Lacizz, sárga ló!*

Hogy Garaczi Laci minden lacisága ellenére milyen nagy író, mi sem mutatja jobban, minthogy akadémiai székfoglalója alkalmából, péntek délután felbolydult az egész város. A főváros. Útlezárások, terelések, neonsárga ünneplőbe öltözött rendőrök hadonásztak újdonat új gumibotjaikkal a kerülőutakat riadtan kereső autósoknak, szirénák szóltak mindenütt, kék fények villogtak, amerre a szem ellátott, a levegőben helikopterek köröztek céltalanul. Az emberek morogtak a dugóban rekedt villamosokon, nyomkodták a dudát és a Facebookot a dekkoló autókban. Hát foglalja már el a székét ez a Laci!

Laci-ügyi lábjegyzet: az állandó beceneves közember különös, kicsit (nagyon) infantilizált, mégis nehezen emészthető fajta. Cseh Laci. (Gyere, Egérke, gyere kicsi lány!) Puskás Peti. Gangxsta Zolee. Gáspár Győzike. Vagy az egész vegyvédelmi család: Vévé Sanyi, Vévé Kriszti, Vévé Karcsi, Vévé Krisztoferkó. A becenevesség sportolók és kereskedelmitévé-alkalmazottak specifikumának (sorsának) tűnik.

Beceneves írónk van-e, volt-e, lehet-e? (Nem-e lehetne-e?) Esterházy Peti? (Sőt: Petya! Van egy kertévés Petya valami milliomosos valóságshowszerűségben, a gazdasági lapokban is Petyaként szokott szerepelni. Attól falra mászok. Érintettként irtózom a petyázástól.) Weöres Sanyi? (Mondjuk, őt pont Sanyikázták gyakran, pusztán irodalmi okokból.) Ottlik Gézukám. Arany Jani, Petőfi Sanyi, Móricz Zsiga, Ady Bandi, Józsi Atti.

Garaczi László emlékeim szerint sosem lacizta magát könyvei borítóján, rendes László volt mindig, mégis mindenkinek Laci. Illetve, mintha mégis emlékeznék garaczilaciként aláírt cikkekre (?), esszékre (?), novellácskákra (?), de az is lehet, hogy csal (meglaciz) a memóriám. A lényében van (ontológiai) laciság, kétségtelen, talán az uszkve hatvanhét éve töretlen, legendás (szinte közhelyes), hunczut kölyökkép, aminek folytonos fölemlegetésétől Laci már nyilván hülyét kap, vagy nem tudom.

Láncfűrész, vipera, irodalmi helyezkedés

Akkor tehát, ezen a jáspisfényű péntek késő délutánon Laci akadémikus lett. Jó, hogy nem akadémista. Óh, hiszen az akadémiák országa IS vagyunk! Az egy főre eső futballakadémiák száma világszinten is legszámottevőbb, mint valaha (közben futballprofesszor meg egy se…), se szeri, se száma egyéb akadémiáinknak, már műkörömépítő-akadémiát is láttam, de simán lehet rúdtáncakadémia is, művészeti akadémiákból is van egy pár. Ezek közül a Széchenyiről elnevezett, és az MTA által alapított Irodalmi és Művészeti Akadémia székét foglalta el Garaczi pénteken, nagy dérrel-dúrral.

A fent már említett nagy szabású közlekedésszervezési műveletek, lezárások, terelések miatt lassan gyűlt össze a közönség az MTA ódon épületében. Megjelent sok híres író, Parti Nagy Lajos, Závada Pál, sőt Barcs Miklós táncdalénekes is, egy kis, műanyag, láncfűrész alakú kulcstartóval és egy viperával a zsebében.

Na, akkor ezzel a Závada–Parti Naggyal el is helyeztem Garaczit a magyar irodalomban. De már régen. Amikor az előbb lacizásba bonyolódtam, fektcsekkoltam gyorsan a könyvespolcomon, végigfutva a Garaczi-kötetek gerincét, hogy tényleg nincsen Laci-szerűség egy se. És azon kaptam magam, hogy hopp, pontosan tudom, hol a Garaczi helye. Ki van jelölve. Rögtön tudtam, hova kell nézni, pedig máskor órákig keresek egy-egy könyvet. Saját kis olvasói-irodalomtudományi logikám szerint igyekszem rendezgetni polcainkon a könyvállományt, nem valami könyvtári standard módszer (ábécé sorrend, ilyesmi) szerint. A legnagyobb forgalmú modern magyar polcok úgy néznek ki, hogy hosszan jön Esterházy (közé keveredve egy JAK-os tanulménykötet EP-ről és Nádasról), aztán Ottlik, Hamvas, Parti Nagy, Garaczi, Závada, Bodor Ádám, Szabó Dezső (!), Nádas.

Közben a főhős, Lacink elkezdett széket foglalni. Esszészerűségeket olvasott föl, a pálya elején bementorálgató, segítőkész írótársakról, irodalmárokról, Fodor Gézáról, Kukorellyről, Esterházyról, néha átadta a szót Máté Gábor színészfejedelemnek, aki meg szépirodalmibbabb Garaczi-szövegeket kántált.

„Beszélgettünk a szaunában, hogy századonként hány nagy író születik, és az jött ki, hogy kettő”

– kezdte a Laci, és hopp, már nyakig is voltunk Garacziban. Rögtön otthon éreztem magam. Barátságosan hangulatos, vidám, meleg, okos mondatok. Derültség a közönség soraiban. Garaczin, a virtigli posztmodernon szabad ám nevetni! Nevettünk is.

Kispróza az éjszakában

„Kortárs. Fiatal. Magyar. Irodalom. Létezik ilyesmi? – hüledeztem, ők meg a Sid Vicious-jelvényemet bámulták. Nem mondtam, hogy alkalmi szerződéses közvélemény-kutató vagyok, és pogózni szoktam VHK-ra a Fekete Lyukban.”

Most leragadhatnék még egy pillanatra annál, hogy például ezek a fantasztikus mondatdallamok, mennyi lágy ragyogás, tompa jáspisfény, meg ilyesmi, de koncentráljunk most inkább, némileg posztmoderniatlanul a tartalomra: ha pogózás közben nem is futottunk még össze, de Garaczi Lacit tulajdonképpen a kilencvenes évek elejének kicsit még nyomasztó hangulatú, de nagyon vibráló, sokszor „alternatívnak” (egyenlő: punkzene és drogok) is nevezett éjszakai életéből ismerem. Már a könyvein kívül. Előbb a könyveit ismertem, talán épp a Nincs alvás! megjelenésének évében (1992, igen, valószínűleg akkor, ahogy így utánaszámolok), egy éjszaka, talán kettő körül estünk be a Kazinczy utcai BolseVitába (a bulinegyed nyüzsgését időtlen trivialitásnak gondoló milleniálosoknak mondom, hogy akkoriban csont kihalt, szinte ijesztő volt a környék, a romkocsmákból még csak a romok voltak, ez az egy hely tartott nyitva: idegesítő, ellenséges neonfények, a komenista múlt hulladékaival sikertelenül ironizálni próbáló, kellemetlenül szegényes beltér, műanyag székek, Kőbányai), éppen egy irodalmi ambíciókat dédelgető kollégával, a szinte teljesen üres helyen különösen fülsértő, bőrtokos Sokol minőségben üvöltött valami darknak hangzó zene, rettenetesen hideg volt, csak egy asztalnál ültek, két fiatalember, a kolléga mutogatott feléjük izgatottan: az ott a Garaczilaci! És akkor, a Nincs alvás! után én már lelkes garaczista voltam. Nem sokkal később, a legalább annyira nyomasztó Zanzibárban (a nyolcadik kerületi MSZMP-székház ebédlőjéből átalakított éjszakai bár/drogosmenedék), Flash-koncerten is ott volt Garaczi, és hogy már így „ismertem”, rájöttem, hogy mi lépten-nyomon összefutunk. Tehát ez az ismerés csak olyan ismerés, hogy ha szembe jön a Garaczi, megismerem. Ha megjelenik valamije, elolvasom.

Garaczinak nem lehetett könnyű nagy íróvá válnia. Akkorává, hogy lezárják miatta a fél várost. (Bár állítólag mellettünk, a Bazilikában is volt valami vallási rendezvény, nem kizárt, hogy az is bekavarhatott.) Tudniillik még az irodalom is ilyen méretalényeges ipar, a műfajhierarchia csúcsán évszázadok óta a nagy regény (sőt: nagyregény!) pöffeszkedik önhitten, nagy regényekből (nagyregényekből) lesznek a nagy díjak, azok teszik a nagy írót.

Garaczi pedig menthetetlen kisprózista. (Nem elég, hogy virtigli posztmodern.) Még akkor is, ha igazából – mint az az akadémián is odalaudáltatott – sokműfajos szerző. Sokműfajos kisprózista. Nem is állna jól neki a nagy, epikus epika. Költő a prózaírók közt. (Ahogy egyébként Parti Nagy is.) Nem nagy (kis) történeteket mesél (vagy ha mesél is, csak mellékesen), hanem élvezetes és izgalmas nyelvelemeket hord (hűvös) halomba, hangulatot fest, atmoszférát teremt. Csuklóból korszakokat, toposzokat. De nem akárhogy: hihetetlen erővel és leleményességgel. Na, írókám, varázsolja csak ide nekem a hetvenes évek magyar néphadseregét! És voilá! (Katona! Fölugrok a faszára és elharapom a torkát!) Akkor most, virtigli posztmodernkám, ide nekem a hatvanas évek lipótvárosi általánosát! És így tovább a megannyi etc-t.

Teremtőm! A modern magyar irodalom legnagyobb atmoszférateremtője. Lemurnám fogadni, hogy… Lemúr biztosra nem fogad.

Minek kell ezt erőltetni?

Az igazi nagyírósághoz – az MTA-ból mégsem csinálhatunk bohócot, még akkor sem, ha SZIMA – szükségeltetik az is, hogy a jelölt legalább egy csodatételről hitelt érdemlően számot adjon. Garaczi Laci pedig minden szempontból hitelesnek tekintendő olvasói levél alapján előadta, hogy az illető levélíró olvasó, miután a korábban vásárolt tejföl társaságában ült be a jelölt költői estjére vagy micsodájára, kultúrprogramjára, szívében megannyi kétséggel a költészet értelmét illetően, majd otthonába távozva, rövid alvás után, álmából a „Keljt fel, vár a tejfel!” sugallatra fölriadva, a jáspisfényű hajnalon érzékszervi vizsgálat során jelentős javulást tapasztalt a költői estet megjárt tejipari termék ízhatásában.

Nem kell hozzá különösebb irodalmi jártasság, hogy megállapíthassuk: Garaczi munkája kétség kívül hatalmas távlatokat nyithat meg a költészet és a kispróza tejipari hasznosítása előtt.

S annyi nyelvi lelemény közt, oly sok finesz után, a szellemes bonmotozások meghozták jáspisfényű gyümölcsüket: akadémiailag szentesített nagyíróság, a kisprózákból szorgosan összehordott grandiózus életmű, tejipari távlatok. De lezárni a fél várost mégiscsak túlzás volt.

(* A cím Kovács Imre anagrammája Garaczi László nevére, a Nincs alvás! kötet hátlapjáról.)