Kell a jó vicc

Ez egy ünnepi cikk, mert az ünnepi számba készül.

Az ünnepi cikkekkel egy baj van. Nem ünnepkor írják.

Mikor írják? A legnagyobb bosszúságok közepette. Az ember tudja, hogy mondjuk karácsonyi cikket kell írnia, tehát némiképp módosít az ábrázatán, de még az öltözékén is, angyalhajat aggat magára, s miközben oly végzetes gondok gyötrik, mint hogy mi van akkor most a liberális minimummal (mármint, hogy hol van a liberális eszméknek a minimális, és még egészséges szintje), és hogy ha mondjuk a szociáldemokrácia az egy darab fogalom, akkor hogy lehet belőle mindjárt és egyszerre hat darab konkrét párt, és akkor most hány Vasárnapi Hírek bír megjelenni egyetlen vasárnap és hány Híradó lesz, és lesz-e hét darab A Hét, és akkor még a földkérdésről nem is szóltam, s egyáltalán: privatizáljunk vagy reprivatizáljunk. No, akkor egy ilyen hangulatban kell vagy legalábbis illene kis Jézust elővenni, a fenyőfa zöld ágát megünnepelni (hány forint is egy méternyi fenyő?), plusz ez az egész ünnepi készülődés, ahhoz képest, amikkel mi egész évben foglalkoztunk. Fontos kérdések voltak azok? Életet maradéktalanul kitöltők?

Ha akarom, lehet készülődni, jobban mint valaha.

Vegyük észre: soha ily látványos készülődés még nem volt.

Soha még ekkora remény nem élhetett a reménytelenségben, mármint hogy lesz öröm.

Teli a város standokkal, kis karácsonyi pultokkal, azokon színes minden.

— Van C. I. Joe (dzsiájdzsó), Barbie-baba, Barbie-babaház, fésülködő tükör, fiúgyerekeknek lézerpuska, sok pici Batman ember, valamint bolyhos melegítő.

A MAVAD vecsési telepén exportból visszamaradt vaddisznógerincet árulnak átlagosan harminc százalék kedvezménnyel.

Az inaktív réteg már december elején megkapta a január elején esedékes nyugdíját, de a nem inaktívok egy része is kap tizenharmadik havi fizetést.

Mit akarunk? A Szomszédok című teleideológiai folytatásos drámában tényszerűen közölték: szegény ez az ország, de azért annyi az üres üveg, mint csillag az égen.

Már Mercedesekkel viszik mindet vissza.

Voltaképp megvolnánk, már csak a szeretet hiányzik, a fészekmeleg összebújás, a szabadság felnőtt emberhez méltó értékelése, kéretik ama ünnepnap estéjén szeretni, és tényleg csak szeretni.

Nem az a baj, hogy a karácsonyi cikkek nem karácsonykor születnek. Jó szerelmes vers sem szerelmesen készül. És mégcsak nem is az a baj, hogy jóval előtte születnek, épp abban a ciklusban (s ez nemcsak női ciklus) mikor a bevásárlás okán a legkevésbé sem emelkedett a hangulat (de még csak nem is ádventi), hanem amikor tiszta nyomorúság az ember élete. Hanem az volna a legnagyobb baj, hogy az olvasó se karácsonykor olvassa a karácsonyi cikkeket. Jobb is. Egy ilyen cikk az olvasó ama állapotát veszi célba, amelyben épp szentestés hangulatban volna, de legalább huszonötödikeiben, amikor azért úgy nagyjából meg van nyugodva. Szeret. Van valami belső békéje. De nem akkor olvas, hanem épp eme állapota előtt, vagy — s ez a valószínűbb, mert ideje ekkor jut rá —, utána.

Kérdem is: a legelhivatottabb tollforgató mit szólna, ha egy olvasójáról kiderülne, hogy a legmeghittebb, legbensőbb pillanatait az ő cikke olvasására használja fel. Attól kapna hitet, reményt, önbizalmat. Nagy boldogság volna.

Mégis nagyon megijedne.

Akkor volna igazán baj: lelki szegénység, mindennek vége hangulat, teljes kiszolgáltatottság. Hogy óriás csapdájában vagyunk, az írás az óriás.

Miféle törpeember volna az ilyen?

De nem. Miközben arról szól a hír, s azt mutatja az óvó, fölemelt mutatóujj, hogy ebben az országban szeretethiány van, akkor ebben az országban éppen nem szeretethiány van. Minden van, csak az nem. Hogy ez most kényszerűkeserves szeretet-kinyilvánítás vagy tényleg csak dzsiájdzsózás, pláne pepsiérzéses, az most mindegy, a lényeg az, hogy ha csak két-három napra is, de a világ kizavartatik szobából, konyhából.

Karácsony másnapján megjönnek Anti bácsiék és Rozikáék és Sándorék (a pici gyerekkel); azért mégiscsak, bárhogyan is van, legyőztük ezt az évet.

Mi van még?

A szilveszter. Mert a szilveszteri cikkek, ha lehet, még abnormálisabbak. Midőn eljön az év utolsó napja, viccet kell írni, olvasni, humort és paródiát, de legalább csepp tréfát, mindegy mit, csak kacagás legyen. Bolondos búcsúja óévnek. Pici remény, majd hirtelen Himnusz.

De az óévbúcsúztató cikkek, a vicces, kacagtató kiszólások is mikor születnek?

Amikor épp nincs szilveszter. Illetve minden van, csak épp nem az.

Ha úgy vesszük, akkor az év utolsó napja is oly csinált, kifundált, ránkeresztett, mint maga az egész év. Vagy ez az új ország, amely az elmúló évben tényleg új ország lett, illetve hát nem is lett úgy igazából, hanem ránkcsinálták.

Ebből fakadóan semmi se véletlen. Az se véletlen, hogy itt humorban járatos profi elmék a lehető legjobb szándékkal és meggyőződéssel mondják: ebben az országban nincsenek viccek. A humor válságban van. Nem születnek tréfák, például vezető nagyjainkról. Baj ez? Jelez ez többet, mint azt, hogy édes istenem, ennyit érnek, ennyire vannak jelen életünkben, ennyire tartjuk fontosnak őket. Ráadásul most, ily nehéz idők idején még tétellé is kívánják tenni, hogy a gúnyolódás, az irónia hamis, nemzetpusztító szórakozás, megbontja a nemzeti egységet. Az irónia (önirónia) a gúnyrajz (öngúny) azért mégiscsak a tisztelet jele volna, jelzés, hogy valamit komolyan veszünk, egyáltalán: belépett az életünkbe, hagyjuk belépni, hiszen lám az abszurdig csúfítjuk, vagy csak épp vitatkozunk vele. De mindenképp fontosnak tartjuk, partnernak, aki — ha csak tréfa erejéig is —, de beengedtetik a magánéletünkbe.

De hát van fontos férfiú, aki csakugyan fontos volna?

Akit vacsoravendégül látnánk?

Az emberek ugyanannyit nevetnek, s ugyanúgy tapintanak rá a lényegre, mint korábban. De nem azon nevetnek, amin korábban nevetni szinte kötelesség volt, vagy csak utolsó menekülés.

Nem mintha a Bástya elvtársról szóló intézményesített humorunk volna az igazi. Azért az ember egy Bástya elvtárson kínjában, vagy nem is tudom miért röhögött, mint ahogy más mondjuk László László főtörzsőrmester kinevetése is, mint mondjuk Karádi őrmesteré. Egy Dodekaéder típusú tanárember, Kökörcsin tanár úrról nem is szólva, azért más, mint egy mai tanár. Legalább valamiféle tekintélyt sejtetett.

Úgy igazából van ma, akin röhögni lehet (érdemes!)? Kit tiszteljünk meg vele?

Emberi megnyilvánulás.

De hát sajnos, a legemberibb megnyilvánulás ebben az országban és ez idő tájt, a pizsama.

Pizsamába kell bújnia egy kormányfőnek ahhoz, hogy szavaira figyeljenek, hogy ő maga is megtegye, amit fél éven át nem tett meg, pizsamába kell bújnia ahhoz, hogy ellenfelei, s fenntartások nélküli hívei is rájöjjenek: egy pizsamába az esetek döntő többségében hús-vér ember szokott bújni, esendő, tökéletlen, nem pediglen valamiféle fejedelem, más oldalról: esküdt ellenség. Hogy pont az és annyi, ami és amennyi mi volnánk, bármelyikünk, ha a helyén éppen mi lennénk. S miért ne volna ez rendjén való, miért volna nem ez a természetes?

Mondhatni ilyen szomorú év végén: ebben az országban egyedül a pizsama ad legitimitást.

Talán még mi magunk volnánk legitimek, mikor együtt vagyunk, de még inkább: ha külön-külön.

Nincs szeretet, nincs jókedv, tréfa, kacagás; letargia van és idegeskedés.

S mégis: ha véletlenül pizsamát találsz magadon és megkérdezed: hány szerelem született, hányszor édesült meg egy-egy szürke, reménytelen hétköznapod, hányszor örültél meg valami vacaknak, s hányszor láttad beárnyékolt óráidban is nagy tréfának ezt az egészet, s hányszor sikerült bezárnod az ablakod, hogy márpedig most kinn marad a nagyvilág… akkor? ha úgy veszed, semmi baj. Minden reményed meglehet.

Valami még mindig összeáll, s egyben is marad, a többi meg nem érdekes.