Jön a farsang

Amint azt egy vasárnapi rádióinterjúban hallottam, valamelyik erre szakosodott magyar kft. teljesen új módszert vezetett be az adósságok behajtására. A módszert Spanyolországból importálták, ahol nagyon is bevált: adósok ezrei fizették ki gondolkodás nélkül a tartozásukat és még bocsánatot is kértek.

Az adósságbehajtás spanyol változata eléggé drasztikus, mindamellett eleget tesz a humanitás feltételeinek. Arról van szó, hogy az a szégyentelen, aki tartozik nekünk ilyen-olyan összeggel, és Karib-tengeri vagy dél-amerikai licenc alapján esze ágában sincs megadni a tartozását, sőt, még neki áll feljebb, reggel frissen borotválva kilép a kapun, hogy munkába induljon. Ám, hirtelen azon kapja magát, hogy tíz-tizenöt egészen furcsa ember veszi őt körül, akik ugyan drabális termetűek, ám egészen barátságosan és kedélyesen viselkednek, Farsangi maskara és álarc van rajtuk, hegyes csákót viselnek vagy Drakulának, netán Csocsoszánnak öltöztek, hogy aztán rövid köszöntés után Adós fizess! feliratú táblákat felmutatva követni kezdjék emberünket. Végig a városon egészen a munkahelyéig, délután meg haza. Hozzá nem nyúlnak ugyan egy ujjal sem, személyiségi jogait meg nem sértik, mozgásában nem korlátozzák, fél szemét véletlenül ki nem tolják, csak éppen éjjelnappal követik őt; ha jól értem a spanyol módszer lényegét, akkor egyszerűen megszégyenítik.

Kérdés, hogy ez a módszer eléri-e itthon a célját.

Mert azért az, tudnivaló, hogy itt majdnem mindenki adósa valakinek, részben de facto, részben pedig potenciálisan, amennyiben egy átlagos magyar állampolgár legalább tíz embernek a kezese valamely pénzügyletben, mint ahogy neki is kezeskednek ugyanennyien. Ami annyit tesz, hogy kisebb pénzügyi földindulás idején (ami már megindult), valamennyien farsangi álarcot ölthetnénk és trombitálhatnánk, tam-tamolhatnánk, már e pillanatban is a fél ország csapatosan követhetné az ország másik felét végig az utcán körbe-körbe, hogy aztán legújabbkori reflex szerint egyszer csak a Parlament előtt találjuk magunkat petícióval a kezünkben, a legfőbb adós előtt.

Kérdés: ez a legfőbb adós megszégyenülve érezné-e magát a Ház előtti téren, csupa sokadalom, egy egész ország előtt?

*

Ha minden igaz, akkor a hó utolsó napján a Parlament előtt a tejesek fognak megjelenni. Egyfelől ingyen tejet osztanak majd a lakosságnak, másfelől néhány duzzadó tőgyű, igen jól tejelő, épp ezért — a magyar érdekeltségi rendszer lényegéből adódóan, tehát mindenképp logikusan — levágásra ítélt marhával egyetemben fognak bebocsáttatást kérni a köztársasági elnökhöz és a kormányfőhöz, így tiltakozván az ellen, ami ma tejügyben folyik Magyarországon.

A tiltakozásnak ez a módja is abszolúte humánus, biztonsági szempontból ráadásul veszélytelen. Fennakadást nem okoz, emellett színes, s egy kicsit bohókás is, farsangos. Mindamellett véresen komoly dolog. Mégis, már most előre látható, hogy semmi eredménnyel nem fog járni. Valamelyik kormányember — aki leginkább ért a mezőgazdasághoz — nyilván kormányfői megbízólevéllel a zsebében fogadja majd a gazdákat és megígéri, hogy foglalkoznak majd a problematikával, s várhatóan nemsokára minden másképp lesz, közben megpaskolja a tehenek hátát, rácsodálkozik, hogy jé, ez a tőgye; békés elvonulás.

Érdemes volna összeszámolni, hogy amióta szabad az ország, hány tömeges vagy kiscsoportos tiltakozás volt a hazában. Azt pediglen még inkább, hogy ezek milyen eredménnyel végződtek. Semmilyennel. a taxisblokádot kivéve. Teljesen mindegy, hogy pedagógusok, ápolónők, ózdi hengerészek, menzás diákok vagy környezetvédők tiltakoznak éppen az érintett hivatal előtt, s az is mindegy, hogy hányan vannak. Alapvető változás sohasem következik be. Be vannak csapva az ózdiak, a bányászok éppúgy, mint ahogy a diákok, ápolónők is, mert az illetékes tárca semmiféle alapvető modellváltásba bele nem fog, reformot végig nem visz, sőt, ki se dolgoz, minden változatlan. Mert néhány intézkedés elodázása, százforintnyi juttatás, vagy engedmény még nem egy új Rend születése.

Ma úgy áll a helyzet, hogy a kormánytól, parlamenttől már várni se lehet semmit. Megszégyeníteni sem érdemes, mert nincs az az Isten, hogy elszégyellje magát vagy hogy legalább elpirulna. Már itten más kell, korszerűbb megoldás. Nincs földtörvény, tehát hajnalonként emberek lopóznak karóval a hónuk alatt a szántóföld felé, ott aztán hatalmas csapásokkal verik le jövendő kis életüket a magyar földbe. Egyetlen fogódzójuk tényleg a saját karjuk, törvényt is magad ülj uram, ha nincs szolgád. Mármost ez igen szépen hangzott, már-már irodalom. Pedig mindebben az is benne van ám, s nem is túlságosan elrejtve, hogy azért karó van a kézben. Leginkább persze a legerősebb, a legelszántabb kezében. A tévéképernyőn ugyanis pontosan látni, hogy aki karót ver, az nem optikusnak vagy órásnak készül. Próbálj csak vitatkozni vele, hogy most ez a karóverés törvénytelen-e vagy sem. Ezenfelül, most már nem először látni a tévében olyan földfoglalót, aki egyetlen szál karót ver le kokárdás mellényben, teljes nemzetes öntudattal, hogy na, ez az enyém. Ami feltétlen megértendő, de hát egyetlen karó még nem mér területet, mint ahogy a kettő is még csak vonalat jelöl ki.

Ha már megyünk, minimum három karóval menjünk, de inkább néggyel!

Ez azért már a Rendhez tartozó dolog volna.

*

Lesz-e itt Rend?

Mert az ember a nép pártján volna, főleg, ha tehetetlen és öntelt is egy kormány. Ám azért ez a nép is, amikor csak úgy, spontán: olvasom. hogy Békásmegyeren nincs rendőr, a lakosság fog össze s alakít fogd meg, kapd el brigádokat, de ettől éppúgy mentsen meg az Úristen, mint a védtelen sötét utcáktól.

Félő, hogy elérkezett az idő, amikor ebben a nagy szabadságbán épp a szabadság alapja, a Rend omlik össze (amely egyébként még sohasem látszott gyönyörűnek), s annak lesz igaza, akinek hosszabb a karója.

Más oldalról viszont: a kutya úristenit neki.

Hogy földtörvény még nincs, de államirendjel-törvény az már van.

Hogy kormányprogram (vagy elképzelés legalább) az nincs, de hogy miért hülye a sajtó, az van.

Hát persze, hogy időnként az a kis tüntetés.

A baj csak az, hogy már tüntetni se igen érdemes. Ha én kimegyek tüntetni, legfeljebb kezet foghatok, az épp ügyeletben lévő apparátusos emberrel, aztán átadhatom a petíciómat. Aminek tartalma kétségkívül jogos, ám vegyem figyelembe, hogy csak részérdekeket képvisel, következésképp másnap már ennek megfelelően is bánnak vele. Az ember nem szívesen torlaszol, blokádozik minden hét végén, ám azért igencsak veszedelmes dolog, hogy itt csak akkor veszik komolyan az embereket, ha úgy szőrmentén le van zárva néhány híd, közút. A legtöbbünknek viszont nincs taxiórája a kocsijában, mi több, kocsija sincs (és nem is lesz), miképpen karója sincs, legfeljebb néhány transzparens elkészítésére futja.

De ez is ráfizetéses ügy. Látnivaló ugyanis, hogy minél inkább tüntetget a lakosság, annál inkább maga ellen tüntet. Már számolnak is a tüntetéssel, sztrájkkal. Tüntetni fognak, sztrájkolni, szól a prognózis angyali bájjal, aztán majd hazamennek. Mi több. a tüntetésből is a mindenkori kormány húz hasznot, ideológiailag mindenképp. Ha tüntet pár száz ember itt vagy ott, ezért vagy azért, akkor az a szabadság, a demokrácia bizonyítéka: szabadságilag fejlett ország vagyunk, ez már Európa.

Az ám, a szabadság.

Attól, hogy én szabadon járulhatok az urnák elé, szabadon választhatok, s megírhatom az újságban, amit meg akarok írni, sőt, tüntethetek, sztrájkolhatok, abszolúte nem vagyok boldog. A legkevésbé se fog bennem a Szabadság istennője mocorogni, hanem semmi se fog bennem mocorogni, minthogy mindezen jogaimat természetesnek fogom venni, még szép, gondolom magamban, hogy ami jár nekem, az tényleg jár.

Mi most szabad országban élünk. De hát nem tartozik-e a szabadsághoz az is, hogy egy állam nem bánhat velem tetszés szerint, szabadon. A vállalatai, intézményei, hivatalai révén. A szabadság azért a legtöbb embernél ott kezdődik, hogy amikor reggel kinyitja a csapot, akkor a gázcsapból gáz, a vízcsapból pedig víz folyik. Ha az újságját pontosan kézbesítik, a postás pontosan hozza a pénzt, a számlákon pedig nem csal az ótépé, posta. Szabad vagyok-e, ha a posta nyolcvan forint helyett teljesen inkorrekt és hazug módon száz forint alapdíjat számol fel a telefonszámlámon, hogy még mindig csak egy délelőtti történést mondjak és egészen aprót. Végigvehetném az egész napot. Mindannyiunk találkozásait a szabadság apró hiányaival, percről percre, boltról boltra és utcáról utcára, mert hiszen végül is lassú, apró falatokban eszi meg az ember a kenyere javát; falja fel a saját életét.

*

Mármost az csakugyan úgy van, hogy kimehetek az utcára. Maskarát is ölthetek, mi több, mindnyájan muris jelmezekbe bújhatunk, hiszen nincs intézmény, mely ne volna adósa nekünk. Minden alapunk megvan arra, hogy kövessünk mi is, ne csak bennünket kövessenek, ami mellesleg szórakozásnak is elmegy, javítja a városképet. S ami a fő, hogy abszolúte veszélytelen. Legfeljebb ha egy-egy arravetődő városnézőbusz ablakaiból fognak bohóctársulatnak nézni bennünket érdeklődő turisták, komoly bankemberek.

Illetve még bohóctársulatnak se. Mert ha lassan-lassan már az egész lakosság ott toporog maskarásan az ország háza előtt, hogy adós, most már fizess!, könnyű és igaz szívvel lehet majd azt mondani a Ház ablakán kikönyökölve a Világbank érdeklődő emberének, hogy ugyan, nincs itt semmi baj, ezek csak bolondoznak, hiszen farsang van.

És csakugyan az lesz.