Az utolsó kuruc vezér

„Egész közéleti szereplésének tisztán negatív eredményei vannak. Sokat megakadályozott, semmi pozitív munkát nem végzett.” Így búcsúztatta a kormánypárti, konzervatív Budapesti Hírlap. „Egyike a legigazibb, legderekabb, nagy magyar embernek… halála meg fogja rendíteni egész Magyarországot” – így a haladár Pesti Napló. A Népszava szerint ő volt 1848 szociális és demokratikus hagyományainak legfőbb és legelvhűbb őrzője. Ady pedig második Bottyánnak, az utolsó kuruc vezérnek nevezte.

Neczpáli Justh Gyula, a dualizmus korának ellenzéki vezére, régi nemesi földbirtokos családba született Túróc megyében, a nagyrészt szlovákok lakta Necpálon. Tizenhárom évvel öccse, Justh Zsigmond író előtt. Családjából a 15. századtól kezdve sok-sok főispán és egyéb magas tisztséget viselő vidéki nagyúr került ki. Egyik rokona, Justh József a kiegyezés után a Deák-párt elnöke volt.

Budapesten érettségizett a piarista főgimnáziumban. Nem volt különösebben jó tanuló, de azért akadálytalanul folytathatta tanulmányait a fővárosi egyetem jogi karán. 1872-ben, a friss diplomájával tiszteletbeli, 1874-től rendes aljegyző lett Békés vármegyében. Ebben az évben vette feleségül Szitányi Vilma kisasszonyt, akivel két fiút és három lányt neveltek föl. Egy kisfiuk toroklobban meghalt. Zongorista fia rövid életet élt. Harmadik fiából főispán, lányaiból főispánnék lettek. 1876-tól főszolgabíró a gyulai járásban. 1877 végén a főszolgabíró-választást elbukja, miután ellenzéki megnyilvánulásai miatt a kormánypárt elfordult tőle. 1878-ban a közjogi ellenzék már őt akarta felléptetni a választásokon, de nem vállalta a jelöltséget. 1879-ben aztán a megyei törvényhatóságból is kitették a szűrét arra hivatkozva, hogy a fölbirtokai az apja nevén vannak, neki tehát nem jár virilista hely a törvényhatóságban.

A gyulai polgármester-választáson is el akart indulni, de esélytelenségét belátva, visszalépett. Miután a megyei politikai életből kicsöppent, visszavonult csanádi birtokára, Tornyára, majd bejárta Európát. Németországban, Olaszországban, Franciaországban, Svájcban szerzett tapasztalatokat, s hazatérvén, Csanád vármegyében és fővárosában, Makón megszervezte az ellenzéki Függetlenségi Pártot és a megyei ellenzéket. Makó azután a párt fellegvára lett.

1881-ben Battonyán indult a választásokon. Szoros versenyben megelőzte őt a kormánypárti jelölt. 1884-ben Makón jelölték. Győzött. Haláláig, 33 éven át ő volt Csanád vármegye országgyűlési képviselője.

Már harmincas évei közepén jár tehát, amikor a sok kudarc után jelentősebb politikai szerephez jut.

A Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt demokratikus baloldalához tartozik. Értékelik szervezőkészségét, az általa létrehozott és fenntartott makói fellegvárat, a véderő-törvényjavaslat elleni nagy obstrukció főszervezőjét, de azért eltelik hét év, mire alelnökségig jut a pártjában. Nem sokkal ezután, 1892-ben meghalt a párt elnöke, Irányi Dániel.

A heterogén pártban érlelődő válság a halála után kiélesedik, és a polgári házasságról szóló, hatalmas vitát kavaró törvényjavaslat szét is veti a pártot. A polgári házasság és a felekezeti egyenlőség törvénybe iktatása az ellenzék régi követelése volt. Most viszont ennek elutasításával meg is buktathatták volna a kormányt. Ugron Gábor csoportja azt a nézetet képviselte, hogy a helyzetet ki kell használni kormánybuktatásra. Eötvös Károly, a pártelnök és köre határozottan ragaszkodott ahhoz, hogy a párt feleljen meg régi elveinek, szavazza meg a kormány által benyújtott törvényeket, s aki ezt nem teszi, annak nincs helye a pártban. Justh egyetértett azzal, hogy a vallásügyi reformot támogatni kell, de ezt az álláspontot nem tette volna kötelezővé a pártban. A párt szakadt. Ugron Gáborék távoztak, Eötvös intranzigens álláspontját leszavazták, és 1893 májusában Justhot megválasztották a párt elnökének. Távollétében. Ő ugyanis ekkor súlyos sérülésekkel feküdt a birtokán, miután addig sértegették egymást a makói rendőrkapitánnyal a Csanád megyei közgyűlésben, mígnem párbajozniuk kellett, és Justh húzta a rövidebbet.

A Magyar Hírlap (1893. május 20.) az új pártelnököt méltatván, megjegyzi: „nem országosan ismert név”. Még ekkor, 43 évesen sem az.

Első országos feltűnést keltő beszédét – az egyébként nem kiemelkedő szónok – 1894. február 21-én tartotta az egyházpolitikai vitában: „Én is jó katolikusnak tartom magamat és megvallom, hogy a tervbe vett reform által egyházam érdekeit sértve nem látom. De ha egyházam érdekei szemben állanának is hazám érdekeivel, egy pillanatig sem haboznám, mint jó magyar ember, egyházam érdekeit hazám érdekének alárendelni. Elsősorban vagyok magyar és csak azután katolikus. Nem tehetem, hogy ez alkalommal mély sajnálkozásomnak ne adjak kifejezést a fölött, hogy a Magyarország hercegprímásának elnöklete alatt megtartott úgynevezett katolikus nagygyűlés, többek közt azon határozatot hozta, hogy elvárja minden katolikus polgártól, hogy a községi hatósági és képviselőválasztásoknál megbízható katolikus férfiakra szavazzon. Tisztelt Ház! Ez a hazafiatlan határozat a felekezeti türelmetlenségnek legerősebb mérvű megnyilvánulása. E határozat a vallásháborúnak nyílt hirdetése. Tisztelt Ház! Azok, akik bele akarják vinni a felekezeti szempontokat e politikai küzdelmekbe, bele az állam minden rétegébe, azok – bár megengedem, öntudatlanul – fokozói lesznek Magyarország végpusztulásának. Nem a kormány iránt való bizalomból szavazzuk meg mi a tárgyalás alatt levő törvényjavaslatot, nem is azért, mintha a kormányt mi megmenteni akarnók, hanem tisztán azért, mert elveink győzelmére törekszünk, bármily kívánatos lenne is a mai kormányt és rendszerét megbuktatnunk, ezt elveink árán nem tehetjük. Ha mi, Tisztelt Képviselőház, mindjárt az első alkalomkor, midőn mód nyújtatik nekünk elveink egy részének megvalósítására, taktikai okoknál fogva csak azért, hogy a kormányt megbuktassuk, készek lennénk elveinket megtagadni, kérdés, vajjon nem veszítenék-e el ez által a jogot a politikai erkölcstelenség ostorozásához? /…/ A kötelező polgári házasság elvét hirdették a mi elődeink és követeltük mi annak megvalósítását évtizedeken keresztül és megállunk amellett akkor is rendületlenül, amikor ellenfeleink vállalkoznak annak megvalósítására, mert, Tisztelt Ház, jobban szeretjük elveinket, mint ahogy gyűlöljük ellenfeleinket. /…/ A mi legtermészetesebb szövetségeseink nem a reakció táborában keresendők, hanem az igazi, meg nem hamisított liberalizmus hívei körében. Mert Magyarország történelme megcáfolhatatlanul bizonyítja azt, hogy ebben az országban a függetlenség utáni törekvés mindig karöltve járt a szabadelvű törekvésekkel, és hogy azok, akik útját akarták állani a korszellem által követelt szabadelvű haladásnak, rendesen a legelkeseredettebb ellenségei voltak Magyarország függetlenségének.” A beszéd hatalmas sikert aratott. Tömött sorokban járultak a szónokhoz a lelkes gratulálók, minden oldalról.

A sokszínű Függetlenségi Párt hajlott a bomlásra és az újraegyesülésre. Justh hol a kilépők, hol a maradók, hol az egyesülők vezetője volt. 1894-ben ő is beszédet mondott Kossuth Lajos temetésén. Apja halála után Kossuth Ferenc hazatért, és Justh átadta neki a párt vezetését.

1897-ben a kormány a sajtó útján elkövetett rágalmazást és becsületsértést ki akarta vonni az esküdtszék hatásköréből, és a hatalom által könnyebben befolyásolható, hivatásos bírák elé kívánta utalni. Az ellenzék Justh vezetésével kitartóan obstruált, és el is érte, hogy a közhivatalnokok és a nyilvános elszámolásra kötelezett vállalati tisztviselők elleni rágalmazás megmaradjon az esküdtbíróság hatáskörében.

Ekkor már érlelődött a következő válság a T. Házban. A tízévenként újratárgyalandó gazdasági kiegyezést a bécsi parlamentet évekre megbénító obstrukció miatt nem lehetett megújítani. A bécsi és a budapesti kormány megállapodott egy olyan klauzulában, amely nagyon hosszú időre meghosszabbította volna a kiegyezés hatályát, megfosztva Magyarországot a gazdasági kiegyezés megváltoztatásának lehetőségétől. A Függetlenségi Párt Justh irányításával újra obstrukcióba kezdett, nagy tüntetéseket szervezett és meg is buktatta Bánffy Dezső kormányát.

1901-ben Justh a legszigorúbb összeférhetetlenségi szabályokat követelte a képviselők, politikusok számára: „összeférhetetlenségi törvényt helyesen megalkotni csak úgy lehet, ha azt a nagy principiumot tartjuk szem előtt: nem fordulni a társadalom egy osztálya ellen sem, nem kedvezni a társadalom egy osztályának sem, hanem ellene fordulni minden olyan tevékenységnek, amely a képviselő függetlenségét érinti.” Nem járt sikerrel.

Justh valóságismerete amúgy fölöttébb hiányos volt. Az ország helyzetét jellemző számokat nemigen ismerte, de legalábbis nem vette tudomásul. Miközben következetesen harcolt a választójog kiterjesztéséért, arra a nacionalista érvre, hogy Erdélyben az általános választójog a magyar elem térvesztéséhez vezetne, azzal válaszolt, hogy Erdélyben túlnyomórészt magyarok laknak, ő járt ott, és csupa magyarral találkozott… A kiegyezést elutasító ellenzék vezéreként azt a hatalmas gazdasági előrehaladást sem vette tudomásul, amelyen az ország 1867 után átment: húsz év óta „folyton süllyedünk alább és alább” – ezt állította az 1888-as véderő-vitában.

1904-ben benne volt a nagyon különböző elemekből álló ellenzéki koalíció „vezérlő” testületében. Miután az ellenzék 1905-ben megbuktatta az évtizedek óta kormányzó Szabadelvű Pártot, Justh Gyulát megválasztották házelnöknek. 1909-ig irányította a T. Ház munkáját. A Pesti Napló (1917. október 10.) nekrológja szerint: „Mint elnök, pártatlanul vezette a tárgyalásokat, a pártatlanságot a legliberálisabb és legigazságosabb szellemben fogta fel, s mert a törvényekhez való ragaszkodásából még a horvát obstrukció idején sem engedett, pártja és főként a koalíció ellenzékéül támadt balpárt részéről heves támadásokat kellett kiállania.” A magyar szolgálati nyelvnek a horvátországi vasutakra való kiterjesztése miatt obstruáltak 1907-ben a délszláv képviselők, s az ellenzéki helyzetben előszeretettel obstruáló párt képviselőinek jelentős része elvárta volna az obstrukciók szervezésében élenjáró Justh-tól, hogy immár kormánypárti házelnökként, a házszabályon átlépve törje le az obstrukciót.

Viszont ugyanekkor ő is támogatta a kisebbségellenes – a kisebbségi nyelvű iskolák jelentős részét felszámoló – Lex Apponyit.

Justh és pártja folyamatos dilemmában élte végig ezeket az éveket. Egyrészt a kompromisszumos kormányokhoz kötötte a pártot a remény, hogy kormányzati pozícióban végre sikerülhet elérni nagy célokat, az önálló magyar jegybankot és a széleskörű választójogot. Justh meg is próbált egyezségre jutni a ’67-esekkel. Kormányalakításról tárgyalt Lukács Lászlóval, a választójogi törvényről Kristóffy József belügyminiszterrel. Még a ’67-esekkel való fúzió gondolatát sem vetette el egyből. Egyrészt igyekezett nyitott lenni, másrészt nagyon következetesen tartotta magát a reformkövetelésekhez. Az önálló jegybank szoros határidővel történő megalakítása mellett még Kossuth Ferenccel szemben is kiállt.

Végül a bankügy szétvetette a koalíciós kormányt is, a Függetlenségi Pártot is. Justh a „bankcsoport” élén ellenzékbe ment, megalakította a Justh-pártot, lemondott a házelnökségről. Egy rossz pillanatában az önálló jegybank érdekében még a választójog ügyében is hajlandó lett volna félmegoldást vagy inkább látszatreformot elfogadni, de 1909 végére már szakított a kormánnyal, Andrássy Gyulával, Kossuth Ferenccel.

Justh teljes elszántsággal vetette bele magát az általános választójogért folyó küzdelembe. Szociális programot dolgozott ki, különböző nemzetiségi követelések támogatásával a nemzetiségi pártok körében is népszerű lett.

Justh átlépett a dualizmus politikai elitjén belüli alkudozások korlátain. Az új, illetve a parlamentből kirekesztett politikai erőkhöz közeledett, a szociáldemokratákhoz és a polgári radikálisokhoz. 1909 végén a Justh-párt már közös népgyűlést tartott a szociáldemokratákkal. Népszerűsége a választójoggal nem rendelkezők körében magasra emelkedett. A szociáldemokraták is az ő pártját támogatták, de ebből kevés szavazat lett. Az 1910-es választásokon az 1905-ben megbuktatott kvázi állampárt Munkapárt néven visszatért a hatalomba, és benne is maradt a monarchia széteséséig. A Justh-pártnak a szavazatok és a mandátumok 11 százaléka jutott. A csalódott ellenzék marakodott, Justh a visszavonulás gondolatával is foglalkozott.

A dualizmus korszakának utolsó választása után az Országgyűlésben többször tettleg bántalmazták, kizárták az ellenzéki képviselőket, brutális erőszakkal törték le az ellenzéki obstrukciót.

1912 júliusában Justh levelet írt Ferenc Józsefnek: „Nincs jogom, hogy saját személyemben Felséged valóságos belső titkos tanácsosát közrendőrök brutalitása állandóan inzultálja. Hogy pedig ennek az állandó inzultusnak a belső titkos tanácsos ne legyen kitéve”, lemond a titkos tanácsosi címéről. Erre addig még példa nem volt.
Justh egyre inkább a szociáldemokraták és polgári radikálisok, Jászi Oszkár, Kunfi Zsigmond, Ady Endre világához tartozik. A polgári radikálisok Justh-ék hatására vizsgálták felül a 48-as hagyományhoz való negatív viszonyulásukat. 1911-ben Justh elnöksége alatt a Választójog Országos Szövetsége a szocialisták és polgári radikálisok fölöttébb aktív szervezete lett. Az Országos Reform Klub hasonló szerepet töltött be.

Justh és pártja ott volt az általános választójogot követelő nagy tüntetéseken. 1912. május 23-a, a „vérvörös csütörtök” után is szolidárisak voltak a szociáldemokratákkal, akik ekkoriban sűrűn hangsúlyozták a függetlenségi, nemzeti liberalizmus és a szociáldemokrácia közös értékeit. Justh 1911-ben egyik beszédében kijelentette: „Csak azok ellenzik az általános, egyenlő és titkos választói jogot, csak azoknak esik zokon ez a kölcsönös támogatás, akik féltékenyen őrködnek kiváltságaik fölött… a nemzetfenntartó erőnek nem megvetendő része a magyarországi munkásosztály… A hazának hasznos, nélkülözhetetlen polgárai a munkások.” Megjegyzendő, hogy Justh csupán a férfiak általános választójogát követelte, és ezt a feministák a szemére is vetették.

1911-ben Justh újra obstrukciót szervez az akkori véderőjavaslattal szemben. Jászi ekkor írja róla, hogy ő „a progresszív magyarság, az egész magyar demokrácia illusztris vezére”. Ady Vendégség Bottyán vezérnél című versében az okos kuruc így beszél a másikhoz, aki attól tart, hogy Bottyán-Justh-ot a tornyai palotában nyüzsgő „sok cifra vendég”, úri népség elfordítja a „kurucok” ügyétől: „Rohant elül mindig / Halálba és tűzbe, / Ha ellen nem tudta: / Nem lehet, hogy most az udvarlás / A láncára fűzze. // Bottyán jó urunkat / Kísértheti grófság, / Marad ő népének /Régi hű vezére, sorsa, / Vitézség és jóság.”

„Büszke vagyok rá mint tanítványomra és remélem, túl fog tenni mesterén” – így beszélt Justh 1913-ban Károlyi Mihályról, aki az ő hatására indult el azon az úton, amely az 1918-as polgári demokratikus forradalomhoz vezetett. (A kommunista fordulatával már úgy „tett túl” a mesterén, ahogy arra Justh a legkevésbé sem lett volna büszke, ha megéri.)

1913-ban a függetlenségi párt újra egyesült Justh demokratikus programja alapján, de a párt továbbra is két-, sőt többszínű maradt. Ezt a pártegyesítést már Károlyi vezette le, aki egyre inkább a megöregedett, betegeskedő Justh helyébe lépett. 1914-ben az újraegyesült Függetlenségi Párt, akárcsak a többi, támogatta a háborút, ha Károlyihoz, Justhoz közelálló szárnya kelletlenül is. 1916-ban azonban, amikor a háború iránti széleskörű lelkesedést az elkeseredés váltotta fel, Károlyival együtt Justh is kilépett a pártból, és alapító tagja lett a németellenes, antantbarát, pacifista, az általános választójog mellett földosztást és nemzetiségi egyenjogúságot hirdető Károlyi-pártnak.

Justh, ha megéri és egészségesebb, bizonyára ott lett volna az őszirózsás forradalom élgárdájában. De a háború éveiben már egyre ritkábban jelent meg az Országgyűlésben, többé-kevésbé visszavonult.

1917 október 6-án feljött Pestre, a Hungária szállóban szállt meg. Itt találta holtan a szobájában a szobalány október 9-én este. Valószínűleg szívszélhűdés ölte meg. A Nemzeti Múzeumban ravatalozták fel, a Kerepesi úti temetőben kapott díszsírhelyet.

Ady verset írt az emlékére Az utolsó hídfő címmel: „Kevély, szabad magyar, királyi gőgű, / De fajod, néped és fényes álmok / Hódoló harcos, hős alázatossa: / Nagy temetések idején mentél el.”