A „díszgój” magányossága

Ő volt az első plebejus állam- és kormányfő Magyarországon. Akkor volt legkevésbé önmaga. Szépreményű, sebesen feltörekvő ifjú politikusból lett reménytelen emigráns. Bármikor, bárkik, bármit gondoltak az 1919-es kommünről, róla gondoltak és róla beszéltek a legkevesebbet. Nem engedték haza sem a Horthy-korszakban, sem a világháború után. Elfeledve halt meg Párizsban. Szülőhazájában szinte tudomást sem vettek a haláláról.

Kiskunhalason született, reformátusnak keresztelték. Hat elemi után munkába állt. Tizenötéves korában a szédítő sebességgel kiépülő fővárosba ment, ahol mindig hiány volt kőművesből. Belecsöppent az építőmunkások folyamatos bérharcaiba, lelkesen belevetette magát a munkásmozgalomba, belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba.

Először 1899-ben kerül elő a neve a sajtóban. „Osztály elleni gyűlöletre izgatás” vádjával állították bíróság elé. „Gazdagság, tudomány, életöröm, nyomor, betegség és bűn egymás mellé szorultak. Ott látod a strébert, a világcsalót, a büszke világhölgyet és a felcziczomázott félvilági hölgyet, itt látod a ruhátlan éhező bérrabszolgákat, a csőcseléket, az iszákost, a prostituáltakat. Azt hiszed, hogy te nem vagy bűnös?” Így biztatta a munkásokat a munkásmozgalomhoz való csatlakozásra a Népszava perbe fogott vezércikke. A húszéves ifjú vállalta a szerzőséget, de az esküdtek úgy döntöttek, hogy nem lehet ő a szerző, és a cikk egyébként sem minősíthető osztály elleni gyűlöletre izgatásnak. (A Népszavának később már profi leülőemberei voltak, akik tudtak szerzőként viselkedni a bíróság előtt.)

A szociáldemokraták 1902-es kongresszusán már ő volt az agitációval foglalkozó napirendi pont előadója, és beválasztották a huszonhároméves fiatalembert a párt 11 tagú vezetőségébe. A következő évben megválasztották az építőmunkásokat tömörítő szakszervezet, a MÉMOSZ és a Munkásbiztosító Intézet elnökének. Pár évvel később az Országos Munkásbiztosító Pénztárnak is ő lett az elnöke. 1907-től ő szerkesztette az Építőmunkás című szaklapot, és ekkortól jelentek meg tanulmányai a Szocializmus című folyóiratban.

Számokkal, adatokkal érvelő cikkeket és tanulmányokat írt a lakásügyről. Az 1918-as forradalom után kinevezték az Országos Lakásügyi Tanács és a Középítési Tanács elnökének. Ő nézett szembe a világháború végére egészen katasztrofálissá vált lakásínséggel, a kétségbeesett igénylők, a hontalanok és hajléktalanok tömegeivel. Ő vezette a nagy lakások, üres lakások, második lakások, „titkos találkahelyek” rekvirálását.

1919 márciusára a koalíciós kormányzás csődje nyilvánvalóvá vált. Garbai a tiszta szociáldemokrata kormány mellett állt, és ennek hívei őt tekintették a kormányfői poszt várományosának. Részvétele nélkül zajlottak le a szociáldemokraták és a kommunisták közötti tárgyalások és született meg az egyezség a Gyűjtőfogházban a pártegyesítésről és a proletárdiktatúra kikiáltásáról. Garbai kész tények előtt állt, de a Munkástanácsok gyűlésén ő jelentette be a megállapodást és ő érvelt mellette. Érzékeltette, hogy a proletárdiktatúra kényszer, a rendkívüli idők kényszere, miután az antant, amely nem ismerte el a polgári forradalom kormányát, amely a Vix-jegyzékkel lehetetlen helyzetbe hozta az ország vezetőit, nem hagyott más választási lehetőséget: „az új irányzat felé a szociáldemokrata pártot az antant kényszerítette. Ez az új irányzat az, hogy amit nyugatról nem kaptunk meg, azt keletről akarjuk megkapni.” (Magyar Hírlap, 1919. március 22.)

A „Forradalmi Kormányzótanács” elnöki tisztsége egyesítette az államfő és a kormányfő funkcióit. Garbai ennek elnökeként tehát egyszerre minősült állam- és kormányfőnek. A megválasztásában természetesen döntő szerepet játszott, hogy nem volt zsidó származású. Éppenséggel a katolikus Bokányi Dezsőt is választhatták volna elnöknek, Garbai például őt javasolta maga helyett. Rögvest elterjedt és ráragadt az a bemondás, hogy „azért választották őt, hogy legyen, aki sábeszkor aláír”. Mintha lehetett volna a minden felekezetet üldöző kommünnek olyan vezető politikusa, aki tartotta a sábeszt.

Keveset tudunk arról, miként csinálta végig a Tanácsköztársaság 133 napját. A nyilvánosság előtt természetesen „tartotta a vonalat”, a kormányzótanács hiányos és vázlatos jegyzőkönyveiből pedig nem sok derül ki. A visszaemlékezéseiben azt írja, hogy ő egy sétája során szembesült az intézményesített terrorral, amikor a Teréz körúton látta a Batthyányi palotára kiírva, hogy „terrorkülönítmény”. Ekkor „jött rá”, hogy Kun Béláék őt megkerülve árnyékkormányt hoztak létre hadügyi összekötő csoport címén. A Lenin-fiúk terrorhadjáratát „magántevékenységnek” állította. Naivitás lenne mindezt elhinni.

Viszont az is biztos, hogy ami azalatt a 133 nap alatt történt, nem állt közel Garbai személyiségéhez és felfogásához. A visszaemlékezéseit közreadó Végső István tanulmányában ezt olvassuk: „Bihari Mihály gyorsíró szerint Garbai teljesen enervált ember benyomását keltette a kormányzótanácsi üléseken. Fokozta rossz lelkiállapotát a naivságából fakadó ‘nem várt’ hatalmi arrogancia és a gyorsan megtapasztalt visszaélések. Amíg ugyanis Garbai elvetette a luxust és személyzetet sem vett igénybe, addig a Kormányzótanács első ülésére a népbiztosok már mind gépkocsival érkeztek. Garbai azt állította, hogy kezdetben megpróbált ellenállni. (…) Ám azzal, hogy Bokányi, Kunfi, Landler Jenő is kihátrált a szociáldemokrata érdekek erőteljes képviselete mögül, végül ő is megadta magát.”

De nem mondott le. A kommün bukása után még benne volt a hatnapos Peidl-kormányban, aztán a megszálló román csapatok internálták. 1920 januárjában szabadult Kolozsváron, és tavasszal már Bécsben volt a Világosság-csoport alapítói között. A vezető szerepet viselt emigránsok közül kevesen indultak olyan rossz esélyekkel, mint ő. Semmilyen idegen nyelven nem beszélt, nemzetközi kapcsolatai nem voltak. Nem volt kommunista, tehát Moszkva nem törődött vele. Sem a kommünt elutasító szociáldemokraták és polgári radikálisok, sem a kommünnel azonosulók nem kedvelték. Mások pedig az antiszemitizmusa miatt vetették meg.

Ugyanis nemcsak hontalan lett és antikommunista, hanem antiszemita is. Nem tudjuk, az volt-e korábban is, csak magában tartotta, vagy a kommün és a díszgójság, a semmibe vétel megaláztatása tette azzá. Mindenesetre kidolgozta a maga elméletét arról, hogy a zsidók terelték le a demokrácia pályájáról a szociáldemokráciát: „Ez a megfutamodás a demokrácia elől nyitott teret a proletárdiktatúra elméletének és rideg alkalmazásának. Olyan elmélet számára történt ez, amelynek alkotóelemeit senki sem ismerte, csak az ipari munkásság élcsapatát képező zsidó értelmiség rajongott érte, mert ebben nemcsak a szociális forradalom sikerét, hanem hatalomra jutását is látta. (…) Az állam igazgatását az ipari munkásság nevében a zsidó entellektüelek vették át és ők voltak elsősorban a forradalom haszonélvezői.” Ettől még persze nem kedvelték meg őt a tevőleges antiszemiták sem, mert egyrészt nem faji alapon volt antiszemita, másrészt hevesen elutasította a zsidóellenes diszkrimináció minden formáját, és szenvedélyesen ostorozta a Horthy-rezsim zsidóellenes intézkedéseit.

Voltaképp a szociáldemokrácia legdemokratikusabb, legreformistább irányzatát képviselte az emigrációban. Azt fejtegette, hogy nem a munkásosztály uralmára, hanem jogi és társadalmi egyenlőségére kell törekedni. A munkásság önmagában nem alkalmas arra, hogy ezt kivívja, ahhoz a polgárság demokratikus, egalitárius rétegeivel kell szövetségre lépnie. A munkásság az egyenlőségre és az emberi jogokra jogosult, de arra nem, hogy másokat elnyomjon és emberi jogaitól megfosszon. Azt írja az Új utakon a hatalomért című 1935-ben, Pozsonyban megjelent könyvében, hogy „a dolgozó osztályok politikai összeműködéséből csak úgy fejlődhet ki egy átfogó szocialista népmozgalom, ha a párt keretei kibővülnek, újra tagozódnak, a bérmunkások osztályán kívül más dolgozó osztályok tömegei befogadására és politikai szervezkedésére is alkalmasak lesznek”.

A Világosság csoportból 1927-ben kikényszerült. Megalakította az Előre csoportot, szerkesztette az Előre című lapot, de sem a csoport, sem a lap nem volt hosszú életű. Terjesztését be is tiltották Magyarországon. A Népszava azonban közölt cikket Garbaitól 1930-ban. 1929-től időközönként megpróbált amnesztiát kieszközölni, hogy hazatérhessen, de nem járt sikerrel.

1932-ben kibérelt egy kocsmát Bécs külvárosában, és Magyar Vendéglő néven működtette, nem nagy sikerrel. A felesége főzött, ő felszolgált, köszönte szépen a borravalót. Ez sem tartott sokáig, mert 1934 februárjában az ausztriai fegyveres szociáldemokrata lázadás, a Schutzbund-felkelés után a szociáldemokrata emigránsokat, köztük Garbait, összefogdosták és kiutasították az országból. Csehszlovákiába költözött. Kezdetben egy régi elvtársa mozijában volt jegyszedő Dunaszerdahelyen. Végül Prágában telepedett le.

Az Új Előre című New York-ban megjelenő kommunista (moszkovita) lap bécsi „munkáslevelezője” 1930. április 5-én tudatja az elvtársakkal, hogy „itt él még jelenleg, de már amnesztiát koldult Horthyéktól Garbai Sándor, aki bár elnöke volt a népbiztosok tanácsának, már akkor a leghitványabb módon ellenforradalmi aknamunkát végzett, később pedig a legbecstelenebb szovjet gyalázóvá lezüllött,” és a derék munkások, akiket megpróbált elbolondítani, jól el is náspángolták. A szélsőjobboldali lapok pedig így írtak róla: „Garbai még ma is élénk összeköttetésben áll Moszkvával… dehogyis ellenzéki Stalin ellen.” (Nemzeti Újság, 1931. január 11.)

Megváltozott a helyzet, amikor 1935-ben a Komintern meghirdette az antifasiszta népfrontpolitikát, és a szociáldemokratákat ekkor már nem szociálfasisztának, hanem antifasiszta szövetségesnek tekintették. Ekkor szerveztek a népfrontpolitikát támogató amerikai magyar szervezetek előadó körutat Garbai számára az Egyesült Államokban. Ezúttal a népfrontpolitikát elutasító amerikai szociáldemokrata lapok mocskolták őt: „Mit keres Garbai Sándor, a kommunista vezér Amerikában? (…) Kik hívták Amerikába Kun Béla és Szamuely Tibor egykori kormányelnökét? Múlt héten egy szürke és jelentéktelen ember érkezett Amerikába. Garbai Sándornak hívják ezt az embert, aki a régi békevilágban és a háború idején egészen másodrendű szerepet játszott a magyarországi szocialista mozgalomban. Amikor Károlyi Mihály kezéből kisiklott a helyzet és átjátszotta a kormányt a kommunisták kezére, a régi szocialisták közül egyetlen vezető ember sem vállalkozott arra, hogy odaadja a nevét a szovjet kormányzat elnökségének.” (Amerikai Magyar Népszava, 1936. március 26.) Ekkor Moszkva szócsöve, a Kanadai Magyar Munkás (1936. április 11.) védi meg Garbait, aki „a magyar dolgozók és az európai dolgozók rettenetes helyzetét akarja ismertetni, így fújják ellene a kígyókövet azok, akik kibéreltjei a magyar és más nemzetiségű dolgozók elnyomóinak”.

Csehszlovákia szétesése után, 1938 telén Garbai Párizsba menekült. A náci birodalom itt is utolérte. 1944 elején a New York Times-ra hivatkozva jelentették boldogan a magyarországi nyilas lapok, hogy a németek által megszállt Párizsban elfogták Garbai Sándort. Garbai levelet írt a Virradatnak, amelyben cáfolta a hírt. Alighanem a párizsi Gestapo fenyegette meg, hogy ha nem cáfol, akkor tényleg lefogják. A Virradat 1944. április 17-én, miután a címlapon terjedelmes cikkben gyalázták a bolsevik Garbait, a lap belsejében újabb szitkok keretében leközlik a levelet. Miszerint: „Engemet sem a német megszálló, sem francia közrendészeti hatóság nem tartóztatott le, mert a terhemre említett dolgokat soha nem követtem el, fekete kereskedelemhez nem értek, hamis papírokra nincs szükségem, kommunista üzelmekkel nem foglalkozom, mert kommunista soha nem voltam, a dolgaikba nem avatkozom. Én magyar ember vagyok, engemet csak a magyar politika fejlődése érdekelt.” A levélben nincs semmi restellnivaló, de mégsem nézett jól ki, hogy Garbai olvasói levelet írt egy nyilas lapnak.

A háború után mindenképp haza akart térni. Perneki Mihály szociáldemokrata történész Garbai-életrajz tervével foglalkozott, és az ő kérésére írta meg Garbai a visszaemlékezéseit sok-sok terjedelmes levélben. Végtelen naivitás kellett ahhoz, hogy azt gondolja, visszatérhet az országba és a magyar közéletbe, miután a leveleiben rögzítette heves antikommunista és antiszemita nézeteit, egyenesen kijelentette, hogy a háború utáni, szocialista Magyarországon a zsidóknak nem lehet komoly szerepük a politikában, és ráadásul visszaemlékezéseiben buzgón ostorozta a „jellemtelen”, „anyagias”, „kispolgári” Szakasits Árpádot, a párt „szégyenét”, aki akkor éppen a Magyarországi Szociáldemokrata Párt vezére volt.

Linder Béla, aki pár napig a Károlyi-kormány hadügyminisztereként szerencsétlenkedett, 1947-ben felkereste Párizsban Garbait: „Beteg volt, öreg, szegénységben élt és nagyon hazavágyódott. De nem engedték haza. – Ne búsulj Sándor – vigasztaltam –, csalódnál otthon. Nem azok az elvek valósultak meg, melyekért mi küzdöttünk.”

Az ötvenes években a magyarországi sajtóban Garbai neve nem került elő. 1947. november 7-én, amikor meghalt, még nem volt pártállami diktatúra, még létezett a Szociáldemokrata Párt, de a halála már akkor is csak két-három soros kishírt ért a magyarországi lapokban. Csak a Szociáldemokrata Párt lapja, a Népszava szánt rá tíz adatközlő, semmilyen minősítést nem tartalmazó sort.