A választás szabad, na de a választék...

Az 1945-ös volt a magyar történelem legszabadabb választása 1990 előtt. Csakhogy a kormánykoalíció pártjai és Vorosilov marsall szabta meg, ki indulhat. Csak a kormánypártoknak volt esélyük, azok pedig előre kinyilatkoztatták, hogy az eredménytől függetlenül továbbra is ők fognak kormányozni.

Az ország életét a szabad választások előtt a hitlerellenes Magyar (Nemzeti Függetlenségi) Front pártjai által uralt Nemzeti Bizottságok, az ő politikusaikból és a fegyverszünetet megkötő katonai vezetőkből álló kormány, a pártok által delegált, illetve a Nemzeti Bizottságok által szervezett népgyűléseken „megválasztott” küldöttekből álló (de alig működő) Ideiglenes Nemzetgyűlés és persze a Vörös Hadsereg irányította. A kommunista MKP, a szociáldemokrata SZDP, a Nemzeti Parasztpárt (NPP) és a szakszervezetek minden testületben hatalmas többségben voltak az ország legnagyobb és legnépszerűbb pártjával, az 1945 nyarán már 900 ezer taggal rendelkező Független Kisgazdapárttal (FKGP) szemben. Cselekvés, szervezkedés, demonstrálás, propaganda, önérvényesítés tekintetében elsöprő fölényt élvezett a Moszkvából jött vezetők által uralt MKP.

Az ország borzalmas állapotban volt. A nemzeti vagyon körülbelül 40 százaléka elpusztult, a háborús károk meghaladták az utolsó békeév nemzeti jövedelmének ötszörösét. A német, szovjet és román csapatok hatalmas értékeket vittek ki az országból. A gyáripar 54 százaléka, a mezőgazdasági vagyon 20 százaléka odaveszett, a lakóházak 18 százalékos veszteséget szenvedtek el.

A kiváló 1944-es termésből nem maradt semmi. Elvitték a harcok, a német és a szovjet csapatok. Az 1945-ös termés pocsék volt. A nagyobb városok, bányavidékek lakossága éhezett, a fővárosban éhhalált is feljegyeztek. Szinte elérhetetlenné, illetve megfizethetetlenné vált a só, a cukor, a gyufa, a szappan, a zsír, a petróleum, a gyógyszer. A szénkészletek kimerültek, nem volt mivel fűteni, sokszor és sok helyen szünetelt az áramellátás. Vágtatott az infláció, a fizetések reálértéke a háború előtti negyedére-harmadára esett vissza.

Mindehhez jött még a létezés bizonytalansága. A tömeges munkára és fogságba hurcolás, a nemi erőszak, a kommunista kézen lévő rendőrség terrorja, az ítélet nélküli fogvatartás, az internálás, az állásvesztés veszélye. A családok többségét érintette a gyász, vagy az aggodalom hadifoglyokért, eltűntekért, a Csehszlovákiában jogfosztott, Jugoszláviában tízezerszám elpusztított rokonokért.

Az ország az ideiglenes hatalmi viszonyok végét várta: szilárd legitimitású, nemzetközileg elismert, stabil kormányt, amelyhez csak választásokon keresztül vezethetett út.

Júliusban Potsdamban Sztálin megígérte Churchillnek a szabad magyarországi választásokat, és Vorosilov, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke augusztus 16-án közölte Dálnoki Mikós Béla miniszterelnökkel, hogy a választásokat meg kell tartani. Ez volt a feltétele annak, hogy a nyugati hatalmak felvegyék a diplomáciai kapcsolatot Magyarországgal. Az Egyesült Államok biztosítékot kért és kapott az ideiglenes kormánytól arra, hogy a választások tiszták és szabadok lesznek.

Szeptember 12-én az Ideiglenes Nemzetgyűlés elfogadta az országos képviselőválasztásról szóló 1945: VIII. törvényt. Országos és regionális listákra lehetett szavazni. A korábban szélsőségesen aránytalan választási rendszer arányos lett. A választópolgárok aránya a népességhez viszonyítva hatalmas mértékben (a fővárosban például 28-ról 70 százalékra) nőtt. Választójoggal rendelkezett minden huszadik életévét betöltött férfi és nő, kivéve a Horthy-rezsim kormánypártjainak, a nyilas pártoknak, fajvédő szervezeteknek a tisztségviselőit, a népellenes vagy emberiségellenes bűnök miatt elítélteket és azokat, akik német nemzetiségűnek vallották magukat. Miután a németek kollektív bűnössége tekintetében a szövetségesek körében sajnálatosan konszenzus volt, ezek a kivételek a nyugati hatalmak számára is maguktól értetődtek.

Magától értetődött az is, hogy a náci Németország szövetségeseit, a legyőzött ellenség, a Horthy-rezsim és a nyilasok pártjait senki sem kívánta visszaengedni a politikai versenybe. Nyugaton sem. Csak a hitlerellenes pártok indulásáról lehetett szó. A koalíció pártjain kívül ilyen volt még a Polgári Demokrata Párt (PDP), a Magyar Radikális Párt (MRP) és a Kereszténydemokrata Néppárt. Ezek közül csak az utóbbi okozott gondot, mert ennek volt egy konzervatív és egy baloldali, radikális szárnya. A párt kettészakadt, az Országos Nemzeti Bizottság természetesen a Barankovics István vezette baloldali párt indulását engedélyezte, őket azonban a római katolikus egyház konzervatív vezetése és annak élén Mindszenty József hercegprímás nem támogatta. Sőt. A Demokrata Néppártnak pénz nélkül, az egyház és a klérus támogatása nélkül semmilyen esélye nem lett volna, ezért nem indultak önállóan, hanem a Kisgazdapárt listáin alkudtak ki maguknak két befutó helyet, míg a Pálffy József vezette konzervatív kereszténydemokraták a PDP-vel kötöttek egyezséget. Így kapta meg a PDP két mandátumának egyikét a zsidómentés hőse, Schlachta Margit.

Az MKP elérte, hogy az országgyűlési választásokat megelőzzék a fővárosi törvényhatósági választások, és azt is kiharcolta, hogy a Budapesten kivételesen erős SZDP-vel közös listát állítsanak Dolgozók Egységfrontja néven. Az erőviszonyok kiszámíthatatlanok voltak. Teljesen megváltoztak a körülmények, a szabályok és persze az indulók mezőnye is. Senki sem láthatta előre, hogy a szovjet támogatás hány szavazatot hoz vagy visz. Az MKP uralta az utcát, a mozgósításban élen járt, a szovjet támogatás hatalmas előnyt biztosított számukra a nyilvánosságban, anyagiakban, cselekvési lehetőségekben. A kommunista vezetők úgy számoltak, hogy ők is, a szociáldemokraták is sokkal erősebbek a fővárosban, mint az ország egészében, az FKGP ellenben korábban jelen sem volt Budapesten. A fővárosi győzelem kiváló ugródeszka lehet számukra az országgyűlési választásokra. A győzteshez húzás hozzájuk húz majd szavazatokat.

Ebből óriási pofára esés lett. Október 7-én rekordot jelentő 90 százalékos részvételi arány mellett így szavazott a főváros:

Forrás: Ignácz Károly: Fővárosi választások és a törvényhatósági bizottság közgyűlése Budapesten 1920-1945.

A kisgazdák is meglepődtek, akik igencsak tartottak ettől a megmérettetéstől.

A kudarcot egészen másképp kommunikálta az SZDP, mint az MKP.

A szociáldemokrata napilap szerkesztőségi vezércikke egyszerűen győzelemnek minősítette a bukást: „És az első szabad magyar választás a munkáspártok győzelmét hozta: Budapest és környéke választói óriási tömegben a Dolgozók Egységfrontjának listájára adták szavazatukat. Nagy-Budapest dolgozói tántoríthatatlan hűséggel állnak a szocialista gondolat mellett. Magától értetődő, hogy amíg a pestkörnyéki gyárvárosokban és a főváros munkáslakta kerületeiben a munkáspárti siker sokkal erősebben domborodik ki, sokhelyütt a 70—75 százalékot is eléri, addig más területeken, főleg Budán és a Belvárosban, amelyek mindig a jobboldali reakciós gondolat melegágyai voltak, a munkáspártok természetszerüleg kisebbségben maradtak.” (Népszava, október 9.)

Ezzel szemben Rákosi Mátyás a Szabad Népben (október 9.) riadót fújt: „A választás legfontosabb mozzanata, hogy nemcsak a valóban demokratikus kisgazdapártiak szavaztak a saját pártjukra, hanem a huszonötéves Horthy-reakció és nyilas métely neveltjei is, akik eddig meglapultak… A reakció elveit és módszereit mi jól ismerjük a közelmúltból és tudjuk, milyen ügyesen és sikerrel alkalmazta a demokrácia adta jogokat a demokrácia ledöfésére. Most a fiatal magyar demokrácia bőkezűen osztogatott választójogát használják fel ilyen módon azok, akik tavaly még Szálasira vagy Horthyra esküdtek.” A fővárosi választások tapasztalatai serkentsék „a demokrácia minden hívét arra, hogy az eddiginél hasonlíthatatlanul nagyobb éberséggel és gyanakvással figyelje a reakció minden megnyilvánulását s úgy harcoljon ellene, ahogy ezt nemzetünk létérdeke megköveteli.”

A „horthysta és nyilas reakció” elleni harc állt az MKP kampányának középpontjában. Egy olyan választáson, amelyen kizárólag annak a reakciónak az ellenfelei, a hitlerellenes front pártjai, az MKP koalíciós partnerei indulhattak. Az SZDP, az NPP és az FKGP reakciósnak kikiáltott szárnyai is szinte kivétel nélkül a horthysták, a nyilasok ellenfeleiből, a hitlerellenes harc résztvevőiből álltak.

A fővárosi választásokat tüntetések és ellentüntetések követték. A munkáspártok október 9-i nagy demonstrációján vetették be először azt a jelszót, hogy „Munkásököl vasököl, odacsap, ahova köll!” Ez a jelszó akkor már hatósági ökölcsapásokat ígért. A választási eredmény ököllel való átírásának jelszavával párosult: „Vörös lesz Budapest, városháza miénk lesz!”

Az SZDP a kudarc után felmondta a közös listát, és az országgyűlési választásokon már külön indult.

A fővárosi eredmény a szovjet vezetőket is megrémítette. Vorosilov összehívta a koalíciós pártok vezetőit, hogy rábeszélje őket a közös, népfrontos listára, de kudarcot vallott. Ez lett volna az egyetlen esély arra, hogy az MKP elkerülje a vereséget. Kompromisszumként a koalíciós pártok még a választások előtt kiadtak egy közös nyilatkozatot, amelyben leszögezték, hogy bármi legyen az eredmény, ők továbbra is együtt fognak kormányozni.

A római katolikus püspöki kar (azaz Mindszenty hercegprímás) pásztorlevelet bocsátott ki a választások előtt, amelyet november elsején valamennyi katolikus templomban felolvastak. A pásztorlevél óv attól, hogy az egyik zsarnokság helyébe másikat állítsanak. „Meg kell mondanunk a magyar közvéleménynek, hogy sok, nagyon sok olyan jelenséget tapasztalunk, melyek a tiszta demokrácia elveivel éles ellentétben vannak, meg kell mondanunk, hogy ez az irányzat újabb veszélyekbe sodorhatja szerencsétlen és sokszor megpróbált hazánkat. Meg kell mondanunk, hogy keresztény választó nem adhatja szavazatát olyan irányzatra, amely újabb elnyomás, újabb erőszak uralmát, a természettörvények mellőzését felelőtlenül és sűrűn elköveti.” A pásztorlevél utal a rendőri önkényre, az internálásokra, a katonai erőszakra, a rekvirálásokra. „Nem a földbirtokreformot tesszük itt bírálat tárgyává, hanem a benne megnyilvánult bosszúálló szellemet. (…) Országszerte, de egyes vidékeken különösképpen örömüket találják abban, hogy üres gyanú, egyéni neheztelés, személyes sérelem, titkos pártmesterkedések miatt fogjanak le férfiakat, akik maguk sem sejtik, mi elfogásuk oka, és senkinek megtudni nem sikerül a vidéki hatalmasságok szigorú eljárásának végső indítékát. (…) Mindenfelé azt látjuk tehát, hogy… az alapvető jogokat vetik meg, s a társadalom leghatalmasabb pilléreit, az erkölcsiséget és az igazságosságot semmibe veszik. (…) A választás alkalmával adjátok szavazatotokat arra a jelöltre, aki az erkölcsi tisztaság a jog és az igazság és a rend érdekében fog síkra szállni.” A pásztorlevél ugyan leszögezi, hogy „nem foglalunk állást egyetlen párt mellett sem”, de nyilvánvaló volt, hogy az útmutatást követő hívő a számottevő pártok közül csak a kisgazdákra szavazhat. Mindazonáltal a koalíciós pártok közösen utasították vissza a pásztorlevél állításait, s a kisgazda vezetők is éles nyilatkozatban ítélték el azokat.

Nehéz megmondani, milyen alternatívák között kellett és lehetett 1945-ben választani. Kizárólag a szociáldemokraták beszéltek szocializmusról, ők is úgy, hogy „ma a demokráciáért, holnap a szocializmusért”, és azzal, hogy a Nyugat demokráciáját fogják a Kelet szocialista kísérletével egyesíteni. A kommunisták sem kommunizmusról, sem szocializmusról, sem Marxról nem beszéltek. Azzal kampányoltak, hogy ők az egyetlen igazán cselekvőképes, egységes párt, amelybe nem szivárgott be a reakció, ők jelentik a biztosítékot a múlt visszatérni igyekvő erőivel szemben, ők emelhetik ki az országot a nyomorból, a romokból, ők vethetnek véget az inflációnak, ők biztosítják a Szovjetunió bizalmát, ami nélkül nincs kibontakozás. Rákosi azt is megígérte, hogy az év végéig hazahozza a hadifoglyokat. Még a következő választáson is módjában áll majd hasonló ígéretet tenni.

A pártok kínálatában rendszerszintű eltérés nem volt. Egyik sem nevezte meg (a szociáldemokraták kivételével) egyértelműen, milyen társadalmi rendszer mellett áll. A belátható jövőre nézve – különböző hangsúlyokkal persze –, de mindegyik kimondatlanul is harmadik utas politikát hirdetett, szociális, jelentős mértékben kötött, a nagy magántulajdont részben államosító, részben korlátozó, a kis magántulajdont védő, az önkéntes szövetkezést pártoló gazdasági rendszer mellett állt ki. Mindegyik széleskörű demokráciát ígért, az azt veszélyeztető elemekkel szembeni szigorú fellépéssel. A kommunisták sem lógtak ki a sorból, mert egyelőre csak erre kaptak utasítást Moszkvából, és még a moszkvai feletteseik sem tudhatták, mikor kapnak és kapnak-e egyáltalán parancsot a szovjet típusú pártállam kiépítésére. A választók a rokonszenven, a stilisztikai preferenciákon, történelmi képzeteken túl leginkább aszerint szavaztak, hogy milyen másodszándékokat feltételeztek a kinyilvánított első szándékok mögött.

Szeptemberben rendkívül intenzív kampány kezdődött rengeteg szórólappal, plakáttal, szenvedélyes gyűlésekkel. A fővárosi választás után azonban a pártok egységesen lehűtötték, elcsendesítették a kampányt, mindenki tartott a szenvedélyek elszabadulásától akkor, amikor a további közös kormányzásnak nem volt alternatívája.

November 4-én 92,5 százalékos részvétel mellett ez az eredmény született: