Határőr – 1987-05-01 / 18. szám
A minap találkoztam egy idős vadásszal, akit sehogyan sem tudtam kategóriába sorolni. Természetszerető ember, önkéntes határőr … Mégis más! Más, mint azok, akik szintén vadászok, szintén alföldiek, szintén önkéntesek, szintén apák, illetve nagyapák, sőt szintén világrekorderek. Bleier Józsefnek hívják.
*
A szerb királyi vadásztestületnél kezdett el dolgozni 1935-ben, azon a területen, amelyet 1940-ben megkapott Albrecht királyi főherceg. Bleier Józsefnek nem volt sok dolga a munkaadójával. Hogyan is lehetett volna?!
— De más oka is van annak — magyarázza az idős vadász —, mégpedig, hogy hamarosan behívtak katonának. Aztán 1944-ben már újra hazai földön azt gondoltam: megúszom. Hát sikerült. Igen is meg nem is…
Mutatja kezét. A bal csonka, kétujjas. A teherautójukat légitámadás érte. Ugráltak le a platóról. Egy géppuskalövedék akkor vitte szét a tenyerét. Vadász ezzel a kézzel? Mintha Bleier József kitalálná gondolatomat előkap egyet a számos puskája közül, s mutatja, hogy csonka tenyerébe milyen szépen belefekszik a markolat.
— Igen — bólogat hevesen, s hangjában büszkeséggel folytatja —, és ha kell, aratok is ezzel a kezemmel. Nehéz volt mindnyájunk számára az élet a felszabadulás után. Ha elhagytam volna magamat, biztosan nem megyek semmire. Így meg? A múltkor is mondják az emberek, lehetetlenség kicsapni a nádat, amikor azt kértem, vágjanak nyiladékot egy zsombékoson. Ha nem lehet, akkor nem lehet! De azért én csak megpróbálom, mondtam nekik. Néztek egy darabig, aztán beálltak mögém.
Akkurátus ember. Beosztottjai közül senkivel sem tegeződik, mégis elfogadják, szeretik, mert nagy a szíve. Vagyis nemcsak keményen követel, hanem el is ismeri a jó munkát ötvenkét munkásév tapasztalataival, s a vele született jó érzékkel, így talán nem kellene csodálkozni. Szemmel láthatóan élvezi, szereti a munkáját.
Hanem a felsége, Mariska néni nem mulasztja el, hogy szemrehányást tegyen neki.
— Eladtuk a mohácsi házat, anélkül, hogy laktunk volna benne. Eladtuk, mert már-már rommá vált, s eladjuk tán a hercegszántóit is, mert nem és nem…! Ő csak itt, Karapancsán érzi jól magát.
Az öreg széttárja a karját.
— Mit csináljak? Az erdő az életem … Osztrák vadásztársak meghívtak zergézni. Hamar meglőttünk egyet-egyet a fiammal, aztán már hiába kapacitáltak, nekem olyan honvágyam támadt.
A vadász háza a csodálatos karapancsai kastély tövében húzódik meg. A szarvasok egészen a kerítésig merészkednek, s egy fiatal őzbakot csaknem elcsaptunk, amikor az autóval a ház bejáratát keresve keringtünk. A rókák is veszik a bátorságot, hogy egy-egy tyúkot megcsípjenek.
— De a harmadiknál már biztosan „leigazoltatom’’ őket — mondja az öreg.
Hátul az ólban nem hibridsertés röfög, hanem egy jól megtermett kétéves vadkan. Valami mafla vadász a csapatból nem a kant, hanem a kocát lőtte ki. Bleier József magához vette az anyadisznó öt malacát, s felnevelték mindet. Négy már állatkertekben, vadaskertekben van, ennek a Bandi nevűnek is — lehet úgy 120 kilogrammos — hasonló sorsot szánnak.
A vaddisznó kutricája melletti részben hónapos tacskókölykök serege, de vannak itt vizslák és terrierek is. Bleier József hirtelen meg sem tudja mondani, hány kutyát etetnek. Az az asszony gondja, mert az idős vadász nemcsak muszájból járja az erdőt. Tizenöt éves kora óta dolgozik, ötvenkét éves munkaviszony, de még egyetlen évben sem vette ki a teljes szabadságát — neki az erdő a szabadság.
A terület, melynek gondját Bleier Józsefre, fiára és három beosztott vadászra bízták, a Duna és a Ferenc-csatorna között húzódik, csaknem Bajától egészen a határig. Tavaly fényképes becsléssel 1700-ra tartották csupán csak a szarvasállományt. De van itt bőven őz, vaddisznó és egy kisebb apróvadas területen mindaz, ami általában a Duna mellett elképzelhető. Bleier József fia nemrégiben francia vendégvadásszal lövetett egy 23 centiméter agyarú kant. Az ezüstérmes trófeáért 6800 nyugatnémet márkát fizetett a szerencsés vadász.
— Még mielőtt ide kerültem — idéz fel egy régi emléket —, Baja mellett a Zöld-hegyen egy Wolf nevezetű német vadásszal ültünk ki lesre. Egyszer csak látom, hogy tőlünk úgy 50 méterre előbukkan egy farkas. Súgom a vendégnek: Wolf úr, lőjön! Az meg csak tekinget, végül mellétrafál. Később bevallotta: színvak, csak a mozgó célt tudja megkülönböztetni a környezettől. Hát így maradt meg nekem a farkas. Na, nem akkorra, hanem … Jó tíz-tizenöt kilométereket motoroztam utána télidőben. Majd lefagyott a kezem, de végül sikerült elkapnom.
Bleier Józsefnek múzeumba illő trófeagyűjteménye van: fehér szarvastól kezdve a legkülönfélébb ritkaságokig.
— Sokat vadásztam — mondja, majd hozzáfűzi —, de még nem eleget.
Bleier József lapokat, leveleket vesz elő.
Először a színes folyóiratokat lapozzuk fel. A nyugat-európai vadászati szaklapok karapancsai csodáról cikkeznek. A csoda szeptember 3-án esett meg, tárgya egy gímszarvasbika, amely fejékének adatai: a trófea tömege 15,195 kg; a szárak hossza (átlag): 130,7 cm; az agancs terpesztése: 106,7 cm; az
ágak száma: 13 és 10; a középágak hossza (átlag): 61,9 cm; az agancs nemzetközi pontértéke: 271 pont.
A nemzetközi bírálóbizottság az aranyérmes trófeát világelsőnek nyilvánította.
— A szarvast régről ismertem — mondja elérzékenyülve Bleier József —, s érett, lőhető vadnak ítéltem. Azt is jeleztem a vezetőimnek, hogy trófeája nem mindennapi… Mégis engedélyt kaptam a kilövésére, s ennek híre azóta bejárta a világsajtót. A világ számos tájáról érkeznek gratuláló levelek, és rengetegen jelezték, hogy szeretnének itt Karapancsán vadászattal néhány napot eltölteni.
Vagyis a csoda, mindamellett, hogy a vadgazdálkodás dicsérete és méltán vív ki őszinte elismerést a hozzáértőkből, egyúttal reklám is — jó értelemben vett reklám. S e csoda Bleier József nevéhez fűződik, egy önkéntes határőréhez. Így világrekordjának kétszeresen örülünk, s gratulálunk.
Lengyel Tibor