Ugrás a sötétbe

Az első általánosan titkos országgyűlési választásokon, 1939. pünkösdjén hatalmas győzelmet arattak a parlamentáris demokrácia ellenségei. A hívei pedig megsemmisítő vereséget szenvedtek. Ennek egyik oka az volt, hogy a választások titkosak voltak ugyan, de nem demokratikusak. A másik ok pedig az, hogy a totalitárius rendszereknek abban a konjunktúrájában, amelyben a fasiszta Olaszország és a náci Németország ellenállhatatlanul érvényesítette érdekeit, nagyon úgy nézett ki, hogy a demokrácia híveitől semmit nem remélhet a választó. Az ellenségeitől annál többet: nagyobb és jobbléti országot.

Németország és Olaszország területi igényeihez kapcsolva érvényesíteni a miénket, bekapcsolódni a hadiipari konjunktúrába, Hitlert követni az állam által vezérelt gazdaság felfűtésének útján, a gazdasági válságtól megviselt tömegeknek biztosítva munkát és megélhetést; a zsidókat kiszorító „őrségváltással” helyet adni a munkanélküliséggel és súlyos megélhetési problémákkal küszködő középosztálynak értelmiségi, tisztviselői és gazdasági pályákon és telepítési, fásítási, öntözési programokkal enyhíteni az agrárnyomort – ehhez a csomaghoz az ellenzéket hatástalanító kormányzati teljhatalom kell. A nagy kormánypártban ott voltak a hagyományos, tekintélyelvű, konzervatív kormányzás kitartó hívei, akik ezt nem ismerték fel. Ott voltak a parlamentarizmus leépítésének, a teljhatalom felépítésének hívei is, akik ezt Gömbös Gyula nyomdokain járva felismerték. Az ellenzékben pedig a nyilasok, a nemzeti szocialista diktatúra hívei vették át a vezető szerepet, akik ellenzékből reméltek teljhatalomhoz jutni konzervatív segédlettel, mint Mussolini és Hitler.

Gömbös örökségét Darányi Kálmán és Imrédy Béla vitte tovább: az ellenzéket elnyomni, kifogni a szelet a vitorlájukból, moderáltan, kiszámíthatóan és a kormányzó támogatásával megtenni, amit az ellenzéki nyilasok kiszámíthatatlanul, fanatikusan és a feltüzelt alsó néprétegekkel a hátuk mögött tennének. Hitler is sokkal inkább pártolta, mert megbízhatóbbnak ítélte, a kormánypárti változatot, mint az ő példáját szorosan követő outsiderek forradalmi hatalomátvételét.

Darányi programadó szegedi beszédében, 1937. április 18-án átvette a fajvédő-nyilas ellenzéktől és másfél évtized után újra kormányzati témává tette a zsidókérdést. Megígérte annak határozott rendezését, és ezzel elindította azt a lavinát, amely két év alatt elvezetett az első zsidótörvényen át az 1939-es választások kiírásával egy időben kihirdetett másodikig. Ez már faji alapon a zsidó származású keresztényekre is vonatkozott. A zsidók számarányát minden területen igen mélyre szorította le, nagy többségüket kiparancsolta a hivatásából és az egzisztenciájából, kiűzte őket a közhivatalokból, az értelmiségi vezető pozíciókból. Megfosztotta választójoguktól mindazokat, akiknek a családja 1867 után került Magyarországra, és a hatóságoknak széleskörű visszaélési lehetőséget biztosítottak arra, hogy lehetetlen feltételek teljesítéséhez kössék a választójogosultság elismerését. 75 222 budapesti zsidó választóból például csak 41 724-et igazoltak.

1938 márciusában milliárdos nagyságrendű beruházási programot hirdettek részben a hadsereg – immáron korlátozások nélküli – fejlesztésére. Ez volt igazából az első ötéves terv, amelynek nagy részét két év alatt végrehajtották. A munkanélküliség lecsökkent, a nyomor enyhült, az ország pedig elmozdult az államkapitalista tervgazdálkodás (parancsgazdálkodás) irányába.

Az Országgyűlés szerepét lecsökkentették. A kormányzó jogkörét kiterjesztették úgy, hogy minden törvény hatályba lépését egy teljes évre megakadályozhatta és gyakorlatilag bármikor felfüggeszthette az Országgyűlés tevékenységét. A felsőház jogkörének kiszélesítésével és a visszatért területekről választás nélkül kooptált képviselők behívásával igyekeztek biztosítani a kormány számára a többséget a kormánypárti frakció megbomlása esetén is. (Ez nem mindig sikerült.) A törvények gyakorlati működését, hatását meghatározó szabályozást egyre szélesebb körben kormányrendeletekben adták ki. Rassay Károly már 1938 tavaszán azt nyilatkozta az Esti Kurirnak, hogy ez az elharapódzó gyakorlat „az egész parlamentarizmust üres formasággá degradálja.”

1938 májusában az I. zsidótörvénnyel együtt kihirdették az egyesülési szabadságot felszámoló törvényt is, mely szerint a belügyminiszter az alapszabály elfogadásának megtagadásával bármely egyesületet, szervezetet törvényen kívül helyezhetett a politikai pártokon kívül. Ugyanekkor adták ki azt a kormányrendeletet is, amely megtiltotta az állami és köztisztviselőknek, hogy a nyilas pártokba vagy a velük egy kategóriába sorolt Szociáldemokrata Pártba belépjenek.

1938 júniusában drákói „sajtórendészeti rendelkezéseket” hoztak, melyek végrehajtása során a lapok harmadát betiltották. Szeptemberben bevezették az előzetes sajtócenzúrát. Mindezzel felszámolták a szociáldemokrata és szakszervezeti sajtó túlnyomó részét, de persze a nyilasokét is. Ezekben az években többször, hosszabb időre betiltották a Népszavát.

Több nyilas pártot is betiltottak. Szálasi Ferenc pártját kétszer is. A másodszori betiltás után, nem sokkal a választások előtt alakult meg a következő pártja, a Nyilaskeresztes Párt, mely így is kiemelkedő eredményt ért el – Szálasi távollétében, mivel őt hosszú procedúra után jogerősen letöltendő börtönbüntetésre ítélték, és a pártvezér az 1939-es választások idején is a szegedi Csillagban ült.

A népi írókat sem kímélték. Ekkoriban ítélték el Féja Gézát a Viharsarok, Kovács Imrét a Néma forradalom, Illyés Gyulát és „bűntársait” a Válaszban megjelent „Mit kíván a magyar nép?” című írásuk miatt. Az 1937. március 15-én megalakult Márciusi Front rendezvényeit is rendszeresen betiltották, és persze számos egyéb ellenzéki rendezvényt is.

1938 márciusában a náci birodalom elnyelte Ausztriát, és elérte Magyarország határát. Ősszel megszületett az európai revíziót elindító Müncheni Egyezmény. A „nagy” antant leszakította magáról a kisantantot, feladta Csehszlovákiát, és hozzájárult, hogy a magyar területi követelések ügyében Hitler és Mussolini legyen a döntőbíró. Így kapta vissza Magyarország a Felvidék jelentős részét novemberben. Csehszlovákia teljes felszámolásával egy időben, 1939 márciusában Hitler hallgatólagos beleegyezésével Kárpátaljára is bevonulhattak a magyar katonák.

Magyarország csatlakozott az Antikomintern paktumhoz, vagyis a német-japán-olasz szövetséghez, és kilépett a Népszövetségből. Meghatározta helyét a világban és azzal együtt a pár hónappal később kitört világháborúban. Az ismert következményekkel.

Darányit Gömbös totalitárius törekvéseinek ellenfeleként üdvözölték a kormánypárti konzervatívok, majd totalitárius törekvései miatt buktatták meg. Imrédyt ugyanígy üdvözölték, és ugyanúgy csalódtak benne, sőt. Imrédy sokkal nagyobb formátumú, koncepciózusabb politikus volt, mint elődje, és kísérletet tett rá, hogy a totalitárius kormányzás alapintézményeként egy jobboldali, pártokfeletti népfront jellegű mozgalmat hozzon létre a fajvédelem és a katonásan szervezett társadalom eszméinek jegyében: a Magyar Élet Mozgalmat. Ezzel azonban szét is hasította a kormánypárti frakciót, amelyből egy 62 fős csoport kilépett, és Imrédy nem is tudta mindig biztosítani a parlamentben a kormánypárti többséget. Ebbe a miniszterelnök valószínűleg akkor is belebukott volna, ha Bethlen István gróf nem adja Horthy kezébe azt a liberálisok által kikukázott dokumentumot, mely szerint a zsidófaló Imrédynek volt egy zsidó dédszülője.

Végül is az lett a kompromisszumos megoldás, hogy a mozgalmat hanyagolják, és a kormánypártot nevezik át a Magyar Élet Pártjának.

Imrédyt Teleki Pál követte a kormány élén. Ő fogadtatta el az Imrédy által megalkotott II. zsidótörvényt, amelyet ő maga nem talált elég szigorúnak. Teleki még szűkebbre szabta volna a zsidók életlehetőségeit. És persze ekkor sem lett volna általánosan titkos a választás, ha rajta múlik, mert ő leszögezte a kampány során is, hogy ő ezzel nem ért egyet. Jegyezzük meg, Bethlen István, aki 1922-ben a nyílt választásos rendszert puccsszerűen visszaállította, de 1935-ben már a titkos választásokat követelte, ekkor ismét csak ellenezte a titkos választásokat azzal, hogy az most a diktatúra híveit erősítené. Ő maga nem is indult a választásokon. Horthy úgy tartotta benn a grófot a törvényhozásban, hogy kinevezte a felsőház tagjának.

Mint látjuk, a politikai széljárás igencsak megfelelő volt ahhoz, hogy az első általánosan titkos választás a parlamentáris demokrácia híveinek súlyos kudarcával végződjék.

De maga az 1938 júniusában elfogadott választási törvény is gondoskodott erről.

Tíz évi állampolgárság, hat évi helyben lakás, 6 elemi, férfiak esetében állandó foglalkozás, családfenntartói minőség kellett a választójoghoz. Budapesten és a nagyobb városokban csak lajstromos kerületek voltak, vidéken egyéniek is, így tehát a vidékiek két szavazatot adhattak le, az ő voksuk duplán számított. Lajstromos kerületekben a férfiaknál 26, a nőknél 30 év volt az alsó korhatár, az egyéniekben egységesen 30. A zsidókra, mint írtuk, szigorúbb szabályok vonatkoztak. Összesen 300 ezer embert fosztottak meg a választójogától. A szükséges ajánlások számát csökkentették, viszont a jelölések pénzbe kerültek. Kerületenként 2000 pengőbe az egyéniek, 3000 pengőbe a listák. Ez elég jelentős összeg volt ahhoz, hogy az ellenzéki pártok sok helyen el se tudjanak indulni. Ennek érdekében a választások előtt nem sokkal a kormány meg is rendítette a Szociáldemokrata Párt anyagi helyzetét a párt takarékpénztárának, a Törekvésnek a felszámolásával.

A választókerületek határait a kormánypárt érdekei szerint szabták át, a hatalmas aránytalanságok az egy-egy mandátum elnyeréséhez szükséges szavazatszám tekintetében megmaradtak. A választókerületi beosztást a törvény szerint a választások előtt 60 nappal kellett volna nyilvánosságra hozni, de már magukat a választásokat is csak 24 nappal a voksolás előtt írták ki. Akkor hozták nyilvánosságra a választókerületi beosztást is, amelyet a kormánypárt berkeiben természetesen már ismertek. Náluk a jelöltlisták készen álltak, a plakátok kitűzéséhez, a választási gyűlések megtartásához szükséges engedélyeket nyomban beadhatták, míg az ellenzéki pártokat váratlanul érte a választások kiírása, és súlyos időzavarba kerültek már az amúgy is igen rövid kampány kezdetén.

A korabeli kormánypárti és baloldali sajtó, valamint sokáig a történészek is azt a tévhitet terjesztették, hogy a nyilas pártok hatalmas anyagi támogatást kaptak a náci birodalomtól. Ez valójában semmivel sem bizonyított kormánypárti rágalom volt. Amint azt Ungváry Krisztián A Horthy-rendszer és antiszemitizmusának mérlege című könyvében leírta, a Nyilaskeresztes Párt (és nyilván a többi, kisebb nyilas párt is) nagyon rossz anyagi helyzetben volt. Ezért a 135 egyéni körzet közül csak 71-ben tudtak elindulni úgy, hogy mindenkit elfogadtak jelöltjüknek, aki finanszírozni tudta a választási költségeit. A kampány alatt a nyilasok egyetlen napilapja, a Magyarság be volt tiltva. A náci birodalommal erősen szimpatizáló kormánypárti lapok, a Nemzeti Újság, az Új Magyarország, a Keleti Újság is az ellenzéki nyilas pártokat támadta leghevesebben. Teleki szóhasználatát követve „idegenszívűeknek” minősítették őket.

Ilyen körülmények között szerezték meg a nyilasok (a Nyilaskeresztes Párt, a többi kisebb nyilas párt, valamint a pártonkívüliként induló nyilasok) a szavazatok negyedével a mandátumok közel ötödét, 49 helyet a 260 fősre bővült Országgyűlésben, miközben a kormánypárt a szavazatok felével nyerte el a mandátumok 70 százalékát. Ebből a 70 százalékból már hiányzott a totalitárius törekvéseknek ellenálló konzervatívok java része, akik ekkor kiestek a politikai életből. A kormánypárti frakcióból kilépett képviselők által alakított két párt be sem jutott a parlamentbe. Az új kormánypárti frakcióban már akkora volt a szélsőjobboldali képviselők aránya, hogy a kormányzónak a háború éveiben hosszú időkre fel kellett függesztenie az Országgyűlés tevékenységét, hogy ne buktassák meg a világháborúnak Hitlerre és szövetségeseire nézve baljós fordulata után lavírozni próbáló Kállay-kormányt.

A kisgazdák, a liberálisok, a szociáldemokraták egyaránt mandátumaiknak nagyjából a felét vesztették el a kibővített Országgyűlésben, ahol a mandátumok tíz százalékát sem birtokolták, együttesen sem.

A zsidó párt hírébe hozott szociáldemokratáknak (akárcsak a liberálisoknak) összesen öt képviselőjük maradt. A titkos választás lehetőségével először élő alsóbb néprétegek egyértelműen a nyilasokhoz húztak.

Némely elkeseredett szociáldemokrata úgy vélte, kár volt évtizedeken át harcolni azért, hogy ezek az éretlen, a legsötétebb demagógiának bedőlő népek szabadon választhassanak. Nekik szólt a Népszava vezércikke 1939. június 3-án: „Az általános, titkos választójogot és az általános választásokat némely országban kivetkőztették eredeti jellegéből, megfosztották jelentőségétől éppen úgy, mint ahogy ezekben az országokban az országgyűlést is már csak azért hívják össze, hogy azokon egy meg nem kritizálható beszéd hangozzék el – minden ellentmondás nélkül. Amikor mi általános, titkos választójogról írunk és választásokról beszélünk, akkor ezt nyugat-európai értelemben értjük, ahol elválaszthatatlan az általános, titkos a – közszabadságoktól. Egyesülési, gyülekezési szabadság nélkül nem lehet az általános, titkos hatályos. Sajtószabadság nélkül nem érvényesülhet. Az általános, titkos: eszköz a nép kezében, hogy akaratát kifejezésre juttassa. De ezt csak úgy tudja megtenni, ha ugyanakkor rendelkezik közszabadságokkal. Enélkül az általános, titkos csak karikatúrája a nép jogának. A nép éretlen! Ó, igen. Éretlen, különösen, ha gondosan vigyáznak, hogy éretlen maradjon.”

A titkos választásokat sokan így vezették föl: ugrás a sötétbe. Megvolt az ugrás. Megvolt a sötét.