Egy nemzeti keresztény marxista nyilas

Buzgó katolikusként kezdte, marxista szociáldemokrataként, majd Szálasi főideológusaként, később ellenségeként folytatta. Tömérdek írásában minden békétlen megtalálhatta a neki és az ellene szólót. Szenvedélyesen gyűlölt minden fennálló és lehetséges társadalmi rendet. Mindenhol barátot keresett és ellenséget talált. Az emigrációból belevelezte az országot a balszéltől a jobbszélig.

„Málnási Ödön ősi magyar család tagja”, írta az egyik nyilas lap (Magyarság, 1938. augusztus 31.), amikor a rivális nyilas párt lapjában, a Nyilas Népszavában lezsidózták őt. Éppen annyira volt ősi magyar, mint zsidó: erdélyi szász családból származott és eredetileg Metzl-nek hívták. Cipész volt az apja, székely földműves az anyja.

A brassói és a gyulafehérvári katolikus gimnáziumokban tanult. Még meg sem ünnepelte a 18. születésnapját, amikor 1916 tavaszán hadiérettségi után önkéntesként bevonult a háborúba. Rohamcsapat parancsnoként szolgált. Gyorsan letett arról a szándékáról, hogy pap legyen. 1917-ben Marx, Kautsky, Bebel műveit falja és a hatásuk alá kerül. A kommün idején a cseh csapatok ellen harcol a Felvidéken, zászlóaljparancsnokként. Főhadnagyi ranggal szerel le. A kommün bukása után kapcsolatot tartott a bécsi kommunista emigrációval és kommunista szemináriumokat tartott Magyarországon és Romániában. Weishauss Aladár szakadár kommunista csoportjához áll közel.

Tehetősebb rokonok híján, átdolgozta hosszú diákéveit. 1924-ben filozófiai, 1927-ben jogi doktorátust szerzett Budapesten. 1924-ben belépett a szociáldemokrata pártba, és marxista szocdemként tanított az Egri Érseki Tanítóképzőben 1928-tól egészen 1937-ig immáron vitézi címet viselve.

1925-től publikál történeti, geopolitikai, katonapolitikai cikkeket. Sokat ír Trianonról. Az Egri Érsekség számára megírja a magyarországi kereszténység rövid történetét, közben publikál a Népszavában is és rendszeresen előadásokat tart szociáldemokrata rendezvényeken. Eközben még a polgári radikálisok felé is tájékozódik.

Szép reményű, sokoldalú, ifjú és termékeny tudósként, történészként ismerik és méltatják. Nemzetközi díjakat kap, előadásokat tart szerte Európában, később itthon, rendszeresen a rádióban.

Ignotus Pál évtizedekkel később az emigrációban így illeszti be őt rosszul lázadó barátai sorába: „Alkotóerőre és hatásra ezek közül legkülönb az én egykori barátom volt: Málnási Ödön. Kezdte egy remek és alapos monográfiával. Folytatta, érseki gimnáziumi tanár létére, azzal, hogy polgári radikálisokhoz dörgölődzött. Ekkor még írt egyetmást érdekeset, bár mind kínosabb modorban, evangéliumi és Ady idézetekkel cifrálva Szende Páltól örökölt szempontokat. Azután újabbat lépett és elérkezett pályája legszégyenletesebb szakaszára, amikor A magyar nemzet őszinte története ürügyén egy szuszra ajánlkozott fel valamely eljövendő horogkeresztes, sarlós-kalapácsos vagy (mert ilyet is reméltek) kemáli szabású parancsuralomnak.” (Irodalmi Újság, 1958. augusztus 1.) Málnási történelmi tanulmányaiban kíméletlenül ostorozta a magyar nemességet, amely meglátása szerint mindig a fejlődésnek és a nép felemelkedésének az útjában állott.

Leggyakrabban emlegetett s megjelenésekor igen nagy port kavart művét, A magyar nemzet őszinte történetét úgy tartották később számon, mint amelyet már Szálasi ideológusaként írt. Éppenséggel lehetett volna így, mert még el sem hagyta a szociáldemokratákat, amikor 1936 februárjában titokban belépett Szálasi NAP-jába, a Nemzeti Akarat Pártjába, és szervezte is pártot egri tanárként Heves megyében, de csak 1937 októberében, a nyilas pártok egyesülésekor vállalta nyíltan a nyilas párttagságát.

1937 derekán, amikor a könyve megjelent, Málnásit még egyáltalán nem nyilasként olvasták, és azt a nyilasoktól legtávolabb álló lapokban méltatták. A polgári demokrata szabadkőműves Supka Géza a Népszavában (1937. május 30.) így: „A közeli napokban páratlan méretű vihar tombol majd végig a magyar közéleten, s hisszük, hogy ennek a viharnak jótékony, tisztító ereje még évtizedek múltán is hat majd. A vihart egy nem túl nagyra méretezett, 264 oldalas könyv váltja majd ki, amelynek sokatmondó címe így hangzik: „A magyar nemzet őszinte története”, ahol a hangsúly nyilván az ‘őszinte’ szón van. A könyv szerzője főiskolai tanár, méghozzá Egerben, egyébként volt katolikus kispap, székely származású ember, negyven hónapot töltött a fronton, a vitézi szék tagja, 39 éves ember, de máris félszáznál több – részben igen nagy terjedelmű, de mindig alapvető fontosságú – történelmi műnek az írója. Vitéz Málnási Ödönnek hívják s jó lesz ezt a nevet, mint az elkerülhetetlenül közelgő magyar reformnak egyik fontos tényezőjét, agyunkba beróni. Furcsa dolog, hogy egy szociáldemokrata lap ír ilyen hangon a vitézi szék egyik tagjának könyvéről. De eleve meg kell mondanunk, hogy ez a könyv pártokon, rendeken és osztályokon túl páratlan őszinteségű magyar gyónás, ezer év bűneinek önmarcangoló feltárása, olyan történelmi revízió, amelyhez hasonlót csak Széchenyi ‘Hitel’-e vagy Grünwald Béla könyvei jelentettek a múlt században.”

Molnár Ákos (zsidó író, akit akkor öltek meg Budapesten, amikor Málnási a Szálasi-rezsimet szolgálta) a Nyugatban (1937/7) ezt írja: „Málnási a krisztusi szeretetbe, az evangyéliumi tanításokba vetett hitének a fanatikusa, ami nem gátolja meg, hogy egyben hidegen mérlegelő materialista ne legyen. Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat, vagyis oszd szét mérhetetlen földbirtokaidat a nincstelenek között, mert a paraszttal áll, vagy bukik az ország, művének ez a vezérlőeszméje. Tisztán látja, hogy a parasztság ma se rázta le Werbőczi Hármaskönyvének béklyóit, és a rendiállam feudalizmusa, ami nélkül állam a középkorban meg nem állhatott, ma testet-lelket ölő bilincsként nehezedik az igazi nemzetfenntartó osztályra, a parasztságra.” Molnár legalább ennyit megjegyez írása végén: „Azonfelül valami furcsa, nem is következetes, hanem ötletszerűen alkalmazott fajelmélet körvonalait látjuk, ami igen zavarólag hat ily okos és elfogulatlan munkában: Kár, hogy ily apróságok csökkentik e kitűnő munka hatását.”

A kommunisták is, a szociáldemokraták is, a nyilasok is a kapitalizmusnak, a feudalizmusnak, tehát a Horthy-kurzus feudálkapitalizmusának az ellenségei voltak. A nyilasokat az különböztette meg, hogy Marx helyett Krisztusra hivatkoztak, a kapitalizmust pedig zsidó dolognak tartották, amelytől a zsidókkal együtt lehet és kell megszabadulni. Az egyszerre marxista és katolikus, anyja révén paraszti származású Málnási esetében olyan nagyon nem csodálkozhatunk ennek a határnak az átlépésén (majd a visszalépésen).

Málnásit a rendszer ellenségei méltatták, a rendszer fenntartói pedig bebörtönözték és a vitézi címétől is megfosztották a könyve miatt osztály elleni (ti. a földbirtokos osztály elleni) uszítás vádjával.

1937-38-ban nem egészen egy évet ült a szegedi Csillagban. Még ott volt, amikor Szálasi is oda került. Málnási a börtön glóriájával a feje felett rögvest főszéktartó lett Szálasi pártjában és irányította a többszörösen betiltott párt szervezési munkálatait. „Mozgalmi gyászt” rendelt el és felépítette a népért a börtönben szenvedő Szálasi kultuszát. Tőle származik a Szálasi „mártíriumára” utaló jelszó: „Nagypéntek nélkül nincs Feltámadás!” Ebben az időben a nyilasok főideológusának számított.

A negyvenes évek elején Málnási felfedezi magában a németet, és belép a Volksbundba. Ekkori írásaiban német felségjogokat követelt Magyarország területére.

Szálasival való konfliktusai miatt felfüggesztik a párttagságát. Hosszabb tanulmányutat tesz a hitleri Németországban, és hazatérésekor a Magyarságban (1942. július 11.) közzétett nyílt levelében lemondásra szólítja fel Szálasit, aki nem azonosul eléggé az Új Európa, vagyis Hitler és Mussolini törekvéseivel: „Miután bőséges alkalmam volt megbizonyosodni arról, hogy sorozatos politikai hibáid és az Új Európa szervezésére hivatott tényezőkkel szemben idült averzitásod folytán sem Te, sem pedig a vezetésed alatt álló párt az Új-Európába való végleges beilleszkedés nagy jelentőségű művében semmiféle számbavehető szerephez nem juthat, azért a Nyilaskeresztes Párt sok érdemes, az Új-Európáért öntudatlanul is sok áldozatot hozott tagjának jövője érdekében van szerencsém azt a tanácsot adni Neked, hogy pártod vezetésétől vonulj vissza és a párt valamelyes felhasználhatóságának érdekében a párt vezetését add át olyan személyiségnek, aki az Új Európa szervezésére hivatott tényezőkkel szemben megfelelő megértéssel viseltetik.”

Ezután a Magyarság kiadóhivatalában dolgozott és egy időre kivonult a politikai életből. 1944-ben rehabilitálták, kinevezték tankerületi főigazgatónak. Állítólag az is felmerült, hogy levelező tagja lehet az Akadémiának. A Szálasi-puccs után ismét csatlakozott a nyilasokhoz, de komolyabb szerepet nem kapott, csupán a Külügyminisztérium levéltárát igazgathatta.

1945 tavaszán azt állítja az igazoló bizottság előtt, hogy ő csak a szociáldemokraták megbízásából csatlakozott a nyilasokhoz, bomlasztási céllal. Ezzel a védekezéssel sok esélye nincs. Elmenekül Németországba, és az amerikai megszállási övezetből adják ki Magyarországnak.

1946-ban a 79 éves apját, akinek semmiféle politikai tevékenységéről nem tudunk, alighanem helyette, mivel ő még nem volt itthon, agyonverik a Katonapolitikai Osztályon.

Hazatérése után őt is rendesen megkínozzák, kiverik a fogait, és első fokon 15, másodfokon 7 év szabadságvesztésre ítélik. Ő a börtön politikai életének egyik központi alakja, egyik legnagyobb tekintélye. Lelkesen hirdeti fogolytársai körében a turáni fajelméletet, de kommunista rabtársaival, mindenekelőtt régi barátjával, az eretnek kommunistaként bebörtönzött Weishauss Aladárral is jó kapcsolatot ápol. Ideális helyzetben van beszervezési szempontból. Be is szervezik, Erdélyi István néven jelentéseket írogat fogolytársairól, de nem elégedettek vele, mert csak jellemezgette a társait, „felderítő jellegű” információkat nem adott.

1954-ben szabadul. Csak segédmunkásként és hivatalsegédként tud elhelyezkedni. Megnősül. Feleségül veszi a nyolc éve reá váró menyasszonya húgát. Az állambiztonság továbbra is tartja vele a kapcsolatot, de ahelyett, hogy terhelő adatokkal szolgált volna, állandóan vitatkozott a tartótisztjeivel. Utolsó tartója szerint állandóan azt magyarázta nekik, hogy „a szocializmus építése nem a helyes cél felé halad, mert szerinte a nemzeti szocializmus az egyetlen reális út”. Közben 100 ezer dollár kártérítést követel a börtönéveiért az Elnöki Tanácstól, leveleket ír az ENSZ-nek, a Külügyminisztériumnak, Piros László belügyminiszternek, melyben tartótisztjeit megnevezve panaszkodik, hogy ügynöki munka végzésére kényszerítik őt. Mindezért ismét börtön várt volna rá.

1956. október 23-án este tíz órára tervezték az őrizetbe vételét, de közbejött a forradalom. Kimenekült Amerikába. Ott Magyarországról elszármazott zsidók feljelentették őt mint háborús bűnöst, és adatokat szolgáltatott róla Himler Márton, az FBI tisztje, akinek kulcsszerepe volt az Amerikába, illetve a Németország amerikai megszállás alatt álló részébe menekült nyilasok, háborús bűnösök felkutatásában és kiadatásában.

A kiutasítás Magyarországra szólt, ahol Málnásira természetesen újabb börtönévek vártak volna, de a semleges Ausztria hatóságai nem engedték őt tovább szállítani, menedéket kapott Bécsben, és ott élte le élete hátralevő részét.

Megírta a Magyar mártyrok című könyvecskéjét, amelyben a kivégzett prominens nyilasoknak és háborús bűnösöknek állít emléket Jaross Andortól Hubay Kálmánon és Vajna Gáboron keresztül Ferenczy Lászlóig.

Ezt a művét a Hídfő című nyilas lap adta ki és méltatta, ellenben a Hídverők (1958/14.) című másik nyilas lapban súlyosan megrótták, amiért kihagyta a két „kimagasló mártírt”, Imrédy Bélát és Szálasit. „Ismert volt az az olthatatlan személyi gyűlölet, amely Málnási Ödönt jellemezte Szálasi Ferenccel és Imrédy Bélával szemben. A gyűlölködő és gyűlöletében elemi történelemírói kötelességéről megfelejtkező író nem számítható a megbízható tudósok közé.”

Málnási Bécsben újságíróként biztosította a megélhetését. Sok magyarországi lapot járatott és hatalmas kapcsolati hálót alakított ki, elképesztően kiterjedt levelezést folytatott. Levelek tömegét küldte Magyarországra (is). Igyekezett álnevekkel, közvetítő személyek beiktatásával konspirálni, de nem nagy sikerrel. Levelei jelentős része keresztülment a titkosrendőrség levélolvasó részlegén. Nemcsak leveleket írt, csomagokat is küldött. Ő maga szerényen élt, jövedelme nem csekély részét ezekre a csomagokra, segélyekre, ajándékokra költötte. Magyarországi levelezőpartnerei között a nyilasokon kívül szép számmal voltak „nemzeti” és eretnek kommunisták, a rendszerrel szemben álló baloldaliak, egyházi személyek, más egykori börtöntársak. Küldözgette a Magyarország és a nagyvilág kívánatos rendjéről szóló tanulmányait, és bíztatta a címzetteket, hogy írásait terjesszék és a maguk köreiben beszéljék meg.

A BM Politikai Nyomozó Főosztályán 1960-ban megfogant a gondolat, hogy Málnási levelezésére nagy nyilas összeesküvési pert lehetne építeni, amelybe a renitens kommunistákat, szocialistákat is bele lehetne rántani. Erről a kísérletről, Málnási és az állambiztonság kapcsolatáról szól Tabajdi Gábor és Ungváry Krisztián Elhallgatott múlt című könyvének egyik fejezete (242-261.o.).

Csoportdossziét nyitottak „Levelezők” néven, számos bizalmas nyomozást indítottak el, 11 ügynököt foglalkoztattak az ügyben.

Hollós Ervin kiváltképp igyekezett perig vinni a „levelezők” ügyét, de a jogászok rendre felvilágosították őt, hogy a levelek csak Málnási cselekvőségét bizonyítják, és kizárólag a levelek elfogásával szerzett adatok állnak rendelkezésre, ezeket pedig egy perben felhasználni nem lehet. A levelezők között semmilyen szervezeti kapcsolat nincs.

A BM 1959-től rendszeresen foglalkozott Málnási beszervezésének és a nyugati emigráció bomlasztására való felhasználásának lehetőségével. Erre végül is nem került sor, de erről nem Málnási tehetett. Ő elfogadta a kapcsolatfelvételt a BM embereivel, beszélgetett velük, levelezett Balassa Gyula miniszterhelyettessel. Hangsúlyozta gondolkodásának a magyarországi vezetéssel közös elemeit: az Amerika-ellenességet, az antikapitalizmust, az államosítás támogatását, Bonn kelet-európai „gyarmatosító törekvéseinek” elítélését, a katolikus egyház „reakciós” szárnya elleni fellépést, és persze emigránsok leleplezésében, lejáratásában is szívesen közreműködött volna, hiszen a magyar emigránsok túlnyomó részét az ellenségének tekintette. Balassának fel is ajánlotta azokat a fenti témákba vágó műveit, amelyeket megfelelő tiszteletdíj ellenében magyarországi publikálásra át tudna adni. A bécsi magyar nagykövetség (természetesen hírszerző) embereivel való, bátorító találkozás után 1965 szeptemberében jelentkezett is a Zrinyi Kiadónál „A magyar királyi hivatásos tiszti hivatásos hazaárulók” (sic!) című kéziratával és egy szerződéstervezettel, miszerint a könyvet 100 ezer példányban adnák ki, és ő 10 ezer dollár tiszteletdíjat kapna.

Végül is valószínűleg azért rendelték el a kapcsolatok megszakítását Málnásival, mert szenilisnek látták és alkatánál fogva is megbízhatatlannak tartották őt.

1970. február 17-én Bécsben halt meg szívinfarktusban. Haláláról – meglehetős késéssel – a Hídfő (1970. március 10.) adott hírt. Csak itt jelent meg róla nekrológ, és az sem volt túlságosan pozitív. És nemcsak azért, mert „minősíthetetlen” támadást intézett 1942-ben Szálasi ellen. „Lassan azonban mindjobban balra tolódott és mivel a jobboldali emigráció nem tudta biztosítani életkörülményeit — újabb írásaiban a jelenlegi magyar kommunista rendszert próbálta igazolni. Haza szeretett volna menni, de neve még 25 év távlatából is magán hordta a ‘nyilas’ jelzőt és továbbra is persona non grata maradt Kádárék számára. Nyugtalan, szélsőséges élete volt. Nem talált sehol sem nyugalmat, mert a szivében a gyűlölet nagyobb volt a szeretetnél. Tegnapi barátait – egy elejtett szó miatt – ellenségévé tette és óriási tudása az utóbbi időben személyeket támadó pamfletek írásában merült ki. Hevülékeny, szenvedélyes természete miatt nem voltak barátai, és még azokat is elidegenítette magától, akik tisztelték benne a nagy tudóst, és akikkel együtt dolgozott a Hungarista Mozgalomban. Egyedül, magára hagyatva érte őt utól a halál, bécsi egy szobából álló rideg lakásában.”

A rendszerváltás után a Fidesz mögött álló sajtóban és Csurka István hetilapjában fedezik föl és méltatják Málnási Ödönt mint „méltatlanul elfelejtett”, minden rendszerben üldözött kiemelkedő történészt. (L. pl. Magyar Demokrata, 1998. október 22.) A Hóman Bálintot magasztaló cikkekben rendre Málnási Magyar Mártyrokjára támaszkodnak. (L. pl. Magyar Nemzet, 2001. október 13.)

„Málnásit igyekszik félresodorni egy rossz politikai szándék, őt nyilasnak állítva be, pedig a pap-teológus történelemkönyve kíméletlenül őszinte és elfogulatlan látlelet a közel- és régmúltról.” (Így hirdetik A magyar nemzet őszinte történetét, Magyar Demokrata, 1999. január 6.) A Magyar mártyrokat pedig így: „Vékony, de velős könyv: a második világháború végén nyugatra menekült antibolsevista politikusok az USA védelmében reménykedtek. Csalódniuk kellett: Nürnbergben más volt a forgatókönyv.” (Magyar Demokrata, 1999. június 10.)