Jelen, 2023. március 4.
A feledés fátyla mögött
RÉVÉSZ SÁNDOR
Csemegi Károly (1826-1899)
Csemegit mint kódexet nem lehetett elfelejteni, hiszen az a magyar igazságszolgáltatás, jogállam, jogbiztonság alapja. De Csemegit mint Károlyt, a lánglelkű szabadságharcost, a publicistát, a politikust, a szónokot, az egyik legtekintélyesebb pesti asztaltársaság középpontját nagyon is el lehetett felejteni. Ő lehetett volna Horvát Boldizsár és Szilágyi Dezső között a magyar igazságügy harmadik nagy minisztere. Talán, ha nem zsidónak születik.
Nasch Károly Csongrád mezővárosban született helyi kereskedő gyermekeként. A tízezer lakosú, színkatolikus településen tíz zsidó élt, ő volt az egyik. Nem tudjuk, hogy került ide vidéki szatócsnak meglehetősen jómódú apja, aki Párizsban is volt bankár, de a fiai, a jogász és a katonatiszt mindenesetre alapos német-francia kulturális kiképzést kaptak a szülői házban.
Károly a középiskolát piarista gimnáziumokban végezte Pesten, Szegeden, Kecskeméten. Pesten tanult jogot. Az egyetemen Korányi (akkor még Kornfeld) Frigyessel és másokkal megalapították a hazafias szellemű diákszervezetet, az Egyetemi Magyar Társulatot, melynek bejegyzését a Helytartótanács megtagadta. A lelkes, hazafias diák 19 éves korában magyarosította a nevét Csemegire. Később, amikor közéleti pozíciójára hivatkozva megkövetelték tőle, ki is keresztelkedett.
1846-ban letette az ügyvédi vizsgát. Rövid ideig praktizált, majd Torontál megye aljegyzője lett és a megye követének írnoka az utolsó rendi Országgyűlésben, 1847-ben. Párizsba utazott tanulmányútra. Verseket publikált az 1840-es évek műfajteremtő irodalmi divatlapjában, az Életképekben és a Pesti Divatlapban. Publicisztikákat, ismeretterjesztő cikkeket, megyei tudósításokat írt a Pesti Hírlapba és a Honleányok Könyvébe, politikai cikkeket az Alföldbe.
1848 nyarán Torontál megye székhelyéről, Nagybecskerekről küldött tudósításokat a forradalomellenes délszláv mozgolódásról: „A’ város szélein fölállított bitófák, a’ templom körül felállitott ágyuk, a’ vétkesekkel megtelt börtönök, ’s a’ nagyszámú katonaság, nem hagyák részvét nélkül a’ kebelt. Ez elámított nép árnyképzetek létesítésére felizgattatott — ’s egyszer túllépve a’törvény korlátait, vak dühe a’ szabadság nem értett eszméjét — borzasztó féktelenségekre kizsákmányolá.” (Jelenkor, 1848. június 20.)
1848 őszén a „hűtelenektől” elkobzott javakról intézkedő Torontál megyei bizottság munkáját vezette. A szabadságharc bácskai és bánáti hadjáratában az általa szervezett gyalogsági zászlóalj és egy lovasszázad parancsnokaként vett részt, őrnagyi rangban. A fegyverletétel után elfogták. Aradon és Temesváron raboskodott. A várfogságban a német, a francia, az olasz, a latin és a görög mellé megtanulta az angolt is.
A haditörvényszék besorozásra ítélte, pár hónapig közlegényként senyvedett a budai Nádor-kaszárnyában, mígnem sikerült magát egészségi okokra hivatkozva leszereltetnie. Egy ideig csak rendőri felügyelet mellett folytathatta ügyvédi tevékenységét egy kis román faluban. Aztán: „F. hó 9-kén 9973. sz. a. kelt igazságügyiministeri bocsátvány által az ügyvédség újra gyakorolhatása a debreczeni főtörvényszéki kerületben hivatali székhelylyel Aradon Csemegi Károlynak megengedtetett.” (Budapesti Hírlap, 1854. június 24.) Ekkor nősült. Házasságából egy fia született.
Rövid idő alatt népszerű, országszerte ismert ügyvéd lett. Figyelmet keltettek jogi értekezései. 1860 őszén, az októberi diploma kiadása után ő is visszatérhetett a közéletbe. Nevezetes szónoklattal lépett föl az aradi közgyűlésen: „Ezelőtt oly rendszer uralkodott, mely minden jogot eltiport s az ország részint nyílt erőszak, részint titkos kémrendszer által kormányoztatott. De állásunk szenvedőleges tartásunk által, mellyel a terrorismus irányában viseltetünk, nagyon egyszerű volt, míg most, a tevékenység mezejére hiva, sokkal nehezebb állást foglalunk el.” (Sürgöny, 1861. február 7.) A diploma elutasításában a legradikálisabb álláspontot képviselte.
Kategorikusan elutasította, hogy a bécsi országos törvényszék ítéleteit adóssági ügyekben a magyar bíróságok végrehajtsák. Ő írta meg cikksorozatban az abszolutizmus igazolására szolgáló jogfosztás-elmélet jogelméletileg legalaposabban alátámasztott cáfolatát. Radikális publicistaként is országos hírnévre tett szert. Ezt írta: „Az alkotmányos szabadság egyik tulajdonsága az, hogy annálfogva mindenkinek szabad véleményét szabadon nyilatkoztatnia, de épen azért joggal követelhetni, hogy kiki csak a maga személyében beszéljen. Túlbizakodottság, és az elszakadási viszktetegnek félreismerhetlen jelensége az, midőn valaki éretlenül egy nemzet nevében szólal fel…” (Sürgöny, 1861. szeptember 19.)
1865-ben indult a képviselőválasztáson. Politikai álláspontja az aradi értelmiség körében nem volt népszerű. Kampányrendezvényét többezres ellentömeg söpörte el, mely egészen a lakásáig nyomult utána. A három induló közül ő kapta a legkevesebb voksot, hat szavazóból átlagosan egy állt mellette.
Deák Ferenc és köre azonban nagyon is számított rá a kiegyezés utáni államépítésben. Horvát Boldizsár 1867-ben behívta tanácsosnak az Igazságügyi Minisztériumba, amivel jelentősen csökkentette a jövedelmét, mert a neves ügyvédek már akkor is sokkal jobban kerestek, mint a minisztériumi tisztviselők. 1872-ben már ő volt az államtitkár, a miniszter mögött a második ember. 1879-ig működött ebben a pozícióban, s ezalatt kulcsszereplő volt Magyarország liberális jogrendjének megalapozásában. Ő számított ekkor az ország legkiemelkedőbb jogtudósának.
1871-ben már szoros küzdelemben bukta el az időközi választást Aradon, egy évvel később pedig már megválasztották a közeli Pécska képviselőjének. A bírói hatalom gyakorlásáról, a bírák felelősségéről, a bűnvádi rendtartásról és az ügyvédi rendtartásról szóló törvények az ő alkotásai. Fő műve pedig az első magyar Büntető Törvénykönyv, a Csemegi-kódex, amelynek a megírására 1871-ben kapott megbízást. A kódex-szel 1875-re készült el, az országgyűlési vitája azonban úgy elhúzódott, hogy azt csak 1878-ban fogadták el. A francia kormány a kódexet Csemegi 700 oldalas, lenyűgöző méretű és színvonalú indoklásával, a magyar jogtudományi irodalom remekművével együtt lefordíttatta, azt így külhonban is megismerhették.
A Csemegi-kódex kiemelkedő színvonalát egész Európában elismerték, Csemegi európai hírű jogtudós lett. Erről csak a Magyar Tudományos Akadémia nem vett tudomást, amely nem vette fel soraiba még levelezőnek sem, mivel azokat az alkotásokat, amelyek erre érdemesítette volna őt, nem tekintette az övéinek. A német, belga, francia, olasz, osztrák törvénykönyvek tanulmányázásával megalkotott kódex volt a betetőzése annak a folyamatnak, amellyel a kiegyezés utáni évtizedben lerakták a modern magyar jogélet alapjait. Ez a kódex szakította el a magyar jogrendszert a feudális büntetőjogtól. Deklarálta a nullum crimen sine lege és a nulla poena sine lege elvét, miszerint kizárólag az elkövetés előtt hatályos törvénybe ütköző cselekedeteket lehet büntetni. Érvényesítette a rendszertani szemléletet, pontosította és egységesítette a fogalmakat, bevezette a bűntett, vétség, kihágás fokozatait, elhatárolta a befejezett cselekményt a kísérlettől, rögzítette a részesség, a bűnsegély, a beszámítás intézményét, meghatározta az enyhítő és a büntetést kizáró okokat, bevezette a mellékbüntetéseket stb. Röviden: megteremtette az objektív és független bíráskodás feltételeit.
Természetesen korának alkotása volt. Föl sem merült például a halálbüntetés megszüntetésének a lehetősége, de azt nagyon szigorúan korlátozta, csak a gyilkosságra és az emberöléssel járó felségárulásra tartotta fenn. Büntette a homoszexualitást, a házasságtörést, a magzatelhajtást. Leszögezte, hogy „a házi fegyelemre jogosított személy által annak gyakorlatában elkövetett könnyű testi sértés miatt büntetésnek nincs helye”, vagyis a cseléd, az inas pofozható a könnyű testi sértés határáig, ő viszont büntethető, ha visszaüt.
A kódex alapvetően liberális volt, és védte az egyént a hatalmi és bírósági önkénnyel szemben, de a kiegyezéssel létrejött államalakulat védelmét is szolgálta, s ennek megfelelően határozta meg, elég szélesen az izgatás tényállását. Az ellenzék ezt támadta leghevesebben, túlzóan bár, de nem ok nélkül. Mocsáry Lajos a szólás- és sajtószabadság megsemmisítésének tekintette az izgatásról szóló 172. §-t. A történelmi Magyarország nemzeti kisebbségeivel foglalkozó történész, Kemény K. Gábor egyenesen „reakciós, nemzetiségellenes” jelzőkkel jellemzi Csemegit, amiért bevezette a „nemzetiségi izgatás” fogalmát, amellyel utat nyitott a század végén lezajlott nemzetiségi perek előtt.
Csemegi a nemzetiségi kérdésről szóló 1861-es tanulmányában ezt írja: „A lehető legnagyobb súlyt fektetem a nemzetiségek kielégítésére, miben a haza jövendőjének végzetes feladata rejlik. Meg kell győznünk e hazát lakó valamennyi nemzetiséget arról, hogy valódi érdekeik és jogos törekvéseik a magyar testvérek érzelmeiben átható rokonszenvre találnak, meg kell győzni őket arról, hogy közöttük és a magyarajkú polgárok közt valódi szolidaritás van.” Minden jogot megadni a nemzetiségeknek az állam keretein belül, de szigorúan fellépni, ha e keretek ellen törnek – ez volt álláspontjának a lényege.
A fajvédők, nácik, nyilasok 1919 után azzal vádolták Csemegit, hogy a kódexe faji elfogultságot tükröz, és hozzájárult a magyarság romlásához: „…a súlyos testi sértést, amely a magyar nép vérmérsékletéből és virtusságából származik, súlyosan bünteti, ezzel szemben a sikkasztást, a csalást, a hűtlen kezelést és minden olyan bűncselekményt, amely a zsidók faji tulajdonságaival némileg összefügg, sokkal enyhébben bírálja el.” Így vélte a magyar zsidóság halálba hurcolását szervező Baky László. Az ilyen vádak ellen éppen a szociáldemokraták folyóiratában, a Szocializmusban védték meg Csemegit. „Hogy alig van törvénykönyv Európában, amely szigorúbban büntetné a vagyoni bűntetteket, különösen a csalárd bukást és magánokirathamisítást, tehát a sajátos ‘zsidó’ deliktumokat, viszont enyhébben a nemzeti virtus kriminális kifejezését, a testi sértést, ily részletkérdésekkel a fajtudósok igazán nem érnek rá foglalkozni” – írta a meglehetősen baloldali Vámbéry Rusztem a Századunkban. A szocialista pártállamban a szélsőjobboldali vádat szélsőbaloldali változatban melegítették föl, azzal vádolva a „reakciós” Csemegit, hogy osztályelfogultságból enyhítette a tőkésekre és súlyosbította az alsóbb néprétegekre jellemző deliktumok büntetését.
A kódex elfogadásakor Csemegit kitüntették a Szent István-rend középkeresztjével, az igazságügy-miniszter pedig 6000 forint jutalmat utalt ki neki, amit az alamizsnának nevezett és felháborodottan visszautasított. Igazából ő szeretett volna Perczel Béla miniszter bársonyszékében ülni. Vázsonyi Vilmos visszaemlékezése szerint egy noteszt hordott magánál és beírta azok nevét, akikkel miniszterként dolgozni kíván. Ez volt minden vágya. Meggyőződése szerint nála, az ország első számú jogászánál senki sem lehet érdemesebb a tárcára. Mellőzésében alighanem a származása is közrejátszott. Keserű emberként távozott a hetvenes évek végén az Országgyűlésből és a minisztériumból.
Megalakította és vezette a Magyar Jogász Egyletet, és tanácselnökként működött tovább a Kúrián. Ítéletei és azok remekbeszabott indoklásai példát mutattak a bírói karnak és az utókornak. Természetesen a Kúria vezetésére sem ismert magánál hivatottabb embert, de még másodelnök sem lett. Amikor 1893-ban a másodelnöki pozíció megüresedett, és Szilágyi Dezső miniszter nem őt nevezte ki, halálosan megsértődött és nyugdíjba vonult. Mikszáth szerint soha nem nyugodott bele abba, hogy nem lesz már belőle magasabb rangú ember. „Kereste a szálakat, nexusokat… Eljárt a kaszinóba… Reményei, tervei egyenkint törtek össze… (…) Izgatta, élénkségben tartotta, mint a morfinistát a morfin, az a hit, hogy küzdenek ellene. (…) Az aktuális politikai élet mint egy dübörgő vonat átszáguld a legnagyobb hegycsúcsok között is, és mire azok, akik bent ülnek a vonaton, visszanéznek, már akkor köd ül a hegycsúcsokon. Csemegit is csak a köd takarta már.”
Elismerésből a köd takarásában már csak annyi jutott neki, hogy 1896-ban, hetvenedik születésnapján a Budapesti Tudományegyetem díszdoktorrá avatta. Marczali Henrik így látta őt: „Nem elégedett meg szellemi felsőségével, azt kimutatni is akarta minden alkalommal. Neves jogászokkal, kúriai bírákkal is lenézően bánt. Szerencsére nem voltam sem egyik, sem másik, így baráti viszonyunkat mi sem háborította. Otthon a legszeretetre méltóbb ember volt és kedves, eszes nejének gondoskodása bearanyozta utolsó éveit. Tragédiája az volt, hogy jogállamot akart és létesíteni nem bírt.”
Híres és népes asztala volt a Széchenyi Séta-téren (a mai Szabadság téren) a Steingassner kávéházban. A kormánypárttól a szélsőbalig mindenféle képviselő járt oda, továbbá a jogászok és újságírók krémje. Hatalmas, heves viták dúltak ott, melyeket elsősorban Csemegi, másodsorban Eötvös Károly tartott kézben.
1872-ben megalakult a skót rítusú Hungária szabadkőműves páholy. Csemegi ennek a tagja volt, és vezető szerepet játszott a páholy belső törvénykezési munkáiban. 1886-ban tagdíj nem fizetés miatt törölték a tagok sorából.
Influenzából kialakuló tüdőgyulladás és orbánc okozta a halálát néhány hónappal Horvát Boldizsár temetése után 1899. március 18-án.
A Magyar Jogtudományi Közlöny (1899. március 24.) nekrológja is összekapcsolta kettejüket: „A haldokló jognak nagy halottja van, csak imént temettük el Horváth Boldizsárt és most a halálba követi munkatársa, Csemegi Károly. Az utolsó magyar idealistának nevezték az egyiket, az utolsó magyar lateinernek mondanám a másikat, a nemzeti jogtudomány halhatatlan alakját. Innen fakadt erős önérzete. Az oligarchák dölyfössége, a kapitalisták terpeszkedő kevélysége, a bürokraták feszes büszkesége — mind erőtelen a lateiner nyugodt önérzetével szemben. Ez a szellem souverainitásának duzzadó ereje, mely tudja, hogy fölötte nincs más, csak Isten és a természet. Keveseknek hódol, de mindenkitől elvárja a meghódolást.”