt a veje elleni eljárás megindításakor le is mondatták, házi őrizetben tartották, és az egyesített „munkáspárt” embere, Szakasits Árpád lett a köztársasági elnök.

Az ismert emigráns politikusokról a sajtó úgy írt, mint a megérdemelt büntetésük elől gyáván elmenekült árulókról, megerősítve, hogy valóban a börtön helyett választották az emigrációt.

A kormányban a két egyesülni készülő, majd 1948 júniusában egyesült „munkáspárt” (Magyar Dolgozók Pártja – MDP) miniszterei két kriptokommunista parasztpárti miniszterrel, Erdei Ferenccel és Darvas Józseffel együtt már bő kétharmados többségben voltak, de Révai József a valóságnak megfelelően írta le a helyzetet egy belső pártfórumon, amikor így fogalmazott: „Kell-e bővebben fejtegetni, hogy valóban csak formális jelentősége van annak, hogy Dobi István és nem Rákosi elvtárs a miniszterelnök, hogy ténylegesen azokat a minisztériumokat is mi vezetjük, amelyek élén, mint például a Földművelésügyi vagy a Közoktatásügyi élén nem kommunista miniszterek állnak.” Dobi István természetesen érzékelte, hogy nem ő a valódi miniszterelnök: „A miniszterelnök, ha magára hagyott, helyén idegen lesz, csak dib-dáb, semmihez nyúlni nem, nem akar, végül nem mer. (…) Nehezen törődöm bele új helyzetembe. A koalíciós politika kopóban van – a pártok feladatai fogynak, olyan passzívság tapasztalható, hogy szinte fojtogat.” A kormány üléseit és magát a kormányt gyakorlatilag már Nagy Ferenc megbuktatása óta Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettes vezette.

Valami jelentősége azonban mégis volt annak, hogy a vallás- és közoktatási miniszter a kisgazda színekben fellépő Ortutay Gyula volt: ő hajtotta végre az iskolák államosítását 1948 nyarán.

Ezt megelőzte a száznál több munkást foglalkoztató vállalatok államosítása. Ez is, az is hatalmas, sokkoló változást jelentett az ország életében.

Gőzerővel haladtak előre a centralizációs folyamatok. Felszámolták a pluralizmust az ifjúsági, a nőszervezetek, a szakszervezetek területén, és egyáltalán mindenhol, ahol lehetett. A NÉKOSZ is már csak nevében létezett.

Januárban megkezdődött a németek, illetve németnek minősülők kitelepítése. Februárban Prágában a kommunisták minden jogi formalitás mellőzésével, puccsal ragadták meg a hatalmat, demonstrálva, hogy ez is megtörténhet.

Normális választások esetén nem fordulhat elő, hogy egy párt a választások előtti időszakban hatalmas mértékben megcsonkítja magát. Most megtörtént. 1948 szeptemberétől 1949 márciusáig tagfelülvizsgálatot és felvételi zárlatot rendelt el az MDP politikai bizottsága. Az 1949 novemberéig elhúzódott felülvizsgálatok során nagyjából 300 ezer fővel csökkent a párt tagjainak a száma. Tömegével rúgták ki a régi szociáldemokratákat. A kizártakat, tagjelöltté visszaminősítetteket erkölcsileg megbélyegezték, a pályájukat megtörték. Az ítélet sokszor súlyos egzisztenciális következményekkel járt. De az MDP ekkor már nem is pártok közötti versenyre készült, hanem olyan választásokra, melyek eredményét nem a pártok vonzereje, hanem a megfélemlítés mértéke határozza meg. A megfélemlítés fokozását pedig a tagrevízió kiválóan szolgálta.

1948 nyaráig az MKP-MDP a többi párttal egybehangzóan hirdette, hogy a gazdák földtulajdona szent és sérthetetlen. 1948 augusztus 20-án azonban az agrárpolitika 180 fokos fordulatot vett: Rákosi kecskeméti beszédében kijelentette, hogy kizárólag a nagyüzemi, termelőszövetkezeti gazdálkodásnak van jövője, ezt minden gazdának be kell látnia, aki nem kizsákmányoló kulák. Ezzel beindult a kulákellenes kampány is.

1948 elején a lapok nagy terjedelemben ismertették Szekfü Gyula moszkvai nagykövet Forradalom után című dolgozatát, melyben a munkássága mélypontjára jutott szerző „nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a Szovjetunió nem akar Magyarországon proletárdiktatúrát” (Népszava, 1948. január 4.). Szekfü egyenesen azt állította, hogy a Szovjetunió az általa felszabadított országok egyikébe sem engedte be a proletárdiktatúrát, viszont támogatta a parlamentarizmus restaurációját. Január 25-én Veres Péter azt fejtegette a Parasztpárt lapjában, hogy a mi népünk még sok mindenben tájékozatlan, ami nem csoda, mert „azt ordították előtte húsz évig és azt súgják a fülébe három év óta az uralkodó osztályok és azok csatlósai, hogy vigyázzon, mert ha egyszer megbukik a régi rend, proletárdiktatúra lesz itt kolhoz-rendszerrel és csajkával. Azt súgták a fülébe, hogy ha már szétosztották is a földet, az csak vakítás, mert sohasem lesz telekkönyvezve. És lám, nem lett proletárdiktatúra és nem lesz kolhoz, a földek telekkönyvezve vannak és nem lesz csajkarendszer, hanem demokrácia lesz, a parasztok, munkások, értelmiségiek és haladó dolgozó kispolgárok rendje: népi demokrácia.” (Szabad Szó, 1948. január 25.)

Rajk László 1948 április elején határozottan kijelentette, hogy „Magyarországon természetesen nem lesz sem május elsején, sem május elseje után proletárdiktatúra, arra nincs semmi szükség. Az út nem a proletárdiktatúra felé vezet.” (Szegedi Friss Újság, 1948. április 4.) Gúnyosan emlegették azokat a „reakciós rémhíreket”, melyek szerint március 15-e vagy május elseje után bevezetik a proletárdiktatúrát.

Májustól azonban eltűntek az ilyesféle cáfolatok. A proletárdiktatúrát addig sem kezelhették általában negatív fogalomként, hiszen a Szovjetunióban is deklaráltan az volt, a Tanácsköztársaság idején is, és egyiket sem lehetett az akkori sajtóban ezért elmarasztalni. 1948 folyamán viszont egyre gyakrabban emlegette a sajtó, természetesen pozitív előjellel a szovjet és az 1919-es magyar proletárdiktatúrát.

A proletárdiktatúra kérdése egy időre függőben maradt. 1948. június 27-én a Kominform Jugoszláviát élesen elítélő határozatot adott ki. A szakítás elháríthatatlanul következett abból, hogy Jugoszlávia diktátora, Josip Broz Tito nem rendelte alá magát és országát a sztálini Szovjetuniónak. Viszont Jugoszláviában már megvalósult a parlamentarizmust felszámoló proletárdiktatúra, ott már 1945-ben is csak a kommunisták vezette népfront indulhatott a választásokon. A szakítás után felmerült a lehetőség, hogy ebben a tekintetben is elítéljék a jugoszláv példát, miközben a blokk egysége szempontjából persze a pártállami rendszer felé való minél gyorsabb előrehaladás volt kívánatos. Végül is ez utóbbi szempont bizonyult erősebbnek.

1948 utolsó napjaiban Bulgáriában Georgi Dimitrov, Romániában Gheorghe Gheorghiu-Dej kinyilatkoztatták, hogy a népi demokrácia a proletárdiktatúra egyik formája, és ennek kiépítése a feladat. A magyar lapok szorgalmasan idézték a kommunista pártvezérek szavait, és csekély spéttel, 1949. január 16-án a Szabad Nép hasábjain Rákosi Mátyás is felsorakozott melléjük. Dimitrovot idézve kijelentette, hogy a népi demokráciának meg kell valósítania a proletárdiktatúra funkcióit, és Leninre hivatkozva fejtegette: „a legdemokratikusabb polgári köztársaság is diktatúra a dolgozó néppel szemben. Mi történik azonban, ha egy demokratikus köztársaság vezetése a dolgozó nép kezébe kerül? A dolgozó nép vezetése alatt álló demokratikus köztársaság is diktatúra? A válasz csak egy lehet: feltétlenül diktatúra.”

A diktatúra tehát már meghirdetett program volt, amikor február elsején megalakult a maga új formájában a Magyar Függetlenségi Népfront, amelybe a koalíciós pártokon kívül a formálisan ellenzéki pártokat is bevonták: Balogh páter pártját, valamint a Polgári Demokrata Párt és a Magyar Radikális Párt egyesülésével létrejött Polgári Radikális Pártszövetséget.

Ezen a Népfronton kívül már nem volt semmi. Illetve Schlachta Margit Keresztény Női Tábora még lett volna, de világossá vált, hogy Schlachta nem maradhat szabadlábon, ha megpróbál elindulni a választáson. Valószínűleg így sem maradhatott volna, ha el nem menekül.

Így tehát az ország addigi történetében ismeretlen módon választási lehetőség nélküli választásokra készülhetett az ország.

A Mindszenty-perrel megtört római katolikus egyház a többi nagyobb egyházzal együtt a Népfront támogatására szólította fel híveit. Katolikus egyházi és világi személyiségek százainak aláírásával felhívást bocsátottak ki, melyben felszólították a katolikusokat, hogy vessék alá magukat a hatalomnak: „’Gyümölcsből ismeritek meg a fát’ — mondotta az Úr Jézus a Hegyi Beszédében (Máté 7. 16). Krisztus Urunk e szavai visszhangoznak lelkünkben, mikor szemünk előtt megjelennek a magyar demokrácia eredményei, melyek mutatják népünk életerejét és kormányzatunk bölcs irányítását: kifosztott, megsemmisített koldus országban rendezett, nyugodt virágzó életet teremtettünk; felrobbantott, rombadőlt templomaink ismét állanak, hogy hirdessék Isten dicsőségét és megvigyék az emberek közé a szeretet szavát. Építettünk Istennek, építettünk embernek. Még nagyobb távlatot nyit meg előttünk a jövő képe, amely az új ötéves terv nyomán bontakozik ki: egy fejlett, gazdag, független ország békés élete. Ez az építő-munka nem nélkülözheti a mi közreműködésünket sem. Hiszen nekünk is szól Szent Pál apostol szava: ‘Mindenki vesse alá magát a felettes hatóságoknak. Nincs ugyanis hatalom, csak az Istentől, amik pedig vannak, azokat az Isten rendelte. Aki tehát ellene szegül e felsőbbségnek, szembeszáll az Isten rendelésével.’ (Rom. 13. 1—2.)” (Népszava, 1949. május 8.)

A Népfront választási felhívásában ez állt: „Önmagának, családjának, egész népének ellensége az, aki ezen a napon elmulasztja hazafias kötelességét vagy szembehelyezkedik a dolgozók megbonthatatlan, hatalmas táborával.” (Szabad Nép, 1949. május 11.) A felhívás alatt ott van a pontos utasítás: „ÍGY KELL SZAVAZNI: A választójogosultnak az elnök átad egy szavazólapot és egy sima borítékot. A Magyar Függetlenségi Népfrontra úgy kell szavazni, hogy a szavazó nem tesz semmilyen jelet a szavazólapra, hanem csak összehajtja azt, beteszi a borítékba, majd leragasztja a borítékot és bedobja azt a szavazatszedő bizottság előtt elhelyezett urnába.” Fülkéről szó sem esik.

Ehhez a fülkeforradalomhoz nem kellett a fülke.

Előre tájékoztatták a népet, hogy aki nem szavaz le a Népfrontra, azt a nép ellenségének tekintik, és proletárdiktatúra lesz, amely a nép ellenségeivel szemben nem ismer kíméletet. A választási névjegyzék alapján tudni lehetett, ki nem szavazott, s a fülke igénybevétele elárulta, hogy az illető csinálhatott valamit a szavazólappal. Azzal ugyanis az érintetlenül hagyáson kívül egy dolgot lehetett tenni: kihúzni a Népfrontot.

Voltaképpen ismét nyílttá tették a szavazást.

Ilyen körülmények között 1949. május 15-én a választójoggal rendelkező polgárok 94,7 százaléka elment szavazni, és 95,6 százalékuk érintetlenül hagyta a szavazólapot. A választás jellegéből és körülményeiből adódóan semmit sem tudhatunk arról, hogy az állampolgárok mekkora hányada támogatta a választások után létrejött pártállami rendszert, illetve azt, amit attól remélt.

A szavazás másnapján az MDP káderosztályának vezetője, Szőnyi Tibor és helyettese, Szalai András telefonon gratulált Aczél Györgynek a megválasztásához, a kiváló baranyai eredményekhez, és másnapra jelentést kért a választások lefolyásáról. Másnap azonban Aczél már nem tudta telefonon elérni Szőnyit és Szalait. A titkárnőik semmilyen információt nem adhattak róluk. Nyilván nem is tudtak.

A választások után közvetlenül elkezdődtek tehát a letartóztatások a Rajk-perhez és annak mellékpereihez. Aczél körül is megfagy a levegő. A Rajk letartóztatása utáni napokban Losonczi Gézával sétálnak a Normafánál, és mindkettőjüket meghányatja a félelem, a szorongás.

A népfrontbizottságok a választások után gyorsan feloszlanak. A pártok az MDP kivételével érdemi tevékenységet már nem folytatnak. Az Országgyűlésben a képviselők 70 százaléka az MDP tagja. Rövid idő alatt számos, nem eléggé megbízható vagy már le is tartóztatott képviselőtől megválnak.

Ebben a 21 hónapban a nép elsajátította a választás nélküli választás gyakorlatát. Ezt gyakorol(hat)ta három és fél évtizeden át. Ennek az időszaknak a választásairól nincs mit írni. Először 1985-ben adódott ismét valami korlátozott választási lehetőség. Azzal folytatjuk majd sorozatunkat.