Ady és a soviniszta basa

Büszkén vallotta magát a legsovinisztább magyarnak. Elszántan tagadta a nemzetiségi jogok, sőt a nemzetiségek létjogosultságát Magyarországon. A keleti végek főispánjaként kiérdemelte a dobokai basa címet. Miniszterelnökként ő vezényelte le a legdurvább választási kampányt. Ellenzékiként aztán kivívta korábbi ellenfelei csodálatát. Ady magasztalta, a Nyugat, a Népszava, a Huszadik Század sírt utána.

Losonczi báró Bánffy Zsigmond ősrégi, de már nem túl gazdag, református, erdélyi nemesi családban született Kolozsvárott. Apja főispán volt Doboka vármegyében. Dezső fia nyolcéves korában bekerült a kolozsvári református gimnáziumba, amelynek „kuruc” szellemisége erősen hatott rá. Az önképzőkör lelke volt. Értekezéseket, műbírálatokat írt, folyóirattá fejlesztette az általa szerkesztett iskolai zsebkönyvet. Írásaiban azt fejtegette, hogy a nemzetiségeket be kell olvasztani. 19 éves korában Kolozsvárott bemutatták Podmaniniak című drámáját. Ott kezdte meg jogi tanulmányait, majd a lipcsei és berlini egyetemen gyarapította jogi és gazdasági ismereteit.

Hasonló társadalmi helyzetből induló pályatársaival ellentétben nem beszélt több idegen nyelvet, még a németet is rosszul. Anekdoták terjedtek a német nyelv ellen elkövetett bűneiről.

1864-ben hosszú tanulmányúton bejárta Olaszországot, Belgiumot, Hollandiát. Hazatérve megnősült, és az apanagyfalusi családi birtokon gazdálkodott. Egy idő után beköltözött Kolozsvárra, ahol a Tisza Biztosító Társaság vezérigazgatója lett.

Már a kiegyezés utáni első országgyűlési választáson is elindult. Kormánypárti apja rosszallására a baloldali ellenzék jelöltjeként szenvedett súlyos vereséget a belső-szolnoki kerületben. A választások után ezt írta a Magyar Polgár (1869. március 28.) című lapban: „…fogadják forró hálámat azok, kik félretéve napi munkájukat, megvetve viszszarettentést, nyomást és erőszakot, nem kíméltek fáradságot, áldozatot, kik megtettek mindent megválasztatásom érdekében. Erőszak, jogtalan nyomás, számos viszszaélés meggátolták ugyan megyénket, hogy az országgyűlésre baloldali képviselőt küldjön, de elértük azt, hogy pártunk létrejött, megtermett…”

A következő választást is elbukta. 1875-ben jött a nagy pártfúzió, s a balközép ellenzék javával együtt Bánffy is kormánypárti lett. Még ebben az évben kinevezték főispánnak, s 1883-ban az ekkor már átszervezett Szolnok-Doboka vármegye mellett a szomszédos Beszterce-Naszód vármegyének is ő lett a főispánja. Az 1880-as népszámlálás szerint Szolnok-Doboka lakosságának 78 százaléka volt román, 17 százaléka magyar, Beszterce-Naszódban a 67 százaléknyi román és 25 százaléknyi német mellett mindössze 4 százaléknyi magyar élt.

A legenda szerint román anyukák Bánffyval ijesztgették a rosszalkodó gyerekeiket. Olyan történetek terjedtek, hogy a főispán saját kezűleg pofozta fel azt a románt, aki süveggel a fején állt meg előtte. Mindent megtett, hogy magyarok kerüljenek állami pozíciókba. A belügyminiszterrel levelezett, hogy a románok lakta borgóbesztercei körzet körjegyzői állására egy messziről behozott magyar kerüljön a helybéli román helyett. A törvényhatóságokból kipöckölte a szász közéletet meghatározó evangélikus lelkészeket, mert nem egyénileg fizetnek adót, hanem azt a központi alapból fizetik, amelyből a fizetésüket kapják.

Amúgy mosolygós, jó kedélyű, kiváló kapcsolatteremtő volt, aki igyekezett a nemzetiségek szószólóit lekenyerezni. Mikszáth úgy jellemzi őt, mint „egyszerű és nyílt ember…”. Nemigen volt benne nemesi gőg. Első, nemesi származású feleségének halála után egy „udvarképtelen” tanítónőt vett feleségül. Az első házasságából származó három gyermeke mellé ő szülte kései leányát.

Sokat is tett a térség gazdaságának, kulturális életének, főleg Désnek a fellendítéséért. Létesített állandó kiállítást, támogatta nyomda és egyéb üzemek létestését, kiharcolta a szamosvölgyi vasút Apahida-Dés vonalát, alapított helyi lapot, színházat, tűzoltóegyletet, lövészegyletet, korcsolyaegyletet, kegyeletházat. Besztercén építtetett református templomot, magyar polgári iskolát, nyitott magyar kaszinót, magyar hitelintézetet.

1890-ben a Tisza Kálmánt váltó kormányfő, Szapáry Gyula leváltotta, mert ez volt az erdélyi szászokkal való kiegyezés feltétele. Bánffy egy biztosító társaság élére vonult vissza, de 1892 januárjában mandátumot szerzett Szilágysomlyón, s Szapáry rögvest megtette őt házelnöknek. Szapáry elégedetlen volt „az ellenzéki obstrukcióval szemben elnéző régi elnökkel, és egy erélyes embert keresett. Bánffy ennek a kívánalomnak megfelelt, de máskülönben rossz választásnak bizonyult: sok ‘derűs percet szerzett a Ház tagjainak, mert annyira nem tudta a házszabályokat, hogy Szilágyi Dezső igazságügyminiszter igen sokszor röpített feléje a miniszteri bársonyszékből igen kevéssé hízelgő szavakat’. Erdélyies, régiesnek ható beszédmódja, a sok ‘tátik, tetik’ is feltűnést keltett. Mindezek a hiányosságok azonban minden bizonnyal csak azért kaptak ekkora hangsúlyt, mert Bánffy a képviselőház elnöki székében sem tudott pártatlanul viselkedni, s az ellenzék szerint mindig kibújt belőle az egykori főispán.” (Bertényi Iván, Pro Minoritate, 2003/1.)

Bánffy nem volt jó szónok.

1894-ben hatalmas tömeg kísérte utolsó útjára a fővárosban Kossuth Lajost. Ferenc József az állami tisztségviselőket eltiltotta a részvételtől, de a házelnökre nem vonatkozott a tiltás. Nagy felháborodást okozott, hogy Bánffy mégis távol maradt. Pont erre a napra jutott eszébe összehívni az általa kemény kézzel vezetett erdélyi református egyházkerület gyűlését. Ezzel kivívta Ferenc József rokonszenvét. A király szimpátiájának is szerepe volt abban, hogy amikor lemondatta a Wekerle-kormányt, Bánffy lett a miniszterelnök. Átmenetinek tekintették őt is, a zömmel szürke káderekből álló kormányát is, amíg el nem dőlnek a személyi harcok a kormánypártban. De Bánffy megszilárdította a pozícióját.

Mindenekelőtt azzal, hogy az 1896-os választásokon soha nem látott kormánypárti többséget verekedett ki. Mindent elkövetett, illetve elkövettetett – sokkal nagyobb mértékben – az ellenzéki jelöltekkel szemben, amit ellene elkövettek, amikor ő indult ellenzéki színekben. Ez volt a legmocskosabb választás a régi Magyarországon. Most először kampányolt a kormánypárt jól szervezett, centralizált stábbal. Bánffy az országos pártirodából vezényelte a kampányt, mindent kézben tartott. Vezérközpontú kampány folyt: a választási anyagokban a miniszterelnököt magasztalták, a páratlan munkabírású, „igazi kormányzói tálentumot”, akit „szenvedélyes fajszeretet fűt”, aki főispánként úgy állt őrt a magyarok védelmében az oláh tenger közepén, hogy „pisszenni sem mertek a beste férgei”.

A kormánypárt anyagi lehetőségei mellett az ellenzéké eltörpültek. Bánffy kihasználta kiváló kapcsolatait a nagytőkével. A frissen kivívott egyenjogúságukat féltő zsidók is a kormánypártot pénzelték.

A Felvidéken a néppárti szavazókkal szemben mozgósították a karhatalmat. Érsekújváron ostromállapotot hirdettek. Galgócon lezárták a hidat az ellenzéki választók elől. Erdőközön sortűz volt öt halálos áldozattal. Nagyszombaton az ellenzéki jelöltet váró tömeg ellen vezényeltek rohamot. Több helyen a választási névjegyzékből kidobták az emberek 25-50 százalékát, jól megemelve a cenzust az ellenzéktől fenyegetett körzetekben. Sok ellenzéki jelölt visszalépett. A menthetetlenül ellenzéki kerületeket a kormánypárt üresen hagyta, ne pazarolják fölöslegesen az erőforrásokat. Az ellenzéki választók szavazása előtt sok helyen lezárták a szavazást, volt, ahol katonai kordonnal. A kormánypárt 63 mandátumos többsége 173 mandátumosra duzzadt.

A nagy liberális, szekularizáló reformoknak már csak az utolsó elemeit kellett a helyükre illeszteni Bánffy idején. Ezek a bíráskodás rendszerét módosították, a számvitelt egységesítették.

A fellendülő agrármozgalmak, a felnövő munkásmozgalom elleni fellépés nagyja viszont a Bánffy-kormányra hárult. Ezek voltak az úgynevezett Bánffy-terror évei. A szociáldemokraták összesítése szerint 1897 júniusától 1899 tavaszáig a csendőrök 51 munkást öltek, 114-et sebesítettek meg, 274-et toloncoltak el, 300 munkást ítéltek börtönbüntetésre. Az agrármozgalmak, az aratósztrájkok ellen is nagy erőkkel léptek föl, abba is sokan belehaltak. Ezeket az akciókat szinte az egész Országgyűlés támogatta az ellenzékkel együtt, a gazdák pedig egyenesen követelték a hatósági erőszakot. Ekkor született meg a „rabszolgatörvény”, amely biztosította a szabad alkut a szerződéskötésig, de azután szigorúan büntetett mindenféle sztrájkot, munkamegtagadást.

A kiegyezés tízévenként esedékes megújításának tárgyalásai során Bánffy elég jó eredményeket ért el. A magyar követelések nagy részét érvényesítette, de ezt az osztrák parlamentben folyó, aztán a budapestire is átterjedő obstrukció miatt nem tudták elfogadtatni. Végül megállapodtak egy 1903-ig tartó kiegyezési moratóriumban, amelyhez azonban egy záradékot is csatoltak, miszerint a régi, Magyarország számára előnytelenebb status quo akkor is fennmarad, ha 1903-ig sem sikerül megállapodni. Az ellenzéki obstrukció nemcsak ennek a záradéknak és azzal együtt a költségvetésnek az elfogadását akadályozta meg, de az indemnitásét is, amely felhatalmazta volna a kormányt, hogy elfogadott költségvetés nélkül kormányozzon egy ideig. A kiegyezés óta először, ex lex állapot alakult ki.

Heves tüntetések zajlottak a kormány ellen. Tisza István beterjesztett egy nyilvánvalóan alkotmányellenes törvényjavaslatot, amely egy évre biztosította volna a kormány működőképességét az indemnitás megszavazása nélkül is. Ez megbontotta a kormánypártot, az alkotmányossághoz ragaszkodó szabadelvű képviselők is szembefordultak vele, és ezzel a Bánffy-kormány sorsa megpecsételődött. Bánffyt 1899 februárjában menesztették.

Addig a kormány élén is a főispánként kezdett nemzetiségpolitikát folytatta. Nemzetiségi ügyosztályt állított fel, amely a nemzetiségek életének, társadalmuk, demográfiai helyzetük alakulásának minden tényezőjét behatóan vizsgálta. Igyekezett az ellenőrzése alatt tartani valamennyi nemzetségi kulturális tevékenységet. Határozottan bírálta elődei megengedő hozzáállását és főleg az 1868-as nemzetiségi törvényt, amelynek a legkevésbé sem óhajtott megfelelni. Informátorok hálózatával igyekezett a nemzetiségi akciókat megtorpedózni. A lelkészek jövedelmének állami támogatásával próbált a nemzetiségi papokra befolyást gyakorolni. Folyatódtak a nemzetiségi lapok elleni sajtóperek. Törvényt hoztak a települések elnevezéséről, melynek következményeként számos település vesztette el nemzetiségi nevét. A keresztneveket csak magyar formában lehetett használni. Bánffy kizárólag magyar vezetéknevűeknek adományozott nemességet hagyott jóvá. Erőteljesen szorgalmazta a névmagyarosítást, kivált az állami tisztviselők esetében.

Bánffy büszkén vallott sovinizmusa nem volt rasszista jellegű. Nem érdekelte a vérvonal, neki csak az számított, hogy magyarrá váljon mindenki. Ebből következőleg antiszemita sem volt, ellenkezőleg, nagyon pozitív tényezőnek tartotta a gyorsan magyarosodó zsidóságot. A „legsovinisztább” magyar nem a függetlenségieket, a 48-asokat, hanem a dinasztiához hű kormánypártot erősítette. Abban a meggyőződésben, hogy csak a Monarchia adhatja azt a nagyhatalmi hátteret, ami szükséges ahhoz, hogy a Kárpát-medencében érvényesüljön a magyar szupremácia. Ezzel a nézetével nem állt egyedül.

Bánffy sértetten távozott a kormány éléről. Nemigen vigasztalta, hogy Ferenc József kifejezte töretlen bizalmát azzal, hogy megtisztelte őt a szép főudvarmesteri címmel. 1902-1903-ban a bukott kormányfő számos cikkben fejtette ki álláspontját a követendő nemzetségpolitikáról. Abból indult ki, hogy csak a homogén nemzetállamok lehetnek versenyképesek, s minél homogénebbek, annál inkább. Minden állam jogát elismerte a beolvasztó politikára, abban az esetben is, ha magyarok beolvasztásáról, például a romániai csángókról volt szó. A jogegyenlőség eszményét követendő célnak, de csupán távoli végcélnak ismerte el, amelynek csak akkor jön el az ideje, ha már megvalósult az egynyelvű, egykultúrájú nemzetállam. Drákói törvényeket szorgalmazott a nemzetiségek „államellenes tevékenysége” ellen. Azokat is börtönbe záratta volna, akik az állam engedélye nélkül külföldről pénzt fogadnak el.

Bírálta az idegen nyelvek tanulásának ösztönzését. Nem nekünk kell nyelvileg alkalmazkodni a hozzánk látogató idegenekhez, hanem tőlük kell megkívánni a magyar nyelvtudást, ha idelátogatnak. A magyarok kötelességének tartotta, hogy cselédeikkel, piaci kofákkal, alkalmazottakkal, munkásokkal kizárólag magyarul beszéljenek, vendéglőkben csak magyar étlapot használjanak, kizárólag magyar feliratok legyenek.

A kormánypárt elzüllése, a Tisza István irányította országgyűlési terror másokkal együtt Bánffyt is ellenzékbe vitte. 1903 novemberében Újpárt néven ellenzéki pártot alapított, és 1904-ben Szegeden időközi választáson legyőzte a kormánypárti jelöltet. Az Újpárt programjában és beszédeiben ekkor Bánffy már elismerte a nemzetiségek jogát önazonosságuk megőrzéséhez, kultúrájuk ápolásához és felvirágoztatásához, az autonómiához, a nyelvhasználathoz – a magyar hazafias szellem érvényesülésének és a magyar nyelv elsajátításának követelményével együtt. Bánffy részese lett az ellenzék 1905-ös győzelmének. Harcolt az obstrukciót ellehetetlenítő házszabálymódosítások ellen. A darabontkormány alatt ő volt az alkotmányosságot védő „nemzeti ellenállás” egyik vezéralakja. 1906 márciusában, elégedetlen lévén a politikai krízis feloldására irányuló tárgyalások menetével, pártjával együtt kilépett az ellenzéki koalícióból. Ő lett az 1910-ben megalakult választójogi szövetség elnöke. A nézetei ellenzékiként jelentősen megváltoztak, demokratizálódtak, de haláláig a homogén nemzetállam híve maradt.

Bánffyt korábbi ellenfelei lelkesen fogadták az ellenzék soraiban.

Ady, aki miniszterelnöksége végén még hazaárulónak nevezte, már 1903 legelején, ellenzéki aktivizálódása előtt, a nemzetségi politikáról írt könyve alapján /!/ lelkesedik érte: „Bánffy Dezső hite és programja ennyi: magyarság. Teljes, igaz, nem alkuvó, s higgje el nekünk mindenki, hogy ennél hatalmasabb és gazdagabb hite és programja sohse volt még magyar politikusnak. Nem fajőrület ez, nincs rokonságban a hülye nacionalizmussal. Ha csak egy csöpp reakció volna ebben a hitben és programban, Bánffystól együtt taszítanók el magunktól. /…/ Ha e sorok írója tót fiskális, vagy oláh pópa volna, de olyan szabad agyvelejű, amilyennek most véli magát – akkor is azt mondaná, hogy ennek az országnak muszáj teljesen magyarrá válnia, hogy tovább élhessen, hogy gazdag és kultúrország legyen. /…/ Bánffy magyarsága harc a klerikalizmus, ostoba nemzetiségi fantazmák, Bécs, a sötétség, a kiszipolyozás s a hülye nacionalizmus ellen.” (A Nagyváradi Naplóból idézi a Heti Kelet, 2003/3.) A radikális magyarosítás és a homogén nemzetállam híve volt Ady is 1903-ban.

A régóta betegeskedő Bánffyt 1911 márciusában agyvérzés érte. Májusban a lábadozó beteg tüdőgyulladást kapott, ami elvitte.

Bíró Lajos, Ady barátja, a Károlyi-kormány majdani államtitkára búcsúztatta őt a Huszadik Század 1911/1. számában: „Akik hajdan azt mondták róla, hogy Magyarország legbalkánibb politikusa, azoknak igazuk volt. De most nekünk van igazunk, akik azt mondják, hogy a legbalkánibb magyar politikusból lett Magyarország legnyugatibb, lett az új Magyarország első európai, első nagystílű politikusa, aki felismerte, hogy a politikai feltámadást új politikai erők felszabadításával kell keresni.”

A Népszava (1911. május 24.) több mint két oldalon emlékezik meg a szociáldemokraták elleni terror egykori karmesteréről: „…a legroszszabbfajta, legkorlátoltabb és legkegyetlenebb szolgabíró nyerseségével suhintott végig a hatalom ostorával az ország népén s viselt hadat minden olyan törekvés ellen, mely jogban, műveltségben, jólétben javítani akart a nép sorsán. S ime most, mikor utolsó útjára indul, mégis, tisztelettel, sőt őszinte sajnálkozással hajtja meg zászlóját előtte az a párt és az az újság is, amelynél igazságtalanabbul és embertelenebbül senkivel sem bánt Bánffy Dezső. /…/ Bánffy Dezső demokratikus megtérése mégis nagy sikere volt a demokratikus eszméknek és tanúbizonysága a hódító erejüknek. Azt, amit a hatalom birtokában levő Bánffy vétkezett a munkásmozgalom, a nép, a kultúra, a szabadság ellen, azt nem lehetett a hatalom birtokából kicsöppent politikusnak — aki csak agitálhat, de nem kormányozhat és nem cselekedhetik — jóvá tennie. De ami ebben a mivoltában kitellett tőle, azt megtette becsületesen.”