Bajkonur

Amikor a múlt héten világgá repítették a hírt, hogy immáron Bajkonur is hazugság, a legendákkal övezett szovjet űrbázis sohasem létezett, innen űrhajó sohasem indult útnak, csöppet sem lepődtem meg. A hír túlságosan is későn érkezett ahhoz, hogy izgalomba hozzon, a legcsekélyebb mértékben is kibillentsen állapotomból; nyolcvankilenc végére már annyira telített az ember, hogy az se volna hír, ha kiderülne, maga a Szovjetunió se létezett soha.

Hazudtak ebben is és kész.

Miért épp ebben ne hazudtak volna?

Még a mozgatórugókon sem érdemes elgondolkodni. Ha egy társadalmi konstrukciónak már az alapgondolata is blöff, ha az egész gépezet működése a gyanakvásra, a félrevezetésre épül, akkor logikus, hogy olyan kilövőhelyek születnek, ahonnan soha senkit se lehet kilőni. Olyan ez az egész, mint a moszkvai térkép. Számomra a legkolosszálisabb leleplezési hír éppen a moszkvai térképekről szólt. A moszkvai térképeket megtévesztési, mondhatni nemzetvédelmi okokból már eleve hamisra rajzolták, az utcák eltolódtak, néhány kitüntetett trolimegálló kivételével minden odább került, mint a valóságban, vagy még odább se; a hírhedt Lubjanka utcát például fel se tüntették. Gyakorlatilag egyetlen moszkvai térkép se volt használható, ha mégis használható volt, akkor az a véletlen műve, s csak annyit bizonyít, hogy a megtévesztési rendszer még nem tökéletes, ha egy épület ott van, ahová rajzolták, az kellemetlen malőr.

Lehet-e így élni?

Lehet, és számomra ez valóságos csoda. Moszkva, ha hinni lehet a híreknek, él, lélegzik, reggelenként munkába indul, este pedig hazatalál. Moszkva vendégeket hív, megadja címét, s hiába hamis a térkép, a vendég előbb-utóbb megtalálja a címet. A kezdő taxis is elviszi utasát, s ha ismeretlen neki az utca, tér, előveszi a térképet s abból tájékozódik. Alig téved. Pedig nem tápláltak a fejébe központi kódot, rejtjelkulcsot, hogy ami emitt van a térképen, az a valóságban amott található, a keletet tessék nyugaton keresni, a centrumot pedig a periférián a faraktáraknál. Valami megfejthetetlen csoda folytán a használhatatlan térkép mégiscsak használhatóvá válik, minden egyed végül is eligazodik a képtelenségben.

A legnagyobb fokú életképesség jele.

Nekünk most az a dolgunk, hogy mindezt észrevegyük. Töltsön el bennünket minden térképes, bajkonuros hír mélységes optimizmussal. Hinnünk kell abban, hogy nincs olyan diktatúra, amely a végsőkig blöffölhet, a macskakövekig lepusztíthat, a felismerhetetlenségig deformálhat. Alkalmazkodóképességünk határtalan! Bajkonur is megemészthető! A magyar gazdaság a hiányra épült, a rendszer nem működik, azaz semmi nincs. De már a nincs születésének pillanatában létrejön egy árnyékvilág, a hiány termelőerővé válik, s a fél ország végül is beszerzi azt, ami nincs. A tömegkommunikáció nem működik, elhallgat, manipulál, sandít. Ám azonnal megnyílnak az informális csatornák, a hír mégiscsak hírré válik. Ha a szó elveszítette jelentését, azonnal kialakul a szavak nélküli társadalmi érintkezés. A tömegméretű metakommunikáció Magyarországon a legfejlettebb, mondhatod a mondókádat, én úgyis látom a szemeden, gesztusaidon, hogy mit gondolsz, s mi a szándékod.

Köröttünk a világban most pártvezérek ülnek rács mögött, szobafogságban, pártjukból kizárva, korrupt múltjukban leleplezve. Felelnek. A mi országunk viszont békességes, minden egykori vezetőnk végül is derék, mértéktartó, ló velük el nem szaladt. Itt nincs titkos dokumentum, raktár, devizaügylet, amely új fénybe helyezné a közelmúltat. Most jelent meg egy kötet a Politikai Bizottság üléseinek jegyzőkönyveiről, várható volt, hogy na, ebben majd minden benne lesz, ebből majd minden kiderül, de nem tudni meg belőle többet, mint amit már eddig is tudtunk.

Nincs nyom, tárgyi bizonyíték, legfeljebb egy-egy Czinege, megyei vezető, csöpp kis ütődöttség, de az is olyan iskolás, gyerekes — mégis minden tiszta és világos, pontosan körülírható.

Ami volt, talán nem is volt soha.

A bajkonuri hírben mindazonáltal nem az az érdekes, hogy nem is létezett. A bajkonuri hírben kizárólag az az érdekes, hogy a világ fejlettebbik része tudott róla, mégse szólt a blöffről. Már évekkel ezelőtt műhold pásztázta a vidéket, „kukoricagórék ezek, az a nagy fényes gömb pedig közönséges hidroglóbusz”, dekódolta a jeleket a fejlett Nyugat. A világ.

S ez a világ, ha akarta volna, világgá is kürtöli a hírt. Nem tette, s ez elgondolkodtató a jövőre nézvést. A bajkonuri hír elhallgatása érthető. Higgyék csak azt, hogy mi azt hisszük. Higgyék csak azt, hogy becsaptak, ezzel épp maguk vannak becsapva. Plusz, hogy a blöffölés elég energiaigényes, két világot építeni egyszerre sohasem kifizetődő, a két világ ráadásul előbb-utóbb össze is keveredik.

Ha úgy veszem, a hallgatás nemcsak hideg, józan számítás, de egy civilizált világ eleganciája is.

Mi erre a civilizált világra figyelünk most. Ez a világ demokratikus, gazdag, tiszta és szép. Ha ez a világ befogad bennünket, mi is demokratikusak, gazdagok, tiszták és szépek leszünk. Ez ugyebár mindent megér. Nem szégyen tanulni! Tehát mi itt most tanítványnak nevezzük magunkat, egy ország ül fejlehajtva a szamárpadba, méltóságát kissé feladva tanár úrnak szólít boldog-boldogtalant, aki ide beutazik, az maga a Megváltó, még akkor is, ha hazájában szürke kis ügynök, középszerű lóti-futi.

De európai.

És ez garancia. Európában nem lehet Bajkonurt építeni. Értelmetlen is volna, legfeljebb úri huncutság, tréfás kikapcsolódás, valami Disneyland, Lunapark helyett, Bajkonur gondolata a dolog természetéből adódóan idegen Európának. Ám ha mégis felépülne egy ilyen Bajkonur, már másnap megírná a sajtó, akkor pedig ország-világ felháborodik, röhög és a levegőbe suhint. Élőlánc az utcákon, tüntetés, bukás. Ez is a dolog természetéből adódik: Európától teljességgel idegen Bajkonur, de az is, hogy nem mondják be Bajkonurt.

Ám ugyanez az Európa tíz éven át hallgatott. Taktikai megfontolásból, hűvösen, elegánsan ugyan, de hallgatott. Saját természetét tagadva, önnön törvényeit felrúgva. Ha kényszerből és európai módon is, ám végül is igazodott a totális blöffhöz.

Mármost nekünk csakugyan hinnünk kell, remélni. A tanítvány tanul tanárától, átveszi kultúráját, szellemét, stílusát. Rend lesz és civilizáció, tisztaság. Kultúra. Ám, s ezt félve írom ide, eretnekül: láttam én már tanárembert a diákjaihoz zülleni. Kültelki iskolában kültelkivé válik a tanári kar is. Láttam én már amerikait a Balaton partján zacskós tejet inni, skandinávokat a körúton szemetelni, németet buszon bliccelni. Idejön Európa, aztán két hét múltán hazautazik fél országgal a zsebében, közben észre se veszi, s szemetel, tör-zúz, nagyokat lódít; két hét nagy idő. Mi a garancia, hogy a szép és tiszta marad meg, s nem az őrület, a cirkusz lesz úrrá a kontinensen? A tanár most megbocsát blöffölő diákjának, felejtsük el Bajkonurt, mondja, tiszta lappal indulsz, de mi van, ha a tanár is blöfföl, mi van, ha a világ egyharmad része már megfertőzte a másik kettőt?

Miközben leromboljuk a föl sem épült Bajkonurt, nem építünk-e másikat, öntudatlan, szelíden, ám végül is vakon?