Petőfi Népe, 1984-04-25 / 17. szám

LÁTOGATÓBAN HERCEGSZÁNTÓN

Mire biztat a napsütés?

Tavaszi fényben fürdik a táj: az egyik útmenti tanya sárga épülete szinte lángol.

És mintha bennünk, országúti vándorokban is gyulladozna valami: arra gondolunk, hogy milyen jó volna most lassítani a tempót, esetleg meg is állni az erdő mellett. Sütkérezhetnénk kicsit valamelyik tisztás széltől védett hajlatában. Hallgathatnánk a csalitosban ugráló vörösbegyek csicsergését.

Mindez megmarad képzelt örömnek, sietnünk kell Hercegszántóra …

Ugyanazt, évente tízezerszer

Dám János, a helybéli téesz háztáji agronómusa is kénytelen elhessegetni a harkányi fürdő ábrándképét, ami pedig eléggé sűrűn megjelenik előtte.

— Nincs is jobb annál — dől hátra székében egy pillanatig. — Lebegni a vízben, s közben csavargatni a rádió gombját, hátha sikerül valami jó zenét fogni. De — zökken vissza — erre mostanában alig jut idő. Holnap ismét sertéseket szállítunk, erre alaposan fel kell készülnünk.

Mi a teendő ilyenkor?

— Megkeres a gazda és közli, hogy érzése szerint három vagy öt disznaja elérte a megfelelő súlyt, szeretné leadni őket. Erre én is kimegyek, ellenőrzőm a bemondott darabszámot és megállapodunk a szállítás napjában. Az ütemezés során előkeresem a szerződéseket, és megnézem, hogy ki mennyi előleget vett fel, nehogy a kifizetésnél ezt figyelmen kívül hagyjuk. Aztán kiírom a szállító járműveket, amelyek az adott napon körbejárják a megadott címeket. Néha olyan sok van, hogy a traktoros vontatók mellé be kell állítanunk néhány lovas kocsit is. Hercegszántón tavaly 10 ezer 47 sertést adtak le feldolgozásra a háztáji gazdaságok.

Tanárból „önellátók”

Gyurity Marin igazgatóra mi várunk néhány percig a szerb-horvát tanítási nyelvű általános iskolában: éppen matematika órát tart…

— Egy matematika szakos kevés, kettő viszont sok lenne — mondja. — Így néhány órát én is vállalok.

Alig titkolt büszkeséggel teszi ehhez hozzá, hogy a többi tantárgy esetében nincs ilyen gondjuk. De még ennél is büszkébb talán arra, hogy az iskola kilenc tanára közül nyolc hercegszántói, sőt az intézmény neveltje.

— Bár a tárgyi feltételeink lennének ilyenek — vált témát kissé szomorkás mosollyal. — A testneveléshez kapott gerendát a padláson tároljuk, mert nincsen olyan hosszú tantermünk, amelyikben felszerelhetnénk. Most azon fáradozunk, hogy az udvart alkalmassá tegyük a sportolásra: legalább jó idő esetén mozoghassanak a gyerekeink.

Az igazgató számára mi jelenti a felüdülést?

— Kertészkedek. Szedni egy tányérra való cseresznyét, epret vagy más gyümölcsöt és látni, hogy a család milyen jóízűen szemelgeti — ez nekem a legnagyszerűbb pillanat.

Van lehetőség, meg kell ragadni

Volt már olyan pillanata, amikor kényeztették? — állunk meg Gajdos Jánosné keresztorsózó mellett, a Finomposztó Vállalat hercegszántói üzemében. A fürge mozgású fiatalasszony elbizonytalanodva pillant ránk, s időbe telik, amíg emlékei között rátalál a megfelelőre:

— Öt vagy hat évvel ezelőtt kaptam szakszervezeti beutalót a Duna-kanyar egyik szállodájába. Már besütött a nap az ablakunkon, amikor felkeltünk, délben pedig elénk rakták az ételt. Olyan fura volt. De azért szívesen forognék ott, akár minden évben.

Ennyit mond és már indul is tovább: gyors mozdulatokkal kapkodja le a kész gombolyagokat a hüvelyekről, s teszi föl az új tekercseket. Siet. Nemrégiben szülte meg a második gyerekét, kell a pénz. Még szerencse, hogy mint keresztorsózó, dupláját is megkeresheti a régebbi fizetésének.

Képzelődés helyett…

Kilépve a zajos gépteremből, ismét körülcirógatja arcunkat a nap. Mégsem gondolunk már olyan erősen az erdei tisztásra, a madarak csicsergésére. Sokkal inkább az iménti beszélgetésekre. Arra, hogy lám, az örömöket nem elképzelni kell, hanem megtalálni.

S hogy a hercegszántóiak jó helyen keresik: a tevékeny életben.

Káposztás János