Jelen, 2023. szeptember 9.
A feledés fátyla mögött
RÉVÉSZ SÁNDOR
Lovászy Márton (1864-1927)
A függetlenségi nacionalizmus megkésett vitézéből, a vidéki 48-as népgyűlések tipikus ökölrázó szónokából lett a nyugatos polgári demokrácia önfeláldozó szószólója. Ő volt az, aki a régi rend forradalmi meghaladását a legeltökéltebben akarta megállítani a polgári demokrácia szintjén. A vörös és fehér terror, a Horthy-rezsim elszánt ellenfele volt. Antikarrierista, örök vesztes.
Bácskában, Zentán született, nem túl előkelő és nem is nagyon jómódú családba. Apja Kossuth társa volt az emigrációban, a kiegyezés után pedig alispán lett Bács-Bodrog vármegyében. Beleszületett a 48-as ellenzékiségbe. A zombori állami gimnáziumban érettségizett. Még 17 éves sem volt, amikor elkezdte jogi tanulmányait a fővárosban. A diplomájával visszatért a szülőföldjére. Vármegyei aljegyző, majd árvaszéki ülnök lett, végül közjegyző egy bánáti kisvárosban, Adán. Közben megnősült, megszülettek a fiai, köztük ifj. Lovászy Márton író, költő.
Már elmúlt harminc, amikor politikai szerephez jutott. Az 1896-os választásokon indította őt az Ugron-féle Függetlenségi Párt az eleve leírt ókanizsai választókerületben, ahol ellenzéki jelöltnek akkor nem lehetett esélye. 1897-ben felköltözik Budapestre, a Függetlenségi Párt szócsövénél, a Magyarországnál dolgozik. A párt küldötteként és szónokaként járja az országot.
Krúdy Gyula így jellemzi a Délvidékről felkerült, már nem igazán fiatal embert a Lovászy Márton legszebb évei című írásában: „Lovászy Márton korántsem látszott valamely energikus embernek, aki majd itt sok vizet fog zavarni az ország ügyeiben. A régi Magyarország szerkesztőségében, ahol barnapiros arculatával, táblabírós flegmájával reggeltől estig újságokat olvasott, mintha azelőtt erre sohase ért volna rá: körülbelül azt vélelmezték felőle, hogy azért kellett neki a délvidékről feljönni, mert otthon, hazájában, még szolgabírónak se választották meg./…/ Sok idő múlott el, amíg első vezércikkeit megírhatta abba a lapba, ahol Bartha Miklós volt a publicista primadonna.”
Igazából nem múlt el sok idő. Már 1898. január 8-án megjelent az első L.M. szignós vezércikk, s 1899 tavaszától már ő volt a felelős szerkesztő és Bartha halála után a lap és a párt vezérpublicistája.
Megőrizte a délvidéki döcögős élettempót. Már minden szedő és nyomdász a haját tépte, amikor ő még komótosan készülődött a cikkíráshoz, olvasgatott hozzá, beszélgetett róla ezzel-azzal… Azután ilyen remek, ironikus szövegekkel töltötte meg a címlapot, amikor a pártja az önálló vámterületért harcolt: „A függetlenségi pártot nem a nép java, hanem a saját alacsony, hiú pártérdeke vezérli. Ezek az emberek az önálló vámterület kérdését csak azért dobták bele a közélet hullámaiba, mert személyes gyűlöletből és bosszúvágyból meg akarják buktatni a kormányt. Gazdák, földmíves nép, ne higgjetek nekik. A külön vámterület nektek rossz dolog./…/ Meglátjátok, egy szem gabonátokat sem lesztek képesek eladni, ha Ausztria nem veszi meg. Elpusztultok, éhen haltok, ha a kormány bölcsességének nem sikerül az udvarnak és Ausztriának kegyeit megnyerni aziránt, hogy veletek továbbra is vámközösségben maradjanak. Mert a vámszövetség nektek jó dolog. Ennek köszönhetitek, hogy olyan jó áron adhatjátok el terményeiteket, amikor nem termett. Amikor meg sok terem, milyen jó az, hogy az nektek megmarad! Akkor minden nyomorúság ellen biztosítva vagytok. Van gabonátok, húsotok, zsírotok elég, szinte belefúlhattok. Még pénzt is kaphattok érte, 6 forintot mázsájáért, amiből szépen kifizethetitek az adótokat.” (Magyarország, 1898. január 8.)
1901-ben ismét apja szülővárosában, Ókanizsán indult ugyanazzal a kormánypárti földbirtokossal szemben, aki öt évvel korábban legyőzte. Ekkor azonban már mások voltak az erőviszonyok, Lovászy pedig már nem névtelen vidéki jegyző, hanem a pártja elitjéhez tartozó fővárosi megmondóember volt. A hivatalos közegek pressziója és a fuvardíjként legitimált szavazatvásárlás ellenére, fölényesen győzött.
Ezután minden választást megnyert, 17 éven át képviselte a Függetlenségi Pártot, illetve annak egyik utódát. Soha nem törtetett magasabb funkciókért, akkor sem, amikor a pártja kormányon volt. „Tipikus antistréber. Még akkor is, amikor pártja győzött, mindig lemaradt. Neki nem jutott soha semmi.” (Hódmezővásárhely, 1918. november 8.)
Ahhoz a nagyon törpe kisebbséghez tartozott, amely már 1914-ben is háborúellenes volt. Krúdy: „A függetlenségi lapszerkesztő körül egy furcsa, addig sohasem látott társaság alakult ki, akik olyan titokban jártak-keltek mondanivalóikkal a még háborús kábulatban élő Budapesten, mint valamely új vallásnak a tagjai. Fölsorolhatnám a nevüket a tíz ujjamon, mert ezek a furcsa próféták eleinte igen kevesen voltak.”
A Magyarország vezércikkeiben ekkor is az irónia fegyverét forgatja, és a magyar parlamentarizmust meggyalázó botrányokra emlékeztet: „Az a nagyhatalom, amely a maga hadierejét a saját nemzeteinek a legyőzésére használja: nem viselhet kifelé háborút!/…/ Az osztrák-magyar monarchia… már több mint egy évtized óta minden energiáját arra használja föl, hogy a magyar nemzet jogos vágyait és törekvéseit elfojtsa; csoda-e, hogy amikor a legnagyobb erőkifejtésre volna szüksége, fogytán van az energiája? Az osztrák-magyar monarchia hadiereje az utolsó évtizedben nagy és fényes diadalokat aratott, amelyekről bizonyára ragyogó betükkel fog megemlékezni a hadtörténeleme. Ilyen dátum volt 1905. február 19-ike, ilyen 1912. június 14-ike és következő napjai. Mindannyian szemeinkkel láttuk ezeken a napokon a monarchia hadierejét a maga teljes ragyogásában felvonulni a magyar parlament ellen. Gyalogság, lovasság, tüzérség és gépfegyver-osztagok kifogástalan hadi rendben, pontosan megállapított stratégiai formációkban vették körül a magyar parlament büszke várát.” (Magyarország, 1914. július 5.)
1916 júliusában Károlyi Mihály vezetésével kilépett a Függetlenségi Pártból az Apponyi-féle német- és kormánybarát, álellenzéki politikával szemben álló kisebbség. Az ekkor megalakult Károlyi-pártnak Lovászy lett az egyik legfontosabb vezetője, Károlyi elszánt fegyvertársa.
1917-ben Lovászy Magyarországa is üdvözölte az oroszországi októberi forradalmat, mint olyan sokan, akik a bolsevizmusról igen keveset tudtak, számukra az volt a fontos, hogy Oroszországban az azonnali béke hirdetői győztek.
A Károlyi-pártnak az volt a célja, hogy az antant hatalmaknak megmutassa, hogy van itt egy olyan politikai erő, amely készen áll a németekkel való szakításra, a különbékére, és amely az antant felé tájékozódik. Azt azonban egyenesen kimondani, hogy az országgal hadban állók barátai vagyunk, ehhez Lovászy Mártonnak volt először bátorsága a magyar parlamentben. Ez volt a leghíresebb esemény, amely az ő nevéhez kötődött.
1918. október 17-én, a dualista Magyarország utolsó parlamenti ülésén, amelyen Tisza István elismerte, hogy a háborút elvesztettük, Károlyi Mihály arról beszélt, hogy a németbarát külpolitikával véglegesen szakítani kell, mert ellentétben áll a népek szövetségének gondolatával. Feltette a kérdést: „Mit gondolnak kinek lesz nagyobb hitele a külföldön, azoknak, akik az események nyomása alatt vallják ezeket az elveket, vagy azoknak, akik ezt terror alatt is vallották?” Ekkor következett Lovászy Márton közbeszólása, amelyről a 8 órai újság (1918. október 17.) „Az ellenség barátja” alcímmel számolt be: „Lovászy Márton: Vegyék tudomásul, hogy ántántbarátok vagyunk! A jobboldal és a közép felugrál helyéről és percekig harsogva kiáltja: — Hazaárulók! Ki velük! Az elnök szakadatlanul csenget, de az irtózható zajban és kiáltásban, melyből csak ez a szó: Hazaárulók! nem hallgat rá senki, mire az elnök az ülést 5 percre felfüggeszti. Több mint félórai szünet, után Simontsits Elemér elnök újból megnyitja az ülést. A szünet előtt – mondja az elnök –, oly sértő kifejezések hangzottak el, melyekért az elnöki székből sajnálkozásának ad kifejezést, mert ez nem méltó a mai komoly időkhöz. /…/ Ha az immunitás nem védené a képviselőket, úgy ez büntető eljárást vonna maga után. A Ház azonban nem tehet mást, minthogy Lovászyt és Vasst – aki megerősítette Lovászy állítását – R. S./ a mentelmi bizottság elé utasítja.” A mentelmi bizottság határozata alapján Lovászyt és Vasst megrótták.
Lovászy a Károlyi-párt alelnökeként az oktobrista forradalom főszereplői közé tartozott. Október 27-én hatalmas tömeg várja a pályaudvaron a Bécsből hazaérkező Károlyit. Lovászy ezzel köszönti őt: „ha nem lettél miniszterelnök a király bizalmából, majd azzá teszünk a nép akaratából”.
Az oktobrista forradalom kormányában Lovászy lett a kultuszminiszter. Első intézkedése a nemzetiségi oktatást visszaszorító Lex Apponyi érvénytelenítése és a nemzetiségek bezárt iskoláinak megnyitása volt. Valamennyi egyetemi szakot megnyitotta a nők előtt. Sok minden nem fért bele minisztersége néhány hetébe.
A Károlyi-párt polgári, a szocialistákkal és a radikálisokkal nem azonosuló miniszterei nem értettek egyet a magántulajdont súlyosan érintő vagyonadóval és azzal a radikális földosztással, amely a földbirtok felső határát 500 holdban rögzítette volna.
A polgári politikusok december folyamán Buza Barna kivételével kiváltak a kormányból. A kormányválság megoldására több elképzelés született. Az egyik szerint tiszta szociáldemokrata kormány alakult volna, a másik szerint tiszta polgári kormány Lovászy vezetésével, a szociáldemokraták pedig ellenzékben fogták volna ki a szelet az előretörő kommunisták vitorlájából.
A szociáldemokraták nyugatos szárnyát vezető Garami Ernő ez utóbbi megoldást támogatta volna. A szociáldemokrata többség annál kevésbé. Kunfi a Népszava december 28-i számában új forradalommal fenyegette meg Lovászyékat.
Lovászy abban bízott, hogy az antant polgári demokráciái támogatni fognak egy olyan kormányt, amely megakadályozza, hogy az ország kicsússzon a polgári demokrácia kereteiből, s ellenáll a szocialista és bolsevista törekvéseknek. 1919. január 5-én felkereste Vix tábornokot, és francia katonai erőt kért a kormányzáshoz. Párizsban elutasították Budapest megszállásának a gondolatát, és ezzel Lovászy fel is adta kormányalakítási kísérletét. Maradt a koalíció, a Károlyi-párt szétszakadt. Lovászy megkísérelte egy szövetségben összefogni a polgári erőket, sikertelenül. A polgári ellenzék mindenesetre együtt készült az 1919 tavaszán esedékes választásokra, de Lovászy kedvetlenné vált. Az események sodrása számos hívét radikalizálta. Az ellenzékben egyre nagyobb súlyt képviselt Bethlen István tábora, amely Lovászy számára nagyon is idegen volt.
Habár Lovászyék politikája egyáltalán nem érvényesült, mégis bekövetkezett a Kunfi által előre jelzett „forradalom”. Az áprilisban lefogott félezer túsz között Lovászy is ott volt. Egyik túsztársa, Szilágyi Lajos hat évvel később így emlékezett az Esti Kurirban (1925. június 20.): „A nagy forradalmi felelősség ellenére a gyűjtőfogház udvarán sétáinknál Lovászy Márton volt mindennek a központja. Soha olyan csúf hízelgést nem láttam, mint a fogházban, ahol mindenki Lovászy Mártonnak udvarolt, mindenki Lovászy Mártont vette körül, mert azt hitték, hogy ő lesz a miniszterelnök, ha vége lesz a kommünnek. /…/ De mit tesz Isten? Lovászy Mártont ma a legbűnösebbek közé számítják, emigráns, üldözik, megvetik, akkor pedig nagyon is keresték a kegyeit.”
Ekkoriban sokan gondolták úgy, hogy a kommün után csak a polgári demokráciáig fognak visszalépni, és ahhoz valóban egy Lovászy-kormány illett volna leginkább.
A kommün sajtója májusban olyan „puccskísérletről” számolt be, amelynek a célja egy Lovászy-kormány hatalomra juttatása lett volna. Lovászy májusban idegösszeomlással szanatóriumba kerül, aztán kimenekül az országból. A kommün és a Peidl-kormány bukása után hazatér, és azzal vállalja el a külügyminiszteri posztot Friedrich István kormányában, hogy az a hamarosan megtartandó választásokig működő ideiglenes kormány lesz, amely az antantot képviselő négyes tanács kívánságának megfelelően, valamennyi társadalmi réteget összefogja. A kormány megalakulásakor ezt nyilatkozta: „A kormány erélyesen szembe fog szállani minden túlzó és szélsőséges áramlattal, tehát úgy a bolsevista üzelmekkel, mint a reakció és a felekezeti türelmetlenség megnyilvánulásaival.” (Budapesti Közlöny, 1919. augusztus 15.)
A zsidókérdésről is nyilatkozott: „Nem a fajt és felekezetet kell üldözni, hanem a bűnösöket, mert ha egész fajt és felekezetet teszünk felelőssé, akkor az ártatlanok nagy tömegét sújtjuk, a bűnösök nagy tömegét pedig szabadon engedjük a felelősség elől, s különben is, elég volt már a gyűlölködésből, belviszályból, forradalomból és ellenforradalomból, legyen már egyszer rend, nyugalom és munka az országban, de ez csak úgy lehet, ha megszűnnek a belső harcok különböző formái, az osztály-, felekezeti és faji harc, és mindnyájan tudatára ébredünk annak, hogy emberek vagyunk és egy hazának vagyunk a fiai.” (Délmagyarország, 1919. szeptember 12.)
A kormány összetétele körül ezekben a hetekben nagy volt a zűrzavar. Egymás után három Friedrich-kormány is megalakult, de egyiket sem fogadta el a megszállók négyes tanácsa. Nem tudjuk, hogy Lovászy ténylegesen meddig volt külügyminiszter. Hivatalosan szeptember 11-ig, valójában inkább csak augusztus végéig. Ebben a rövid időben a román-magyar perszonálunió lehetősége iránt tapogatózott, ami szoros kapcsolatot biztosíthatott volna Erdéllyel. Belgráddal is felvette a kapcsolatot, hogy Párizsban gyakoroljanak nyomást a román megszállás megszüntetése, illetve felváltása végett.
Friedrich bukása után a demokratikus konszolidációra nem volt remény, a kormánynak nem volt hatalma a fehérterror, a pogromok leállítására. Lovászy ismét emigrált.
Bécsben közös lapot indított a szociáldemokrácia polgári demokratikus szárnyát képviselő Garami Ernővel, Jövő címmel.
A lap első számának beköszöntő cikkében az egykori függetlenségi nacionalista leszögezi: A lap „abból az alapigazságból indul ki – amelyet hányszor szem elől tévesztenek az úgynevezett államférfiak –, hogy a nemzeti érdek nem állhat ellentétben az egyetemes emberi érdekkel. Amely nemzet olyan célokat tűz ki, olyan utakat követ, amelyek beleütköznek az emberiség nagy érdekeibe, azzal a nemzettel előbb-utóbb gyökeresen leszámol a történelem.” (Jövő, 1921. február 23.) A programadó cikk szerint a lap „éles harcot fog vívni úgy az anarchia ellen, amely az álszocialista, bolsevik demagógia irányából, mint ama borzalmas önkényuralom ellen, amely a keresztényi és nemzeti álarcot viselő fehér terror irányából fenyegeti Magyarország szabad, demokratikus fejlődését.”
A lap valamivel több mint két évig jelent meg, azután anyagilag ellehetetlenült. A 672 lapszámban 548-szor említették a fehérterrort. Ez a lap volt a legelső a fehérterror feltárásában és elítélésében.
A Jövő berekesztése után ifj. Lovászy Márton, aki részt vett a Jövő szerkesztésében, hazatért. Apja ellen azonban büntető eljárások folytak. A rendtörvény alapján indítottak büntetőpert a külföldön megjelent cikkei és nyilatkozatai miatt. Már bűnösnek is nyilvánították őt, csak a büntetést nem állapították meg a távollétében. Tizenkilenc rendebeli nemzetgyalázás miatt is vádat emeltek ellene.
1926 elején a felesége hazalátogatott, itt súlyosan megbetegedett, nem tudott visszatérni a férjéhez. Végül is a 1926 áprilisában azzal a feltétellel engedték haza, hogy távol marad a közélettől. Ez így is történt. Lefoglalta őt felesége ápolása és az anyagi gondok. Fővárosi lakását elrekvirálták, egy barátja fogadta be ideiglenesen.
Nem tudjuk, meddig állta volna meg, hogy néma maradjon, mert a hazatérése utáni évben, 63 éves korában váratlanul elvitte egy szívroham.
A liberális és szociáldemokrata újságok címlapos vezércikkekben emlékeztek meg róla. Az Esti Kurir (1927. augusztus 23.) így: „Sohasem volt gazdag ember, de hivatalban, újságírói asztal mellett mindig megkereste azt a nagyon keveset, amire neki és családjának szüksége volt. Igaz, volt egy kis birtoka is, ősi szőlő valahol a Bácskában, amit a nehéz időben elvitt a politika. Itt maradt kiverten és koldusan, mert írnia nem volt szabad, háborgó és tiszta indulatai, szivének mély viharai befelé gyötörték és emésztették. De megtörni nem tudták. Hiába vették el az íróasztalát, hiába csavarták ki kezéből a tollat. Hiába hányták ki a szenvedés és a nyomor B-listájára ezt a nagyszerű és becsületes magyart, nem tudták betörni a fejét és nem tudták meghajlítani a hátát. Sem panaszra, de még csak sóhajtásra sem nyílott az ajka.”
A Népszava (1927. augusztus 23.) pedig így: „Lovászy Márton polgári politikus volt. Nem a mi frontunk élén harcolt. De nemes alakja, nagy tisztessége, eszményi élete, emberi nagysága testvéries közelséget teremtett közöttünk és közte, aki őszinte lélekkel harcolt a polgári demokráciáért, amely nélkül ebben az országban élni csak a hatalom birtokosainak lehet, s amely nélkül a mi szociáldemokrata mozgalmunk kemény és biztos lépésekkel nem indulhat a szocializmus világa felé.”