A világ közepe

Hatvannégy éves korában elhunyt Molnár János, a hallgatag többség még csak ki sem emelkedő alakja.

Úgy gondolom, teljesen fölösleges bemutatni őt az olvasónak, feleleveníteni életútja főbb állomásait, minthogy az égvilágon nem vitte semmire sem. Elemi iskoláit annak idején közepes eredménnyel elvégezte, a háborút, az ötvenes, a hatvanas, hetvenes, sőt, a nyolcvanas éveket is csapás nélkül átvészelte, dolgozott, megnősült, két lánygyermek apja lett, ma már a kisebbik lányától unokája is van. Fizetését rendre hazaadta, így elébb egy szoba-konyhás, később egy kétszobás, gázfűtéses lakásba költözött, ott élt feleségével, Molnár Jánosnéval, mégpedig békében.

Dohányzott, de nem volt érszűkülete.

Általában reggel kelt, nem sokkal később megreggelizett, délben az ebéd következett, este viszont a vacsora. Ezután a tévé előtt találhattuk őt, majd elaludt. Gyakran éjféli sistergésre ébredt a felesége, a készülékhez nem volt távirányító. Havi tízezer forintból jöttek ki Molnár Jánosnéval, a számlákat mindig idejében rendezték (egy porcelán füszertartó SZEGFŰSZEG feliratú darabjában tartották a számladíjat, plusz a villanyszámlásnak szánt tíz forintot), ha főztek, lecsókolbászt tettek a paprikáskrumpliba (két napra főztek mindig), az utolsó hónapokban, ha netán nem futotta lecsókolbászra, inkább nem is főztek paprikáskrumplit. Ünnepnapokon viszont nem ismertek tréfát, ha bármi áron is, de rántott csirkével várták a fiatalokat.

Volt úgy, hogy üveg bor is előkerült.

Sőt: Molnár János maga is lelejárt a közeli borozóba.

Mi több: néhanapján, amikor megitta a magáét, volt, hogy újabb fröccsöt kért, ám ettől nem lett agresszív. Épp ellenkezőleg: arca kipirult, elöntötte őt a felhőtlen jókedv, sokat beszélt, szeretett átszólni idegen asztalokhoz. Különösen, ha a szomszéd asztalnál a hajógyárról vitatkoztak (Molnár János Óbudán lakott, sóhajtásnyira a hajógyári szigettől, a Hajógyárból is ment nyugdíjba), ilyenkor elébb csak a székét fordította a vitatkozók felé, hogy aztán hirtelen, egy semleges mondat közepén áttolja magát az idegen asztalhoz. Akkor élt igazán. Angyal Ádámot per Ádámként emlegette (bár sohasem találkozott az egykori vezérigazgatóval), „nem volt rossz fiú”, mondogatta, s jelentőségteljesen körülnézett. Általában elmondható, hogy Molnár János helyeselt minden véleményt, igaz, csak azért, hogy a vitapartner a lehető leghamarabb befejezze mondókáját, s így ő újra szóhoz jusson. „Nálunk a raktárban, hogy most csak a raktárt említsem” (mindig így kezdte), igaz, később azt is hozzátette, „nem mintha a mi raktárunk olyan nagy lett volna, de hát mégiscsak ugye egy raktár”.

— Hát igen — felelte ilyenkor asztaltársa mindig, majd hirtelen felállt és távozott. Volt, hogy Molnár János ilyenkor egy másik asztalhoz ült át, itt igyekezett azonnal bekapcsolódni a beszélgetésbe „Ez nem az az Osztermann véletlenül? — kérdezte egy számára ismerős név hallatán, ám többnyire kiderült, hogy egy egészen más Osztermannról van szó. Ezen eltűnődött. De azért mindig megjegyezte. hogy „én is ismertem egy Osztermannt, derék sváb ember volt”. Molnár János maga nem volt sváb, igaz, gyakran használt sváb kiszólásokat („egy nagy drekk, ami itt van”), továbbá nagyon szerette használni azt a szót hogy paralell („meglátják, hogy ezzel a rendelettel paralell nem lesz majd szén”).

Valamint az illogikus szót, holott a logikus szót magát, soha ki nem ejtette a száján.

*

Molnár János a környezete szerint is csendes, hallgatag ember volt. Mondhatnánk: hallgatag többségi, azok közül való, akiket legstílszerűbben törpe többségnek kellene neveznünk, ám ehhez senkinek sincs bátorsága.

Talán mert Molnár János se mindig hallgatott. Fényes, vidám délelőttökön szellőztetés közben át-átkiáltozott a szemben lakó szomszédnak (Karcsi). Különösen azt szerette, ha a vele egyidős szomszéddal együtt pucolták az ablakot, ki-ki a magáét. Ilyenkor odamondtak egymásnak valami szellemeset, a tréfálkozást csak az újságpapír csikordulása törte meg az opálos ablaküvegen (a házban senki se értette, „mit nevetgélnek ezek megint, mint a kamaszok”), aztán mint mindennek, ennek is vége lett, az ablakszárnyak becsukódtak, s a felső ablakot belepte a pára. Molnár János és Karcsi (nekünk Süveges bácsi) nem voltak barátok, csak az ablak kötötte őket össze. Ha például összefutottak a hentesnél, nem kérdezték egymást, hogy „hát te mit vettél, s mennyit?”, szótlanul jöttek hazafelé, kivéve, ha előző nap a híradóban körözni kezdtek egy rablót, mert akkor meg-megálltak a tér macskakövein, s ki-ki elmondta, hogy mit tenne az illető rablóval („ezek a társadalom mocsokjai, kérlek”), és ebben sohasem különbözött a véleményük.

Az ám, a hentes, az ám, a tévé. Szemtanúk, s maga a hentes szerint is, Molnár János mindig türelemmel állt sorba a húsboltban, néha már nyitás előtt húsz perccel ott látták őt. Akkor a szállítók megérkeztek, Molnár János a tekintetével simogatta a gyönyörű húsokat, félsertés karaját, s láthatóan jólesett neki a „vigyáztam” kiáltás zenéje. Néha meg is jegyezte a hentesre kacsintva, hogy „ördögök ezek a szállítók”, de mindezt derűsen, szeretettel. Molnár János érzékszervei egyébiránt az utolsó évekre (bár a boncolási jegyzőkönyv nincs még a birtokunkban), immunissá váltak olyan látványra, mint hátszín, füstölt szárnyascomb, orja, miképp oly hangokra is, mint „csirkefarhátból azt a legkisebb zacskót kérem”, és hogy „ezúttal csak öt deka párizsit viszek, s kipróbálom azt az újfajta bőrsajtot”. A fizetendő összeg se hozta soha zavarba, efféle anyagiak soha nem terhelték (Molnár Jánosné mindig fillérre pontosan kiszámolva tette a bukszába a pénzt, s mindig pont annyit, amennyit kellett, sohasem kevesebbet).

Molnár János érdekes módon, csak estefelé érzett izgalmat ott, „valahol-legbelül” (ez is kedvenc fordulata volt), midőn másokat mutatott a tévé ugyanolyan pózban, mint amilyenben ő állt reggel a közértben, hentesboltban. Soha nem a saját élményei, hanem az este hallott szavak kezdtek mocorogni benne, hogy aztán mint vulkán készüljenek kitörni. A szociális feszültség, az egyre inkább elviselhető drágaság. A nénikézések, a bácsikázások. A szociális háló. A büszke krumpliosztogatósok, az ötszáz forintos nyugdíjemelések ünnepélyes bejelentései. A síró, panaszkodó öregasszonyok láttán maga is méregbe gurult, „ez így már nem mehet tovább”, mondta indulattal a képernyő előtt ülve, ám ő maga másnapra mindig megszelídült, nem panaszkodott soha.

Midőn egy ízben riporter lépett eléjük az óbudai piacon, hogy „miből élnek meg, bácsika?”, azt felelte, „találjon magának jobb szórakozást”. Panasz, visszásság? — próbálkozott újra a riporter. „Mindenünk megvan — felelte, s Molnár Jánosnéra nézett —, így van, Margit?”

Így van, felelte Molnár Jánosné és puha léptekkel elaraszoltak. Miként a krumplipiacról is, a legutóbbi akción, mikor népes csoport gyűrűjében jelent meg az a tévéből ismert kedves arcú asszony elvegyülve a „népek között”, „mi a véleménye, bácsika”, „más lesz ez a főváros, meglátják”. Illetve nem is ekkor, hanem mikor fejkendős, idős asszonyok léptek a kedves arcú politikusnő elé, hogy „de szép tetszik lenni a tévében”, és „köszönjük ám ezt az akciót”.

Akkor ők elsomfordáltak, fura, idegen érzéssel a szívükben, olcsó és szép a krumpli; de jól esne-e vajon?

*

Általában mi Molnár Jánosról csak annyit tudunk, hogy Molnár János.

Ez sem kevés, de lehetne több is.

Hol van, például, a világ közepe?

Ez csak azért fontos, mert nagy tréfákat űzött Molnár János a világgal. Rábólintott esténként a világ minden igazságára, „úgy van”, felelte nyomatékkal tévézés közben és újságolvasás közben és rádióhallgatás közben minden mondatra, különösen azokra, amelyek a molnárjánosokra vonatkoznak. Meg „az országos helyzetre”. Mert akkor Molnár János annyira izgalomba jött, hogy ki kellett mennie a konyhába, rágyújtani. Molnár Jánosné ilyenkor épp a stelázsi oldalát súrolta (közel áll hozzá a gáztűzhely, rá-ráförccsen étel, megül rajta pára), akkor Molnár János folytatni akarta volna, amit látott, hallott, olvasott, ám bármily lassan és tagoltan próbálta is véleményét kifejteni, csak felidegesítette magát, minthogy Molnár Jánosné vagy oda se figyelt, vagy pediglen (s ez volt a rosszabb) rálegyintett. Mit akarsz te Istentől? — kérdezte, mikor Molnár János már Isten és nép és haza kellős közepén járt, hirtelen nem is bírt mit felelni felesége kérdésére.

Hivő emberek voltak, bár csak Molnár Jánosné járt templomba. A gyerekeket is megkeresztelték, ám Isten nevét a szájukra nem vették, ez még családon belül is szent magánügy volt, szent titka minden embernek, nem dicsekvésre, káromlásra való, bár ezt soha ki nem mondták. Viszont, mikor a kisszobában Molnár Jánosné csendben imádkozott, ő sohasem zavarta.

A zsidók. Mit akarsz te a zsidóktól? — nézett rá az utolsó hét egyik reggelén Molnár Jánosné a férjére, mikor az ledobta az újságot, hogy antiszemitizmus van, itt írja az újság, szórakoznak a zsidókkal. A zsidó szót halkan ejtette ki, s még a függöny rojtját is reflexszerűen megigazította. A házban egyetlen zsidó házaspár lakott, de ők kalaposnak hívták mindig is őket, minthogy a háború után kalapokkal kereskedett a férfi. Magas, már korán kopaszodó férfi volt a kalapos, aki derűsen köszönt nekik reggelenként a kapuban, kalapját légiesen megbillentve, mindig ezt látták benne, s így is emlegették. („Na, a kalaposék biztos elutaztak. Na, a kalaposék látom, új hűtőt vettek.”)

Az utolsó napok egyikén viszont a tévé előtt ült. „Magyarellenes politika folyik az országban” — mondta a parlamentben egy tüzes arcú menyecske, „Úgy van” — kommentálta az eseményt Molnár János, s kiment a konyhába. „Tudják is ezek, hogy mit beszélnek” — legyintett Molnár Jánosné a férjére lekezelőn, s még azt is hozzátette: „Nehogy nekem elkezd megint a Zsuzsáéknál!”

„Ebbe’ a családba’ egyedül nekem nincs szavam” — mondta erre sértődötten Molnár János, s visszament a szobába.

A szívéhez kapott, de nem érzett szúrást.

*

Rohad az egészségügy, de ő mindvégig egészségesnek látszott. Többet bírt mint a két lánya, azok vejei. Többet, mint maga a világ.

Csak legutóbb, Újpesten, az egy forint egy tojás családsegítő akción érzett szédülést, tán életében először. A karitatív családsegítő akcióra egymaga ment el (Molnár Jánosné lába bedagadt, egyébiránt is gyakran lett rosszul tömegben, Molnár János viszont még csúcsidőben is szívesen villamosozott át a lányáékhoz, hogy „kis levest” vigyen nekik.) A bejáratnál még nem volt baj, sodródott a tömeggel, ám akkor hirtelenjében kamerákat látott, aztán egy öregasszony könyökölte át magát még öregebb asszonyok csoportján. Akkor rászólt valakire, hogy „ne hisztériázzon itten”, amaz viszont „levénbakkecskézte” őt, akkor egy kis folyosót látott, hogy ott majd betör a piacra, ám akkor egy kék köpenyes eladó tisztán kivehetően azt mondta a tömegre mutatva, „ezek állatok”. Akkor visszafordult, de hálószatyra beakadt egy babakocsi rögzítő gombjába, közben hátulról préselték, a hálószatyor elszakadt, de akkor már mindegy volt. „A lóhúsnál nem volt ilyen” mondta neki egy idős ember, ő erre automatikusan bólintott, s valahogy kiszabadult.

Az óbudai piac egyik árusa szerint nála vett húsz darab tojást (hatvan forintért összesen), majd hazaérve (s ezt a házfelügyelő is megerősíti) azt mondta, hogy „ezek a tojások Újpestről valók, ezek a tojások egyforintos tojások”. „De valahogy nagyon zavartan mondta.” Molnár Jánosné rá is kérdezett („elég szép tojások, s tényleg csak egy forint volt darabja?”), „a liszt meg csak öt forint”, felelte Molnár János, pedig lisztet nem is vásárolt. Molnár Jánosné mindazonáltal gyanút fogott, de nem szólt, csak este, a híradó alatt, amikor mutatták a piaci riportot. „Csodálom, hogy bejutottál”, mondta a férjére nézve, s Molnár János nem is ekkor jött zavarba, hanem mikor felesége rákérdezett: — Voltál te ma a totózóban?

Akkor sürgősen kiment a konyhába, s bizony megberzent a gondolatra, hogy felesége elkéri a szelvényt (mindig együtt beszélték meg a tippeket egy kockás füzet fölé hajolva, bár Molnár Jánosné nem ért a meccsekhez), és akkor ő mit mond ugye, ha nincs szelvény, akkor hol a pénz. Tojás van érte. Plusz még az is eszébe jutott, hogy mi lesz, ha épp most lesz telitalálat. Akkor ugye kiderül minden, az egész tojásos hazugság, és akkor ugye meg nem áll a lábán otthon, „mafla vénember” lesz, illetve ami rosszabb, Molnár Jánosné napokig nem szól hozzá.

Eme zavarát aztán némi agresszivitással leplezte, s amikor Molnár Jánosné is kiment a konyhába, hát rárivallt, hogy miért nem sütött valamit a gyerekeknek, hisz’ holnap átmennek Zsuzsáékhoz, négyéves lesz az a gyerek. „A te unokád is.” Mire Molnár Jánosné azt felelte végtelen nyugalommal: — De hiszen Zsuzsa kérte, hogy ne süssek semmit, most az egyszer ő akar.

Akkor szúrást érzett a szívében, de rögtön el is múlt.

*

Az utolsó vasárnap se történt semmi. Tavalyi barna cipő. Igaz, idei benne a fűző („műanyag, sajnos mindig kioldódik”), így mentek lassan, kézenfogva Zsuzsáékhoz, be a kapun, át az udvaron. Zsuzsa a függöny mögül leste minden léptüket, kicsit meg is hatódott a két „kisöreg” láttán (ezek volnának itt az én szüleim? — kérdezte önmagától), aztán mikor már a gangon kopogtak a léptek, ajtót nyitott. „Azt hittem, már sohasem jöttök.” Majd Molnár János tréfás válasza: „Nem is miattatok jöttünk, csak a gyerek miatt.”

Akkor a fotel, Molnár János zoknis lába („nem kell levenni a cipőt, apa, úgyis holnap takarítok”), akkor Molnár János válasza („hogy majd hallgassak anyádtól, mi?”), aztán Molnár János és felesége mocorgása, összepillantása, majd Molnár János hirtelen mozdulata, a fóliaszatyor átadása. Kis apróság a gyereknek — mondta a visszaemlékezések szerint Molnár János, dörmögő, kissé zavart hangon, felesége pedig hozzátette: — Sajnos, kislányom, csak ennyire tellett.

És akkor Zsuzsa, kezében a fóliaszatyorral, ahogy belenéz a szatyorba, ahogy megpillantja az ajándékot („a lengyeleknél vette anyád” jegyzi meg Molnár János), ahogy a következő pillanatban kitör belőle valami hüppögés, ahogy ezt leplezendő a gyerek elé tartja az anorákot, („új, szép anorák”), de a gyerek elszalad, az apja meg nevet, majd ahogy Zsuzsa az anyjához lép, ahogy a szemébe néz, ahogy a szeme nedves, s ahogy azt mondja: — Anorák. De hát miből?

Majd az apjának: — Megvagytok ti őrülve.

Akkor a csend, az az esetlen, mélységes csend.

Talán itt van a világ közepe, s ezt kerülte ki oly ügyesen slalomozva Molnár János az élet sűrűjében, hogy megtévesszen minket, hogy mi azt higgyük továbbra is, a világ közepe, s egyszersmind legnagyobb csodát nem is itt keresendők, hanem valahol egészen másutt.

*

Két nap múlva, hajnalban érte az agyvérzés; gyors, pontos munka volt. Molnár János szenvedés nélkül távozott, alig pár dolgot hagyva maga után a világnak, mindez azonban egyszer majd, egy emberiesedő korban, talán fontos lehet.