Egy csöndes úr Ráckevéről

Az egyre izgalmasabbá váló nyolcvanas évek első felében lépett be az ÉS-hez, Megyesihez és Kovácshoz hasonlóan a Magyar Ifjúságtól jött, de megelőzte a híre. Profi szerkesztő, autonóm fej, akitől idegen minden vonalasság. Sportos, higgadt, bajuszos ember a negyvenedik éve körül. Jobb kollégát elképzelni sem lehet vagy lehetett: a hatalmas egójú, szenvedélyes és ingerlékeny emberek között egyvalaki, aki sohasem veszekedett, még a hangját sem emelte föl soha; roppant sok kellett ahhoz, hogy érezni lehessen a rosszallását. Távolságtartó humorral kezelte a többiek sértődéseit és viszályait, „nem olyan fontos az”, mondta, mikor égre csaptak a hullámok.

Akkori divatszóval népfrontos publicisztikai rovatot szerkesztett. A korabeli belpolitikai sajtót elözönlő bikkfanyelvű bölcselkedések nem kerülhettek be a lapba, de különben nem számított, hogy valaki népi vagy urbánus, milyen mértékben kritikus a rendszerrel, fiatal vagy öreg – az számított, hogy lehet-e az ország és a világ jobbítását várni tőle. Rengeteg tanár jelent meg az idő tájt, Laci – most, hogy nyolcvanéves, sem tudok Lászlóként gondolni rá – Köznevelés-beli kapcsolatai révén. Ő készített interjút – az ÉS-ben Frank János után másodikként – az akkor még nem kultuszhős Makovecz Imrével.

Nem akárhogyan focizott, oszlopa volt – ifjú tehetség! – nagypályán a Moldova- és Végh Antal-féle legendás SzocReál Budapestnek, kispályán – középnemzedék – az ÉS nem kevésbé legendás csapatának, ahol viszont a még iróniából sem szocreál Esterházy Péter volt a középcsatár. Amúgy a mi hajdani hátvédünk megingathatatlan, polgári lelkületű Fradi-drukker, nem a metrófogantyú-szaggató, nem is az idegeskedő, hanem a minden ellenére kitartó fajtából. A szerény nagyságok, Fenyvesi doktor és Rákosi Gyula életrajzírója.

Az ÉS-től a liberális Magyar Hírlaphoz ment tovább az újság ma már nosztalgiát keltő, jó korszakában. És mint hű lokálpatrióta, alapító-szerkesztője a Ráckevei Újságnak is, mert számára Ráckeve „a világ közepe”. Írt szociográfiát a Pokolhegy nevű „elátkozott” külterületről, ahol cigányok és nem cigányok éltek együtt – nehéz bele­gon­­dolni, hogy mi lett az ilyen szomszédságok sorsa és mi a jövője. Ő az, aki újságíróként és íróként nem megismerte a sokat emlegetett magyar valóságot, ugyanis sohasem szakadt el tőle. A vízlépcsőellenes mozgalom hevületében egyszer elmentünk Hévízre, a tervezett dunakanyari környezetrombolással rokon nyirádi vízkiemelés elleni tüntetésre (még volt bauxitbánya, sok környékbelinek adott munkát és jó fizetést, a vízszint csökkenése viszont még a Hévízt is veszélyeztette – „Nyirád, a tavat kinyirád”, szól a jelszó). A tüntetők nagy része negyvenötön innen volt, pesti szimpatizáns, azon belül bölcsész. A sokaságból szinte kirítt az előttünk ballagó merev derekú, befelé görbülő lábú falusi néni. – Úristen, mennyit dolgozhatott életében – ez volt Laci első szava.