Élet és Irodalom,
LXVII. évfolyam, 18. szám, 2023. május 5.
SZÉKY JÁNOS
Az RT Documentary nevű orosz állami tévécsatorna huszonhat perces riportvideót készített Magyarországról. Nem annak van hírértéke, hogy ez a filmecske létezik. Annak sincs (többnyire), hogy mely lelkes magyar állampolgárok adják nevüket és arcukat a rablógyilkos orosz állam propagandaműveletéhez. Hanem az az érdekes, hogy az egész a trianoni sérelemre van kihegyezve.
A címe az, hogy Hungary’s Hunger, azaz Magyarország éhsége (ettől és a vele rokon Hungary–hungry szóvicctől ki szokott nyílni a virtuális bicska a zsebemben), az alcíme pedig: Nagy-Magyarország eredetét kutatva. (Az eredmény különben Magyarországon hivatalosan nem látható, mivel az RT műsorsugárzását és tartalmainak terjesztését tavaly betiltották az Európai Unióban.)
Az eleje nem túl harcias, csak a szokásos. A riporter a Parlament környékén sétálgatva elmondja, hogy a magyarok fittyet hánynak a szankciókra (nem igaz), készek rubellel fizetni az orosz gázért, miközben meggátolják, hogy a területükön át fegyvereket szállítsanak Ukrajnába (nem igaz). Majd egy vállalkozó azt elemzi, mennyit ártanak a szankciók egész Európának, miközben a „különleges műveletnek” (a putyini, hazug terminust használja) nem vetettek véget, bár mi sokkal olcsóbban vesszük az orosz gázt (nem igaz). A riporter pedig úgy summázza, hogy ez nem oroszbarát politika, hanem a józan ész politikája, míg a legtöbb európai ország kénytelen volt tűzifát venni télire. Székely Árpád egykori moszkvai nagykövet a „nagy és hatalmas” Oroszországgal folytatott paksi együttműködés előnyeit ecseteli. Majd a jó kapcsolatok racionálisnak tűnő, de nem igaz magyarázata után következik a lényeg, amiről az orosz állami televízió fontosnak tartja felvilágosítani az EU-n kívüli publikumot.
Nagyközeliben mutatják Lenin összes műveinek négy kötetét, jelezvén, hogy az ilyesmik megtalálhatók egy művelt magyar ember könyvtárában (megnéztem az OSZK katalógusában, az 1970-es évek elején adták ki őket, 1917–18-ban írt szövegeket tartalmaznak), és megszólal Bencsik András, a Népszabadság pártrovatának valahai munkatársa, régóta s ma is a Magyar Demokrata főszerkesztője. Gördülékeny oroszsággal, bár eléggé pesties akcentussal kifejti, hogy nem érti az Európai Uniót (bizony ez így van) – miért is akarja felvenni Ukrajnát, ahol nincs törvényesség, nem működik az állam és a kormányzat. „Igazi fasiszták!” (A világhálón olyan kommentelőkkel szoktam találkozni, akik azt nem értik, miért ragaszkodik az EU Magyarország tagságához.) A könyvespolcon kard, gerezdes buzogány.
E hangulatos felvezetés után, a kilencedik perc legelején kezdődik a lényeg. Beregszászi Olga az Igazságot Magyarországnak! című irredenta dalt énekli. (Később pedig azt, hogy Mindent vissza! meg Legyen úgy, mint régen volt!) Az RT Documentary orosz és angol nyelvű csatorna – amikor a riportalanyok oroszul vagy magyarul beszélnek, angol a felirat. A dalok alatt viszont semmi. Vajon mi ebben az esetben a célcsoport? A tévécsatorna s a mögötte dolgozó titkosszolgálati szervek nyilván azt feltételezik, hogy a film valahogyan mindenképpen eljut a magyar közönség arra fogékony részéhez (lám, én is meg tudtam nézni VPN-en keresztül, pedig nem vagyok fogékony), s vele a területi revízió híveinek címzett üzenet: Oroszország veletek van.
Több-kevesebb tárgyi tévedéssel, avagy csúsztatással kísért, ámde plasztikus összefoglalás következik a Trianon-traumáról, az elveszett „birodalmi nagyságról”. Bencsik egy óriási Nagy-Magyarország-térképen mutogatja, hogy milyen területeket vesztettünk el, „de nem veszítettük el a nemzetünket”. Kárpátalja „azért is fontos számunkra – fejti ki Moys Zoltán rendező –, mert 896 körül itt jött be a magyarok őse, Árpád vezér a Kárpát-medencébe”. Az RTD narrátora hozzáfűzi, hogy Kárpátalja ezek szerint a magyar nemzeti lét bölcsője. Módfelett hasonlít ez a szerb érvelésre, miért ragaszkodtak körmük szakadtáig Koszovóhoz, aminek a függetlenségét Oroszország amúgy nem ismerte el, sőt erre mint precedensre hivatkoztak a Krím megszállása után, meg 2022-ben, a donbászi népköztársaságok elismerésekor. A dokumentumvideó beszélője mint természetes tényt jegyzi meg, hogy a magyar területek visszaszerzésének gondolata máig eleven a magyar nyilvánosságban.
A szög és a zsák esete.
Tudom, hogy a magyar történelemben és politikai gondolkodásmódban nem nagyon járatos külföldivel, bármilyen tájékozott, roppant nehéz megértetni a Trianon-tapasztalat fontosságát. (Egyébként másmilyen gondolkodású belföldivel is.) A szokásos politikai választóvonalak itt nem érvényesek – gazdasági és társadalompolitikai nézetektől függetlenül a „jobboldali” jellemzően sérelmi alapú etnonacionalistát jelent. És a magyar nacionalizmus fókuszában Trianon áll. Pontosabban: a nemzetközi szabályok kötelező betartása és a területek elvesztésének visszafordíthatatlansága közti feszültség. A rémkép, hogy a külhoni magyarokat végképp elveszítjük, vagyis beolvadnak a többségbe, ha nem teszünk valamit – azt viszont, hogy tegyünk valamit, megakadályozza a nyugati konszenzus.
Oroszország nem akadályozza meg. Az, hogy a magyar nyilvánosságban eleven a területi revízió gondolata, kiválóan rímel egy másik területi revízióval, Rusz földjeinek újra-egybegyűjtésével, amiért Putyin megindította az utóbbi hetvennyolc év legnagyobb és legkegyetlenebb európai háborúját. A Kreml ezzel bizonyíthatja az Európán kívüli világnak: nemcsak az oroszok ilyenek; másfelől még jobban magához kötheti a Magyarországon most uralkodó nacionalista oldalt: átérezzük a bajotokat, és példát adunk rá, hogy szembe lehet szállni a bénító Nyugattal.
Ráadásul most közös az ellenség: az ukránok. Akik, ha látszanak e videóban, csakis wolfsangeles zászló alatt masírozó nácikként vannak ábrázolva. És megmagyarázhatatlan okból nemzetállamot akarnak építeni, ami nekik nem jár. Az RTD kiáll a magyarok anyanyelvi jogai mellett, ami önmagában helyes volna – csak azt felejtik el közölni, hogy Oroszországban a népszámlálás szerint majdnem kétmilliós ukrán kisebbségnek nulla iskolája van. A riportkészítők külön szerencséjére megszólal az etnonacionalizmussal aligha vádolható Krausz Tamás is, aki szerint a nemzetállam építésére a Nyugat kényszeríti a dőre ukránokat, akik nem ismerik fel, hogy Oroszország, Kazahsztán, Ukrajna megannyi kis Szovjetunió, és az egész posztszovjet térség multikulturális, csak ezt az európai bolondok (duraki) nem akarják érteni.
A magyar audiovizuális médiában a komoly újságírással együtt sajnálatosan háttérbe szorult a riportkészítésnek az a része is, amit adatgyűjtésnek, kutatásnak neveznek (a Partizán jeles kivétel). Sok időt, energiát, pénzt fölemészt, tehát pénzbe kerül. Az orosz állami médiának előnyt jelent, hogy az adatgyűjtést, a láthatatlan munkát nagyrészt elvégzi a hírszerzés, ami nem szenved idő- és pénzhiányban. Így állhat elő az a helyzet, hogy az ideérkező tévések sok szempontból alaposabban ismerik a magyarokat, mint a magyarok. Úgyhogy nem árt tanulmányozni, amit mondanak, még ha forog is a gyomor.