A megsemmisítő győzelem

A szövetkezett ellenzék 1905-ben a választásokat megnyerte ugyan, de a kormányzást nem nyerhette el. A győztes koalíció túlnyomórészt rendszerellenes – kiegyezésellenes, dualizmusellenes – pártokból állt. Többek között önálló hadsereget és külügyminisztériumot akartak – gyakorlatilag kivezették volna Magyarországot az Osztrák-Magyar Monarchiából. A monarchiának azonban még el kellett veszítenie egy világháborút ahhoz, hogy szétverhető legyen. Ekkor még ehhez túlságosan erős volt. A választás eredményével senki nem tudott kezdeni semmit. Titkos alkuk vezettek el a következő évi „korrekciós” választásokig, amelyben a rendszerváltó erők agyonnyerték magukat – a rendszerváltás pedig megbukott.

A bukott Tisza István négy és fél hónapig kormányozta lemondásban és névleg az országot, amely kormányozatlanul sodródott az anarchiába.

A szövetkezett ellenzéken belül, mint azt az előző részben említettük, volt egy rendszerpárti kisebbség. A kormányzó pártból kivált Tisza-ellenes, önkényellenes, de nem dualizmus-ellenes disszidensek. Élükön gróf Andrássy Gyulával, a kiegyezés utáni első kormányfő fiával. Őt bízta meg Ferenc József kormányalakítással, de rendszerbiztosító feltételeket szabott. A hadsereggel kapcsolatos követelések elejtését például.

Hónapokig alkudoztak, dűlőre nem jutottak. A választások győzteseinek is fel kellett volna mutatniuk valami komoly eredményt, a széthúzó osztrák politikai erőket viszont csak a magyarországi törekvéseknek való kemény ellenállás tartotta össze. A császár Bécsben vesztette volna el a bázisát, ha Budapesten enged. Nyilván magától sem tette volna, hiszen uralkodói felfogásából, habitusából, 48-49-es élményeiből egyenesen következett a feltétlen ragaszkodás a nemzeti alapon nem megosztott, egységes és szigorúan központosított hadsereghez.

A választások eredménye, a januárban kitört orosz forradalom, a politikai feszültség erősödése, a változások szele, a kormányozatlan országban gyengülő karhatalom, a romló életviszonyok egyaránt a tömegmozgalmakat erősítették. Egymást érték a tüntetések, a sztrájkhullámok.

Mivel a tárgyalások elakadtak, megismételt választások pedig a rendszerellenes erők még nagyobb győzelmével fenyegettek, a császár osztrák példa nyomán parlamenten kívüli, átmeneti kormány felállítása mellett döntött. Ennek vezetésére komoly politikus nem vállalkozott. A királyi darabont testőrség vezetőjének, Fejérváry Géza táborszernagynak sem volt hozzá kedve, de az ő életét a császárhoz való hűség és az engedelmesség határozta meg, tehát odaállt pofozógépnek a túlnyomórészt harmadvonalbeli káderekből összetákolt kormányával a parlament elé.

A boldogtalan táborszernagy ezt írta a kinevezése előtti napokban Tiszának: „Remegéssel látom közeledni a napot, amidőn meg kell tennem a halálugrást, és százszorta szívesebben nekimennék – de csak száraz földön – még a legfélelmetesebb japán admirálisnak is!”

A cselekvésképtelen kormányt cselekvésképtelen kormány váltotta. Fejérváry kinevezését országos felháborodás fogadta. Tisza, miután buzgón közreműködött a kormány összekalapálásában, pártja nevében kijelentette, hogy a szabadelvűek semmilyen közösséget nem vállalnak a kormánnyal. Még ők sem! Az Országgyűlés meghirdette a nemzeti ellenállást. Felszólították a törvényhatóságokat, hogy álljanak az alkotmányosság pártjára az alkotmányellenesen kinevezett kormánnyal szemben, tagadják meg az adófizetést, az újoncállítást.

A Népszava feltette a kérdést: „Lesz-e forradalom?… Egy minisztérium, amelynek nincs gyökere a parlamentben és még kevésbé van gyökere a népben. Egy minisztérium, amely… nem kell senki fiának ebben az országban, csupán csak egyetlenegy személynek kell, aki az országon kivül lakik és az országon kivül levő erőhatalomra támaszkodva, rendeli és parancsolja, hogy az legyen, amit ő akar, és ne az, amit húsz millió ember akar. Ha ez nem abszolutizmus, akkor senki se merje többé abszolutizmusnak nevezni a muszka kormányformát, vagy a perzsát, vagy a kinait. Jön egy kormány, amely újoncot és adót fog szedni törvény nélkül, fölhatalmazás nélkül, sőt a parlament tilalma ellenére is. /…/ És mi történik? Tán kitör a forradalom? Talán törvénysértőnek, hazaárulónak és jogvesztettnek nyilvánítják azt, aki ezt az állapotot akarta! Szó sincs róla! E helyett sokkal radikálisabb, sokkal hathatósabb eszközökhöz nyúlnak az alkotmány hős védői: igérik, hogy bojkottálni fogják ama gonosz hazaárulókat, akik az abszolutisztikus kormányban miniszterséget vállalnak.” (Népszava, 1905. június 17.)

Ez a hang áradt a szociáldemokraták szócsövéből két hétig. Akkor még – a kritikájukat fenntartva bár – együttműködtek a szövetkezett ellenzékkel. Aztán július folyamán megváltozott az irányvonal, és a hónap végére a szövetkezett ellenzék, a koalíció lett a fő ellenség. A képviselőházi urakat messze megelőzve a szociáldemokraták paktáltak le a darabont-kormánnyal.

Csak betévedt abba a kormányba egy formátumos figura: Kristóffy József belügyminiszter. Ő kezdeményezte, hogy az általános választójog ügyével osszák meg az ellenzéket. Az volt erre a legalkalmasabb. Ennek követelése ugyan nagy hangsúlyt kapott a szövetkezett ellenzék programjában, de az ellenzék nacionalista szárnya nem kívánta, hogy ténylegesen megvalósuljon, mert az nagymértékben megnövelte volna az ország lakosságának felét kitevő nemzetiségek politikai súlyát. Viszont éppen ez volt az a pont az ellenzék programjában, amelyet a császár leginkább pártolhatott, mert ez Magyarországon a nacionalista-függetlenségi erőket gyengítette volna, Ausztria pedig már amúgy is megérett rá (Bécsben 1905 novemberében el is fogadták a választójogi reformot). Éppen ezzel lehetett leginkább megkísérteni a szociáldemokratákat, hiszen ők az általános választójoggal léphettek volna be a politikai versenytérbe, a parlamentáris politikai életbe.

Júliusban Kristóffy és Garami Ernő, a szociáldemokraták meghatározó politikusa és a Népszava főszerkesztője titkos tárgyalásokat folytatott, melynek eredményeképp megköttetett a Kristóffy-Garami paktum. Az általános választójog, a rendőri felügyelet feloldása, a földmunkásszövetség engedélyezése, a párt akciószabadságának biztosítása fejében a Magyarországi Szociáldemokrata Párt felajánlotta a kormánynak a szervezett munkásság támogatását. (A Kristóffy-féle törvénytervezet szerint a 24. életévüket betöltött írni tudó férfiak kaptak volna választójogot.)

„Nagyot fordult ezzel a politikai helyzet. Ezelőtt azért kellett ostoroznunk a koalíciót, mert nem akarta kicsikarni az általános választói jogot. Ma pedig azért kell ostoroznunk, mert meg akarja akadályozni megvalósulását! Igen: meg akarja akadályozni! A koalíciós lapok nem örömujjongva fogadják a törvényjavaslat beterjesztésének hirét, hanem ellenségesen.” (Népszava, 1905. augusztus 1.)

A párt azt követelte az ellenzéki koalíciótól, hogy adja fel a „magyar kommandó” (vezényleti nyelv) és az önálló vámterület követelését, és támogassa az általános választójogot, amelynek egyetlen akadálya immár az ellenzéki koalíció.

Ebben a szellemben vezényelte a párt a liberális, polgári radikális szervezetek, a radikális értelmiség közreműködésével az év második felében a hatalmas választójogi tömegmozgalmat, melynek éle immáron a szövetkezett ellenzékre irányult. Szeptember 15-én, a „vörös pénteken” százezres tömeg tüntetett vörös szegfűvel a választójogért az Országház (Kossuth Lajos) téren.

A „nemzeti” ellenzék szemszögéből nézve: az általános választójog kedvéért a liberális, szociáldemokrata és polgári liberális (jellemzően városi, nem kis részben zsidó) demokraták elárulták a nemzeti követeléseket, a nemzeti érdeket. A másik oldalról nézve: a kisebbségeket elnyomó nacionalista, konzervatív erők elárulták a demokrácia ügyét. Ez az 1905-ös konfliktus volt az egyik ősforrása a 20. századon végighúzódó népi-urbánus ellentétnek.

Az ellenzéki koalíció álláspontja ekkor az volt, hogy az általános választójogról addig nem tárgyalnak, amíg nincs az országnak alkotmányos kormánya. Ez az álláspont alkalmas volt arra, hogy letakarja a koalíción belüli ellentéteket a választójog kérdésében.

Fenntarthatatlan helyzetet sokáig fenntartani nem lehet. Az ország nagy részében gyakorlatilag az ellenzéki koalíció gyakorolta a végrehajtó hatalmat. A kormány utasításait nem vették tudomásul, a vármegyei főispánok nagy többsége távozott a hivatalából, az ellenzéki pártok (másmilyen már nem is volt) emberei, tisztségviselői igazgatták a helyi intézményeket. A tömegmozgalmak radikalizálódásától Bécsben is, a kormányban is, az ország házában is féltek. 1906 februárjában a katonaság megszállta a parlament épületét. Félő volt, hogy abszolutista diktatúrával oldja fel a császár a patthelyzetet. Immáron majdnem mindenki a megállapodásra hajlott. Március végére létrejött a paktum Bécs és az ellenzéki koalíció között. Az ellenzék lényegében minden követelését feladta (vagy csak elvben és hosszabb távra tartotta fenn), csak az általános választójog maradt meg, amelyet a kormány (is) kezdeményezett. A paktum eredményeként 1906 áprilisában a Bécsnek nagyon is megfelelő és nem először miniszterelnökösködő Wekerle Sándor alakíthatott kormányt immár széleskörű parlamenti felhatalmazással, és ennek a kormánynak a megerősítése végett kiírták a választást, amelyet 1906. április 29-e és május 8-a között rendeztek meg.

A Pesti Napló megírta (1906. április 29.), miért nem volt még ilyen választás Magyarországon: „Nincs ellenség, tehát nincs program; nincs küzdelem, tehát nincs manifesztáció. Ilyen választás bizonyára nem volt még Magyarországon.” A Budapesti Hírlap (1906. április 29.) megjósolta (nem volt nehéz): „Az uj választás nem ejti különös izgalomba az országot. A nemzet akarata annyira egyértelmű, hogy a nemzetiségek egy-egy töredékén kivül föl sem meri venni ellene a küzdelmet senki… nem lesz meglepetés… az sem, ha a függetlenségi párt igen jelentékeny abszolút többségre jut a jövő heti választáson.”

Nem lett meglepetés:

A harminc éven át kormányzó Szabadelvű Párt már a választások előtt feloszlott. Az 1905-ös disszidensekből és a párt maradékából alakult Országos Alkotmánypárt immáron a koalíció részeként lépett fel. Wekerle Sándor miniszterelnök is hozzájuk tartozott. Az ellenzéki koalíciónak nem maradt versenytársa. A 360 kormánypárti képviselővel 40 ellenzéki nézett szembe – a nacionalista többségű koalícióval szembenálló nemzeti kisebbségek képviselői és Áchim András, az agrármozgalmak vezére. A Függetlenségi és Negyvennyolcas Pártnak egyedül is abszolút többsége volt az Országgyűlésben. A kormányban azonban nem. Ott a rendszerpárti „utódpárt”, az Országos Alkotmánypárt dominált. A mandátumok 61 százalékát megszerző Függetlenségi Párt mindössze három tárcát kapott.

A Budapesti Hírlap (1906. május 1.) az eredmények ismeretében is jósolt: „A választások eredménye szinte bizonyossá teszi, hogy legfőbb követelésük, az általános titkos választói jog, rövid időn megvalósul. A nemzet csodálatos készséggel járul hozzá ahhoz a megegyezéshez, a melyet az uj korszak vezérei a választók jóváhagyása reményében kötöttek.”

Nos, ez a jóslat már nem jött be. A rendszerellenes szavazatokkal a rendszert stabilizálták.

A választások után Andrássy Gyula belügyminiszter bizalmas feljegyzéseiben rögzítette, hogy Wekerlével közösen „egész vállalkozásunknak mentsége és fő célja a választói reform általunk való megvalósítása volt, hogy könnyelmű emberek vagy pedig ellenségeink e kérdések túlhajtottan radikális megoldásával a magyar nemzetet tönkre ne tegyék.” A darabont-kormány belügyminiszterének tervezete lett volna ilyen radikálisan túlhajtott…

A választójogi törvénytervezet benyújtását 1908-ig elodázták, akkor meg Andrássy előállt a „plurális” választójog tervezetével, amely vagyon és iskolázottság szerint állapította volna meg, hogy kinek jár egyszeres, kétszeres, háromszoros szavazati jog. (Tíz – legalábbis magyarul – írástudatlan szavazata ért volna egyet.) Andrássy ki is fejtette, hogy az általános választójogot az ország veszedelmének tartja. Törvénytervezetének célja a „törzsválasztók”, a vagyonos osztályok és a magyarság szupremáciájának biztosítása.

A tervezetet hatalmas felháborodás fogadta, és azt vissza is vonták. A választójogi reformot sikeresen elszabotálták. 1910-ben is a régi törvények szerint választottak, akik választhattak.