A Nap meg a bolygói

Múlt csütörtökön, a nap vége felé Orbán Viktor mellőzte a szokásos műparaszti és áljózan bölcsességeket, és ordított egyet a Facebookon: „Nekem is van öt gyermekem és hat unokám, ha valakik hozzányúlnának, akkor az első gondolatom, hogy félbe kell őket hasítani, vagy miszlikbe kell vágni, ezért egyértelmű helyzetet kell teremteni.” Ezen a sajátos nyelvezeten egy közjogi lépést indokolt: „A kormány nevében benyújtottam egy alkotmánymódosítást, amely lehetetlenné teszi, hogy kiskorú gyermekek sérelmére elkövetett bűncselekmény esetén az elkövető kegyelmet kaphasson.”

A köztársasági elnök kegyelmi jogának miniszterelnöki ötletből fakadó korlátozása – mármint hogy továbbra is adhat kegyelmet belátása szerint, egy bizonyos bűncselekmény-kategóriát kivéve – nem a helyzet tisztázása. Hanem jogi abszurdum az alkotmányba emelve. Ilyen a világon nincs, de hát ez a magyar rendszer: ha Orbán Viktornak csütörtökön eszébe jut valami, akkor a parlament haptákba vágja magát, és pronto megvalósítja az ötletet, nem ám úgy, mint a svéd NATO-csatlakozást.

A Napminiszterelnök kinyilatkoztatása annyiban tényleg „egyértelmű”, hogy az érintettek nem értették félre a parancsot, merthogy az volt: Novák köztársasági elnök hazarepült Dohából, és lemondott. (Sajátosan csengett videóvezeklése végén a hagyományos protestáns Miatyánkból elrebegett sor: „mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség” – kié is itt az ország, kié minden hatalom, és kit illet meg itt egyedül [soli] a dicsőség?!)

Majd nyomban bejelentette lemondását Varga Judit is, aki a kegyelmi kérvényt aláírva átküldte az Elnöki Hivatalnak, majd ellenjegyezte, s addig a pillanatig a Fidesz EP-listavezetője volt. Végül Varga Judit elvált férje közölte, hogy lemond mindkét állami funkciójáról és az MBH Bank Nyrt.-ben viselt felügyelőbizottsági tagságáról, mert „[e]gy percig sem akarok olyan rendszer részese lenni, amelyben az igazi felelősök nők szoknyája mögé bújnak, ahol Tónik, Ádámok és Barbarák vígan röhöghetnek a markukba”. De ha nem akar, akkor eddig mért volt részese?

A válaszféleség abból a hosszú interjúból derül ki, amit rögtön ezután adott Gulyás Mártonnak a Partizán YouTube-csatornán. A rendszerben Magyar Péter kételyek nélkül hisz, meggyőződése ugyanis, hogy „szükség van egy polgári Magyarországra, egy szuverén Magyarországra”. Úgy tudja tehát, hogy a mindörökké, ámen, fennálló egyedüli dicsőséges hatalom, aki módszeresen törekszik az autonóm városi középosztály, szebbik nevén polgárság gyengítésére és középtávú megszüntetésére, polgári Magyarországot akar. És hogy aki a világ csúfjára Moszkva szolgájaként, Peking alvállalkozójaként cselekszik, azt komolyan érdekli a magyar szuverenitás. Már-már vallásos ez a kultusz: Magyar Péter megfogalmazása szerint a miniszterelnök a Fidesz naprendszerében a Nap, s a kicsi politikusbolygók körülötte keringenek.

A gonosz szellem ebben az univerzumban Rogán Antal, akinek „túl sok a hatalma”, bár „senki olyan jól nem végzi ezt, mint ő”. Magyar Péter sejtelmesen célozgat arra, hogy a gonosz és kapzsi, ám hatékony machinátor állhat a lemondatások mögött – szerinte négy, eddig nem kikezdhető Orbán-utódjelölt volt, ebből most kettő kiesett, marad az ő Gulyás Gergely barátja és Szijjártó. Jaj nekünk, ha ők kerülnek döntési helyzetbe.

A Rogán elleni kirohanásokban kevés volt az újdonság. Messzi-messzi barlangban kellett eddig élnie annak, aki nem tudja, hogy a) a magyar kormányzati politika nagyrészt feloldódik a propagandában, b) hogy Rogán Antal a propagandagyár feje, c) hogy a Nemzeti Információs Központ nevű szuper-titkosszolgálat neki juttatásával aránytalanul megerősödött (ugyan ki döntött mindenről?), és d) hogy egy végtelenül cinikus ember. Azt én teszem hozzá, hogy a titkosszolgálatok és az állami dezinformációs gépezet fúziója: orosz modell. Nem titok továbbá, hogy gyerekeink „egy családi részvénytársaságban” nőnek föl, amint azt Magyar Bálint és Madlovics Bálint tudományos alapossággal kimutatja A posztkommunista rendszerek anatómiájában. Csakhogy ez a család az ő szavukkal Orbán fogadott politikai családja. Rogán éppen úgy az ő kliensük, mint (eddig) Magyar Péter. Amikor az utóbbi nekiszegezi a kérdést Tiborcz Istvánnak: „Mi a titkod?”, első reflexünk a kacaj, s a fentebb részletezett naiv hit ismeretében nem vagyunk száz százalékig biztosak abban, hogy a posztoló iróniának szánja.

Ami például újdonság és bennfen­tes infó: az exférj elmeséli, hogy amikor a Schadl-ügy kirobbant, Varga Judit kezdeményezte Völner államtitkár leváltását, csak a miniszterelnök nem hagyta. Varga Juditnak ez természetesen nem volt elég, hogy lemondjon. Amikor Orbánék megvették a Pegasus kémprogramot, amit ellenzéki, független és nem egészen megbízható kormányoldali emberek megfigyelésére használtak diktatúrák módjára, szóltak Varga Juditnak, hogy ne foglalkozzon az üggyel, úgyhogy a titkos nyomozásokat a más ügyben sáros Völner hagyja jóvá. Varga Juditnak a szakmai-politikai megaláztatás, hatáskörének otromba csorbítása nem okozott sem önérzeti, sem lelkiismereti problémát, természetesen nem mondott le. Majd elvállalta az EP-lista vezetését.

Magyar Péter erőteljes szavakkal ábrázolja, milyen szorosan ellenőrzi Rogán-„Richelieu” a kormányzati emberek minden megszólalását, csak azt nem említi, hogy Varga Juditét is ő irányította. Február 9-ig (ez a múlt péntek) nem lehetett úgy kinyitni például az X-et, leánykori nevén Twittert, hogy ne jöjjön szembe Judit Varga felhasználó (bemutatkozása szerint: „Mother, Warrior, Hungarian”, anya, harcos, magyar) valamilyen aljas ostobasága, amit a nemzetközi olvasóközönség számára angolra fordítottak. Szuverenitás így, az EU-bürokráciát fogva tartó NGO-k úgy, brüsszeli zsarolás amúgy. A Rogán-gyár termékei minden mennyiségben. Ha listavezető marad, ezt képviselte volna az Európai Parlamentben, szemben Európával. Most majd más fogja.

Arra a kérdésre, hogy akkor kinek a fejében született meg a kegyelmi kérvény gondolata, s ki adta be a kérvényt, Magyar Péter nem ad egyenes választ, csak angyali tekintettel néz, és anekdotázik. Balog püspök visszautasítja, hogy ő lett volna a felelős, bár elismeri, hogy támogatta a kegyelem megadását. Marad a homály, a görcsös titkolózás, mint oly sok minden másban, amiben nem kéne. Ez egy ilyen ország, hozzászoktunk. Mint a pozsonyi Napunk írja, Zuzana Čaputová szlovák elnök minden kegyelmi döntése nyilvános, és indoklással együtt bárki elolvashatja. Miért nem lehetséges ez nálunk? Nem is fárasztjuk magunkat a válasszal.

Van tanulság mindebből? A viszonylag fiatal orbánistáknak, akár megbuktak most, akár nem, édeskevés. Magyar Péter azt sem veszi észre, hogy a Fidesz mint hagyományos értelemben vett párt gyakorlatilag már nem létezik – nem lévén képviseleti demokrácia, csak az a szerepe, hogy a Várszínházban székelő hatalmi központ hajtószíja legyen.

Az ellenzék szintén nagyon nehezen tanul. Hadházy Ákos egy hosszú Facebook-posztján kívül nem láttam olyan megnyilatkozást, amely szerint itt a rendszer volna a lényeg, és „a lemondásoktól a rendszer nem fog megroggyanni”. Még a köztársasági elnök és az EP-listavezető is feláldozható, „valójában mindenki lecserélhető, kivéve a legfőbb Főnököt”. Az országházi felszólalások és a leváltásukért tartott tüntetések végül is fölöslegesek voltak, mert ha valaki Orbánnak kényelmetlen vagy veszélyes, attól megszabadul. És azt, hogy kicsoda kényelmetlen neki, nem az ellenzéki politikusok, nem is az utcai tüntetések döntik el.

Eddig is tudni lehetett, minden látványos botrány nélkül, hogy a magyar kormányzat morálisan a velejéig rohadt, s a munkásai az idő egyik felében hazudoznak, a másik felében ostobán és aljasul cselekszenek. Tárgyilagosan nézve az eltelt hét tanulsága nem több, mint hogy bebizonyosodott: ez a rendszer képtelen hibátlanul működni, sőt maga termeli ki a hibáit.

1. Bárhogyan szűkítik is a szabad sajtó mozgáskörét, és bármennyire igyekeznek átvenni az uralmat minden kommunikációs platformon az országos tévéktől az utcai plakátokon át a TikTokig, pontosan azért, mert a közösségi média globális és államilag majdnem cenzúrázhatatlan, nem lehet megakadályozni, hogy egy fontos hír tömegekhez jusson el. Jelen esetben a 444.hu cikke óta nyolc nap telt el a lemondásokig. Nem lehet minden disznóságot a végtelenségig eltitkolni.

2. Az emberek átlagosan se nem okosak, se nem buták, azaz a világ eseményeiből nem lehet kizárni azt, hogy nem mérik fel matematikai pontossággal lépéseik következményeit. A tavaly áprilisi kegyelemről valószínűleg senki sem tudna, ha a bicskei igazgatóhelyettes ügyvédje nem túlbuzgó, és a kegyelmi kérvénnyel párhuzamosan nem próbálja harmadfokon is megtámadni a börtönbüntetést. Így aztán a kegyelemnek nyoma marad a nyilvánosan hozzáférhető bírósági iratokban. Az ilyen baklövés nem kizárható.

3. A közvélemény, de még a politikai elit ellenzéki része sem ugrott volna talán ilyen dühödten a pedofil bűnözőt fedező helyettesnek adott kegyelem megkésett hírére, ha a politikai hatalom nem folytat évek óta dühödt propagandát azért, hogy a pedofíliát összemossa a meleg kisebbség jogegyenlőségi ügyével, ott is gyermekbántalmazást orrontva, ahol nincs. A hazug propaganda visszaüthet.

De pár ember bukásától, avagy más orbánistákra való lecserélésétől nem gyengül meg a rendszer. Nem is változik.

Egy barátomat az eset Pozsgay Imre történetére emlékeztette. A nyolcvanas évek második felében igen népszerű szocialista politikus nem akart rendszert váltani, sem többpártrendszert, sem szabad piacgazdaságot bevezetni, viszont úgy vélte, kijár neki a Párt vezetése a múlt emberével, Grósz Károllyal szemben. Ezért meglepetésszerűen bejelentette, hogy ötvenhat nem ellenforradalom volt, hanem „népfölkelés”. Ami hazugság, valamint ostobaság, a népfelkelés más dolog, ráadásul – amit a publikum nem tudhatott – Pozsgay a Központi Bizottság ülésén „elfogadhatatlannak” nevezte a forradalom kifejezést. A nagyközönség számára mégis jelzés volt ez, hogy itt megváltozott valami. Csak éppen nem volt feltétlenül üdvös a hatása, mert megerősítette azt a tévképzetet, hogy a rendszer megváltozásának a lényege az ötvenhathoz fűződő viszony megváltozása. Tény, hogy nagy átalakulást katalizált. Amit mára nem volt nehéz visszafordítani. A csuda tudja, hogyan emlékszünk majd erre a mostani esetre harmincöt év múlva. Emlékszünk-e még egyáltalán?