A boglári Don Quijote

Volt egyszer egy becsületes, kikezdhetetlen, igazmondó, önmagához mindig hű politikus, akinek álláspontját soha pártérdek nem befolyásolta. Ezt legádázabb ellenfelei sem tagadták soha. Azok sem, akik lefasisztázták. Rendet akart, békét, gyarapodást, de minderre képtelen rendszert akart konszolidálni. Azt képzelte, össze lehet fogni és egyszerre boldogítani az egész agrárnépséget a nagybirtokostól a nincstelen földmunkásig.

Igaz, nem volt rászorulva, hogy a pénz befolyásolja a politikai tevékenységét. Gyulai Gaál Gaszton Béla Zénó Rezső régi nemesi földbirtokos családban született. Ellenfelei az „ezerholdas kisgazdaként” emlegették, ami nem egészen stimmelt, mert a birtoka nagyjából 1800 holdat tett ki, viszont abból csak úgy 700 eshetett földművelés alá, mert a többi a Balaton vízfelülete volt.

Székesfehérvárott született. Az ottani és a grazi cisztercita gimnáziumokban tanult. Jelesen érettségizett és a haditudomány volt a választott tudományszaka.

A Magyaróvári Királyi Gazdasági Akadémián szerzett oklevelet, 1889-ben. Nyomban bevonult önkéntesként a közös hadseregbe. Alighanem katonai pályára készült, de betegsége miatt hamarosan leszerelik. Mezőgazdász diplomájával különböző birtokok gazdálkodását irányította. Például a Coburg hercegékét.

Szenvedélye az ornitológia. Hermann Ottó biztatására a Magyar Ornitológiai Központban vállal munkát. 1893-1902 között ennek kutatójaként járja az országot, és számos madártani tanulmányt publikál. 1902-ben átvette családi birtokainak irányítását Balatonbogláron.

Ekkor már családos ember. 1898-ban feleségül veszi a szintén chernelházi Chernel Jozefin Cecilia Gabriella Rozáliát, és a következő pár évben megszületik három gyermekük. Felesége tíz év házasság után, 28 éves korában meghal. Idősebb lányának az élete is véget ér tizenöt éves korában.

Balatonboglár környékén ő a nagyúr. A vármegyei törvényhatóságban is helye van. 1902-ben föllép a cigányok lótartását tiltó, lovaik elkobzását elrendelő szabályrendelet ellen. Azzal érvel, hogy senkit sem lehet jogos tulajdonától adminisztratív úton megfosztani, ez a vagyonos rétegek érdeke is.

Az ellenzék 1905-ös győzelme sodorja be őt az országos politikába. Akkor figyelnek fel rá a lapok, amikor a darabontkormány kinevezése után az Országos Kaszinó tagjaként indítványozza, hogy zárják ki azokat, akik szerepet vállalnak az alkotmányellenesen kinevezett kormányban.

A darabont kormánnyal szembeni ellenállás fő szervezői közé tartozik Somogyban. Őt jelöli az 1906-os választásokon a Függetlenségi Párt a lengyeltóti kerületben, s elnyeri a mandátumot. Hamarosan a Függetlenségi Párt legradikálisabb szónokai között tartják számon.

1907-ben a cselédtörvény vitája kapcsán a gazdák érdekeit védi, és a zsidó földbérlőket teszi felelőssé azért, hogy a magyar föld nem tud elég embert eltartani, és ezért is vándorolnak ki oly sokan. „Gaal Gaszton szíves volt a zsidók nyakába varrni a tömeges kivándorlást és a pártja zajos helyesléssel buzdította igyekezetét.” (Ezt írta a zsidó hetilap, az Egyenlőség, 1907. június 2.)

1908 elején a kvóta (a közös költségek viseléséből Magyarországra eső rész) megemelése és a házszabálynak a vitát korlátozó revíziója miatt kilép a pártjából, lemond a mandátumáról, de a pótválasztáson Lengyeltótiban pártonkívüliként is újraválasztják. Bárhol áll, őt Lengyeltótiban mindig megválasztják.

1910-re végleg elege lett az 1905-ös győztesekből. Miután az általa eleve törvénytelennek ítélt Khun-Héderváry-kormány elleni bizalmatlansági indítványt nem fogadták el, „Gaál Gaszton…a legharciasabb képviselők egyike, végleg kijelentette, hogy semmi körülmények között nem lép föl újból.” (Pécsi Napló, 1910. február 18.)

A forradalmakig a birtokán gazdálkodott, madártani és gazdaságpolitikai cikkeket írt, a vármegyei törvényhatóságban tevékenykedett és az Országos Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE) fórumain rugdalta az egymást követő kormányokat. 1918 márciusában az OMGE igazgatóválasztmányi ülésén „felsorolta a helytelen rendelkezések egész sorozatát, amelyekből az országra helyrehozhatatlan károk származtak, szóvá tette többek között a helytelenül keresztülvitt burgonyamaximálást és élesen elítélte a túlzásba vitt rekvirálásokat és a kormány téves intézkedései folytán bekövetkezett állatrekvirálásokat. (…) Gaál kijelentette, hogy soha ennyi szakértelmetlenség és tehetségtelenség nem vezette mezőgazdasági ügyeinket, mint ma, amikor megdöbbenve kell látnunk, hogy főúri vasaltnadrágos dilettánsok kerültek az ország élére.” (8 órai Újság, 1918. március 24.) Szenvedélyes cikkekben és beszédekben követeli, hogy csak hadi célokra rekviráljanak, vetőmagnak, hízlalási célra ne foglalhassák le a gazdák terményeit.

Az őszirózsás forradalom idején a Magyar Gazdaszövetség és a Burgonyatermelők Szövetségének alelnöke lett. Távol tartotta magát a polgári forradalomtól, nem beszélve a kommünről. 1919-ben a birtokát államosították. Felajánlották, hogy kezelje tovább az immár állami birtokot, de a lehetőséggel nem élt. A néki meghagyott 4 holdon gazdálkodott, de nem sokáig, mert május 3-án elfogatóparancsot adtak ki ellene. Először Somogyban, majd Zalában bujkált. A kommün bukásakor éppen tüdőgyulladással feküdt, ezért csak augusztus közepén térhetett haza. Kinevezték a Dunántúl jelentős részére, Somogy, Tolna és Baranya vármegyébe kormánybiztosnak, majd Somogy főispáni tisztségét is megkapta.

Tette, amit tehetett, a rend helyreállítása és a fehér terror megfékezése végett. 1920 januárjában lemondott a tisztségeiről, és az Országos Kisgazda és Földműves Párt lengyeltóti képviselőjeként visszatért a parlamentbe.

Világképében konzervatív, alkatilag rebellis, erkölcsében szigorú és puritán, politikai mentalitásában a rendet, a békét, a kiegyezést kereső és közvetítő személyiség volt. Nehezen egyeztethető tulajdonságok, de valamennyi hozzájárulhat egy politikus tekintélyének növeléséhez, és Gaál Gaszton az ország legnagyobb respektusnak örvendő közéleti személyiségei közé emelkedett a húszas években. Sohasem habozott kormánypártiként szidni vagy ellenzékiként támogatni a kormányt. Neki kizárólag az számított, hogy adott kérdésben mi az ő véleménye. 1920 nyarán például ez volt: „én igenis ma azt bátor vagyok nyíltan megmondani, hogy ezt a kurzust ebben az irányban így, ahogy van, tovább fenntarthatónak nem tartom, mert ha ezt így méltóztatik tovább folytatni, az ország feltétlen csődbe megy. Ne méltóztassék itt most azt gondolni, hogy én itt zsidó érdekből akarok akármit mondani. Én magyar érdekből beszélek, mert az ország fenntartásánál valutájának és gazdasági életének helyreállításánál — kimondom nyíltan, ha népszerű, ha nem, a zsidóságban rejlő óriási közgazdasági erőt ez a nemzet nem nélkülözheti.” (Egyenlőség, 1920., július 31.) A zsidó hetilap, amely korábban antiszemitaként bélyegezte meg Gaált (némi joggal), ekkor már és azután mindvégig lelkesen idézi őt, mint az antiszemita árral szemben úszó személyiséget.

Az Egyenlőség (1928. február 25.) elég pontosan határozta meg a boglári földesúr viszonyát a zsidósághoz: „Gaál Gasztont nem számíthatjuk azok közé a barátaink közé, akiket filoszemitáknak szoktak nevezni, de azért a döntő nagy pillanatokban mindig érezhettük férfias igazságszeretetét. Ő volt az első, aki annak idején a Club-kávéházi esetet kemény kritika tárgyává tette. Mostani felszólalása érdekes példája volt annak a birkózásnak, melyet a kétféle magyar lélek vívott meg benne. Az egyik magyar lélek a múlt századbeli földesúré, aki használható jobbágyot lát a zsidóságban, melynél fontos, hogy testi erejét kellő mértékben bocsáthassa a köz rendelkezésére. A másik lélek a múlt századbeli magyar reformeré, aki előbb az emberszeretet filozófiai elvéből, később a politikai igazságérzettől sugallva, jogokat akar adni a zsidóságnak. Gaál Gasztonban ez a két felfogás birkózott és amíg kifogásolta, hogy a zsidóság a testi munkától tartózkodik, addig fennen hirdette, hogy a numerus clausust, mint az igazsággal ellenkező törvényt, félre kell dobni.” Tegyük hozzá: ezt csak később hirdette, 1920-ban a nagy antiszemita hullám levezetésének remélt eszközeként még megszavazta. (A Club-kávéház ellen antiszemita terrorakciót hajtottak végre, amely két halálos áldozatot követelt.)

A zsidó humorlapja, Az Ojság (1928. február 26.) is poénkodik azon, hogy Gaál Gaszton sajnálkozik, hogy Molnár Ferenc nem favágó. „Gaál Gaszton csodálkozik, hogy a zsidók irtóznak a testi munkától. A zsidók nem is csodálkoznak, hogy Gaal Gaszton is irtózik tőle.” 1920-ban is, 1928-ban is a zsidó diákok kizárását követelő egyetemi diákzavargások erélyes letörését követelte a belügyminisztertől.

A kormány nem lelkesedett azért, hogy a pártfegyelemmel nem foglalkozó képviselő legyen a házelnök, de a képviselők annál inkább mellette álltak, és 1921 nyarán nagy többséggel megválasztották házelnöknek. 1922. január 20-án aztán botrányba fulladt a nemzetgyűlés ülése. Az alelnök vezette az ülést, és megvonta a szót az ellenzéki képviselőtől, aki a kormányzót bírálta. A kormánypárti (Nagyatádi-féle) kisgazdák helyeselték az intézkedést, az ellenzékiek hevesen tiltakoztak. Ordítozott mindenki, a képviselő urak már majdnem összeverekedtek, amikor megjelent Gaál és megpirongatta az ellenzékieket, hogy úriemberek nem viselkednek így. Beniczky Ödön ezt kikérte magának. Gaál hátralökte, Gömbös Gyula is beavatkozott. Beniczky is, Gömbös is a revolveréért nyúlt, és ordítva vitatkoztak, hogy Beniczky megütötte-e a házelnököt vagy sem. Gaál is, Gömbös is provokáltatta Beniczkyt, aki mindkettőjükkel megvívott. Gaál megúszta egy pár centis vágással a kezén, viszont a botrányra való tekintettel lemondott a házelnökségről. „A Nemzetgyűlés azonban ragaszkodott mindenkor pártatlan és igazságos elnökéhez” (Nemzetgyűlési Almanach), újraválasztották.

1922 február másodikán a két nagy kormányzópárt egyesült. Gaál addig a kisgazdapárt alelnöke volt, az egyesülés után az Egységes Párt alelnöke lett.

Az ideiglenes Nemzetgyűlés két éves mandátuma 1922. február 15-én lejárt. A kormány addig húzta az időt, ameddig a törvényhozók kifutottak az időből, és így a kormány rendeleti úton vezethette be a retrográd választási törvényt, amely visszaállította vidéken a nyílt szavazást. A konzervatív házelnök egyetértett a törvénytervezettel, szerinte is a nyílt szavazás felelt meg a magyar népléleknek, s csak 1930 körül lett a titkos szavazás híve. Ellenben mindent megpróbált, hogy valamilyen kompromisszumot érjen el. Személyesen beszélt számos képviselőtársával, és a Nemzetgyűlés utolsó ülésén, február 15-én megállította az órákat, hogy időt nyerjen a megállapodásra. Bethlenék ennek nem örültek. Viszont hiába állt az óra, megegyezés nem jött létre.

Gaál Gaszton először 1920 szeptemberében lépett ki a kormánypártból, miután lesújtó véleménye volt a kormány gazdaságpolitikájáról. Később visszalépett, mert úgy vélte, a konszolidáció szempontja minden mást megelőz. 1922 augusztusában azonban, miután tavasszal lengyeltótiban újraválasztották képviselőnek, a parlamentben pedig házelnöknek, ismét kilépett. Levelet írt az Egységes Párt elnökének: „A tegnapi értekezleten elfogadott adópolitikai rendszert a falu népére vészhozónak tartja. ‘A választáson nem ezt hirdettük… én legalább nem. Nem is gondoltam arra, hogy a keresztény agrárdemokrácia elve alapján egy faluellenes adópolitika támogatását fogják tőlünk követelni. Ez az adópolitika végzetesen hibás az állam szempontjából, én nem támogathatom és az ebből származó felelősségben nem osztozhatom.’” (Új Kelet, 1922. augusztus 10.)

A kormánypártból kilépvén, a házelnöki tisztségről is lemondott. Ezután 1926-ig pártonkívüli képviselőként hadakozott.

Mindenféle témakörben élesen véleményt nyilvánított, de volt a politizálásának két sarokpontja. Egyrészt: fölöttébb elfogult agráriusként folyamatosan harcolt az általa szélsőségesen iparbarátnak és mezőgazdaság-ellenesnek ítélt adópolitika ellen, hevesen ellenezte az ipar támogatását szubvenciókkal, kartellekkel, adópolitikával, védővámokkal. Ez ügyben hatalmas hírlapi csatákat vívott barátjával, Fenyő Miksával, a Gyáriparosok Országos Szövetségének igazgatójával.

Másrészt: a keveset dolgozó, a közpénzt nyelő és herdáló korrupt állami hivatalnokok, köztisztviselők siserehadán köszörülte a nyelvét. Követelte, hogy szűkítsék le a kormányzó udvartartását, s hogy ne kapjanak földet azok a tisztviselők, hivatalnokok, vitézek, akik nem szorulnak rá. De legfőképp a politikai tőke anyagi tőkévé alakítása ellen harcolt: „Amiről már régóta suttognak, azt most egy-két bátor ember végre ki merte mondani: Magyarországon egyre erőteljesebben üti fel fejét a panama. Már az appropriációs vita folyamán kezdett beszélni róla néhány szónok, és főként az öreg és bátor Gaál Gaszton rántotta le a leplet néhány nem éppen nyilvánosság elé kívánkozó közéleti visszaélésről, így többek között rámutatott arra a különös, de egyre sűrűbben előforduló jelenségre, hogy magas miniszteri tisztviselők hirtelen nyugdíjaztatják magukat és azonnal átlendülnek a bankok és iparvállalatok fejedelmien dotált igazgatói állásaiba. Ezeket az állásokat kisebb-nagyobb szívesség fejében kapják ‘nyugdíjba vonuló’ miniszteri tisztviselők. Gaál Gaszton felemlítette az úgynevezett tiszti vitézi birtokok rendszerét is, ami azt jelenti, hogy egyes, a kormánynak kedves urak kétszáztól ötszáz holdig terjedő televény alföldi termőföldet kapnak nemzeti ajándékképpen.” (Új Kelet, 1928. június 21.)

Számos lovagias ügye sorában párbajozott belügyminiszterrel is, igazságügy-miniszterrel is. Arra is volt példa, hogy félreinformálták, és igaztalanul vádolt meg valakit korrupcióval. De tömegével hozta a valós példákat arról, hogy vállalatok helyzetét meghatározó döntéseket alakító emberek ezen vállalatok jól fizetett szinekuráiba kerülnek.

Az 1926-os választások előtt Gaál néhány barátjával létrehozott egy Agrárpártot. Ez választási párt volt, tagság és szervezet nélkül. Gyakorlatilag az a négy képviselő alkotta, akiket a párt jelöltjeiként megválasztottak.

Gaál Gasztonról azt a képet alakították ki a pártállam idején, hogy megveszekedett reakciós volt, aki ragaszkodott a hitbizományhoz, és elutasította a földosztást, lekommunistázta azokat, akik földosztást emlegettek, és azt idézték tőle, hogy „aki az ő földjének közelében földosztásról mer beszélni, azt lepuffantja, mint a barázdabillegetőt.”. (Hitel, 2005/1.)

Ez a kép nem tejesen hamis, de nem is valós. A hitbizomány adminisztratív, kötelező felszámolását valóban ellenezte. Azon az állásponton volt, hogy ezt rá kell bízni a családokra. Ők döntsék el, hogy a nagy hitbizományokból kicsiket csinálnak, úgy osztják fel, vagy megszüntetik a hitbizományt. Akit ez akadályoz a fejlesztésben, hitelfelvételben, a vagyon mobilizálásában, tőkésítésében, az szüntesse meg a hitbizományt, aki ragaszkodik a hagyományhoz, őrizze meg.

Ami a földosztást illeti, az erre vonatkozó idézet valós, tényleg lekommunistázta a földosztókat, de ő azt nevezte földosztásnak, amikor a birtokosoktól elveszik a földet és szétosztják anélkül, hogy a birtokos annak reális ellenértékét megkapná. A földdel nem vagy alig rendelkezők földhöz juttatásával egyetértett, de hadakozott azért, hogy az elvett földje reális ellenértékét kapja meg a gazda részben az államtól, részben a földhöz juttatottól. Kétségtelen, a földreformnak az a formája és mértéke, amelyet a boglári nagybirtokos támogatni tudott, nagyon messze volt attól, ami a földművelők millióit a nyomorból kiválthatta volna.

A világgazdasági válságnak már az előszele is hatalmas mozgást indított meg vidéken. Óriási igény támadt egy radikális agrárpártra, amely összefog minden gazdát és földmunkást. A nagyokat is, a kicsiket is. Alakult két új agrárpárt, és ezek egyesültek 1930 decemberében. Így jött létre a Független Kisgazdapárt, amely rögvest a legnépszerűbb ellenzéki pártnak bizonyult az 1931-es választásokon. A párt alapítói között senki nem volt, aki tekintély és hitelesség dolgában Gaál Gasztont megközelítette volna. Őt választották a párt elnökének, és ő irányította a kisgazdák 1931-es kampányát. Remélte, hogy a kormánypárt kegyesebb lesz velük, mint az ellenzéki pártokkal általában, de nem így lett. Erős ellenszélben kapta meg a párt a szavazatok 11 százalékát (valamivel többet, mint a szociáldemokraták). A kommunisták lefasisztázták Gaál Gaszton pártját, ahogy akkoriban a szociáldemokratákat is. Így minősítette a pártot például Nagy Imre Moszkvában (Múltunk, 1992/4.), többen a kommunisták magyarországi folyóiratában, a Társadalmi Szemlében. Haraszti Sándor a kolozsvári Korunkban (1931/4.) ezt írta: „A magyar fasizmus más körülmények közt, más osztályviszonyok mellett igyekszik elvégezni az ‘életmentő’ feladatot. Gaal Gaszton nem szerelemből, hanem kényszerűségből jelentette ki, hogy ‘csak idő kérdése, hogy egy általunk tervbe vett telepítéssel kapcsolatos földbirtokpolitika segítségével földhöz juttassuk azokat is, akiknek ma nincs földjük.’ Ennek a földreform-ígéretnek (akárcsak a szociáldemokrata párténak is) a mai helyzetben nem ‘demokratikus’ hanem egyszerűen ellenforradalmi szerepe van.”

Gaál Gaszton a Független Kisgazdapárt élén már nem volt ugyanaz a konzervatív nagybirtokos, mint korábban. De nem valószínű, hogy követni tudta volna a Kisgazdapártot abba a sokkal radikálisabb pozícióba, amelybe az ő halála és kiváltképp utóda, Eckhardt Tibor emigrációja után, Nagy Ferenc és Tildy Zoltán vezetése alatt került. Ez azonban nem derülhetett ki. 1932 októberében, a 64. születésnapja előtt hirtelen elvitte a pártelnököt egy rövid lefolyású kétoldali tüdőgyulladás. Boglári sírját tömegével látogatták a 30-as években a legkülönbözőbb pártállású politikusok.

Almásy László házelnök így búcsúzott tőle az Országgyűlésben: „Gaál Gasztonnal a magyar közélet vezéralakja szállott sírba. Még csak az imént hallottuk erőteljes harci szózatát a parlamentben, és a nyílt, egyenes jellemű szónok, a soha meg nem alkuvó férfi szavai tiszteletteljes meghallgatásra találtak. Meggyőződését nem áldozta fel senki kedvéért sem, és arról az útról, amelyet helyesnek látott, se világi hiúság, se rang, se méltóság, se anyagi előny nem térítette el. Az út, amelyre lépett, sziklás volt és fáradságos küzdelmekkel teli, de ezt tartotta egyedül célravezetőnek hazája érdekében.” Az ilyen patetikus szavak a valóság fölött szoktak lebegni. De Gaál Gaszton esetében éppen megfeleltek annak.