Az erdélyi Kazinczy: Gróf Bánffy Miklós (1873-1950)

Meghasonlott, de gyógyíthatatlan arisztokrata. A polgári humanizmusnak, a szabadgondolkodásnak, a pacifizmusnak, a népek barátságának, a konszenzusnak az embere, akit a családi és történelmi kötöttségek minduntalan ezen eszmék ellenlábasaival kapcsoltak össze. Mindenre nyitott és minden körben idegen. Kudarcra ítélt törekvések igen hatékony diplomatája. Összművész, ős- és össz-tehetség, mások szerint összdilettáns. A legnagyobb gazdagságban kezdte az életét és mély nyomorban fejezte be.

IV. Béla nádorának leszármazottai hat évszázadon keresztül az ország legrangosabb közéleti férfiúi közé tartoztak. Bánffy Miklós nagyapja főpohárnok, apja főajtónálló volt. Mindkét szülője Bánffy. A család egy ágyba rendelte a grófi és a bárói ág sarjait, hogy hősünk személyében egyesítse az ágakat. Az ország leggazdagabb mágnásai közé tartozott a frigy gyümölcse, akibe nevelői minden ismeretet, nyelvet és jártasságot betápláltak, ami társadalmi állásához illett.

Szenvedélyesen rajzolt és festett, Székely Bertalanhoz járatták magán­órákra. Mire leérettségizett, megírta első színdarabját. Műkedvelők elő is adták a főszereplésével Kolozsvárott. Pesten egy Scribe darabban játszott főszerepet a Várszínházban. Szíve szerint művésznek állt volna, de apja jogi tanulmányokra kötelezte. Kolozsvárott az egyetemen mindenféle egyesületben vezető, mindenféle esemény főszervezője, de főleg a színház és a színésznők körül lebzsel. Zenét is tanul, zeneműveket is komponál. Amikor felkerült a pesti egyetemre, memoárjának finom fogalmazásával: „belefutottam léha éveim forgatagába”.

Az egyetem helyett inkább Károlyi Sándor, a szövetkezeti mozgalom apostola, a Hangya szövetkezet alapítója nevelte őt, Károlyi Mihállyal együtt. Marx Tőkéjéig bezárólag mindenféle társadalomfelforgató művet elolvastatott velük. Bánffy visszaemlékezései szerint „a világ továbbfolyásáról, a társadalmak átalakulásáról beszélve, a nagybirtoknak, sőt a magántulajdonnak a megszűnéséről, átidomulásáról jövendölt… némi öngúnnyal mondott néha igen könyörtelen ítéletet a mai társadalomról, melynek egyik oszlopa éppen ő maga volt.”

Az ifjú nekilátott, hogy maga is oszlopa legyen annak a társadalomnak. A fiumei tengeri hatóságnál kezdte, a Földművelésügyi Minisztérium berlini szakcsoportjánál folytatta. Kézikönyvet írt a külkereskedelmi politikáról. 1901-ben, ahogy társadalmi állásához illett, kormánypárti programmal képviselővé választtatta magát. 1906-ban az egyik énjével főispán lett Kolozsvárott, a másikkal író. Szépirodalmi műveit Kisbán Miklós néven publikálta, hogy azért mindenki tudja, kit rejt az írói név.

Zeneműveiről kevesen tudtak, de egyikük a vele igen jóban lévő Zichy Margit, Zichy János kultuszminiszter felesége volt. A miniszter a neje sugallatára kinevezte Bánffyt 1912-ben az állami színházak intendánsává. A Nemzeti Színházzal nem volt sok teendője, az Operaházzal annál inkább. Kiszellőztette a múltba ragadt, ramaty állapotú műintézményt és beemelte a 20. századba. Odavitte a kor élvonalbeli rendezőjét, Hevesi Sándort és szabad kezet adott neki. Leporolta a Mozart-előadásokat, bemutatta a kortárs zene úttörő alkotóit, Debussyt, Sztravinszkijt, Richard Strauss szülőhazájában is betiltott, botrányt kavaró művét, a Salomét. És mindenekelőtt kiharcolta az összes állandó karmesterrel, a zenekarral, a hatalommal szemben is a Fából faragott királyfi bemutatását, amit A kékszakállú herceg vára követett. Csak az olasz vendégkarmester, Egisto Tango vállalta Bartók műveinek bemutatását. Három és fél hónapig próbált, az egész tavaszi műsortervet le kellett törölni a tábláról. Az anyagi és politikai következményeket Bánffy vállalta, aki a ­díszleteket és a jelmezeket is tervezte.

Intendánssága kezdetén ismerkedett meg Váradi Andreával, a Nemzeti Színház egyik legkiválóbb drámai színésznőjével, egyetlen gyermeke, leánya anyjával. A színésznő máshoz ment feleségül, és csak a harmincas évek végén házasodtak össze. A világháborúban másodállásban összekötő tisztként szolgált, és rábízták IV. Károly koronázásának megrendezését. A ceremónia része volt a harcokban magukat leginkább kitüntetettek lovaggá ütése. Bánffy a hangulatrontásra legalkalmasabb rokkantakat vezette a király elé. Erről így mesélt:

„Egy kétrét görnyedő emberroncs emelkedett fel az egyik székről, két mankójára nehezedve ment a király elé. A templom felzúgott az elszörnyedéstől. (…) Ötvenen is lehettek. Mankóval, falábbal, fél karral, ezüstgégéjűek, féltüdejűek, sipolyosak.Csupa mankó-kopogás és csupa visszafojtott, majd kitörő köhögés, szaggatott, fütyülő lélegzetek. (…) Hát nagy futkosás és harag volt, nem mondom.”

Az őszirózsás forradalom után Károlyi Mihály számos főrendű urat küldött Nyugat-Európába, hogy támogatást szerezzenek a köztársaságnak és elmagyarázzák Nyugaton, hogy ha hagyják őt megbukni, jönnek a bolsevikok. Bánffy is útnak indult, aztán amikor jöttek a bolsevikok és a pénze is elfogyott, alkalmi portréfestőként tengődött Hollandiában, amíg utol nem érte Bethlen István üzenete, hogy teremjen üstöllést Bécsben, mert helyzet van.

Bánffynak már Bécsben elege lett az ellenforradalmi emigrációból, kegyetlenül le is leplezi őket az Emlékeimből című önéletrajzában. De nem lehetett kétséges, hogy az ország konszolidálásában szerepet kell vállalnia. A három erdélyi mágnás, Bethlen, Teleki Pál és Bánffy képviselték a katonai diktatúrára vágyó, radikális fajvédőkkel szemben a Nyugatra tekintő, mérsékelt irányvonalat. Bánffy is illendően üdvözölte a bevonuló Horthy Miklóst.

Gratz Gusztáv után Bánffy lett a külügyminiszter. 1921 áprilisától 1922 végéig diplomáciai bravúrok sorozatát vitte végbe. Kiharcolta több nyugat-európai ország ellenállásával szemben, hogy Magyarországot felvegyék a Népszövetségbe. Elérte, hogy a megszállt baranyai területet előbb adják vissza, mint ahogy az Ausztriának ítélt nyugat-magyarországi területekről ki kellett vonulni. Ezzel megszűnt a veszély, hogy a kormány által titokban támogatott nyugat-magyarországi felkelés veszélyezteti Baranya visszatérését. Sikeresen lebonyolította az ő közreműködésével kiharcolt népszavazást Sopronban és környékén, kivédte IV. Károly második visszatérési kísérletét.

Persze a numerus clausust is neki kellett (volna) kimagyaráznia a Népszövetség bizottsága és a zsidó vezetők előtt is, akiknek a támogatására a soproni népszavazáson szüksége volt. A vicclapokba is bekerült azzal az állításával, hogy a numerus clausus nem irányul a zsidók ellen. Azzal áltatta a zsidó vezetőket – és önmagát –, hogy amint konszolidálódik az ország, visszatérnek a szabadelvű korszak emancipációs politikájához.

Bánffy képviselte legmarkánsabban a revíziós törekvések pacifista, kooperációs stratégiáját. Az volt a meggyőződése, hogy inkább szívós kapcsolatépítéssel, türelmes szóértésre való törekvéssel lehet célt érni. Tárgyalt is mindenkivel, akivel lehetett, Edvard Benešig bezárólag. Az 1922 márciusától májusáig tartó genovai konferencián rengeteg tárgyalást folytatott. Többek között Georgij Csicserin szovjet külügyi népbiztossal. A szovjeteknek Besszarábia fájt, meg az, hogy Románia támogatja a fehéreket. Bánffy felajánlotta a diplomáciai kapcsolatok felvételét a Szovjetunióval és a semlegességet az esetleges szovjet-lengyel konfliktusban, cserébe Erdély visszatérésének támogatásáért. Nem volt elképzelhetetlen, hogy a Szovjetunió megtámadja Romániát, aminek Magyarország is haszonélvezője lehet. (A genovai konferencián remek karikatúrasorozatot is készített a jelenlévő politikusokról.) Bánffy politikája egyre kevésbé tetszett a kormányzónak, ő pedig Bethlenben csalódott, akitől azt remélte, hogy polgári demokratikus viszonyok kiépítésére törekszik.

Miután belőle is elege lett a kormányzó elitnek, neki is elege lett a kormányzó elitből, kikerült a kormányból, kilépett a politikai életből. A Képzőművészeti Tanács elnöke lett, hazalátogatott Erdélybe. 1926-ban haza is költözött azzal, hogy nem politizál, egyszerű polgár lesz. Megfogadta Ferdinánd királynak, kinek kezéből a román állampolgársági okmányokat átvette, hogy tíz évig távol marad a politikai élettől. Mindketten tudták, hogy ez nem egészen igaz, hiszen éppen tárgyalásokat folytatott a királlyal Magyarország és Románia esetleges perszonáluniójáról, ami alapjaiban változtatta volna meg az erdélyi magyarság helyzetét.

Bánffy politizálásától az Országos Magyar Párt konzervatív vezetői féltek igazán. A párt reformista szárnyához állt közel. A tulajdonában lévő Ellenzék című napilap is liberális irányt követett. Személyesen és közvetlenül tényleg nem vett részt a politikai életben, viszont szoros kapcsolatokat épített ki a román közélet vezető alakjaival.

A román „földreform” birtokainak 90 százalékát elvitte, de a 10 sem volt kevés. Ott volt az ősi fészek, Bonchida, ahol mintagazdaságot épített ki és lovakat tenyésztett. Megosztotta az életét a kastély és kolozsvári lakása között, ahol szerelmi ügyeit is bonyolította, többnyire színésznőkkel.

Az erdélyi magyar kulturális élet fölpezsdítője és vezető személyisége lett. Erdélyi ­Kazinczy. Vezető szerepet vitt az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületben, az Erdélyi Múzeum Egyesületben, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületben. A Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank elnöke lett és az erdélyi református egyházkerület főgondnoka. Megszervezte az Erdélyi Helikon irodalmi munkaközösségét, főszerkesztette a hasonnevű folyóiratot, meghonosította az évenkénti marosvécsi irodalmi találkozókat. A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh számos kiadványát gondozta, illusztrálta. Ott állt vagyonával a legnagyobb kisebbségi magyar nyomdavállalat, a Minerva mögött.

Számos műve jelent meg ezekben az években. Többek között a Fortéjos (sic!) Deák Boldizsár memoriáléja, a politikai élet kicsinyességéről 17. századi nyelven szóló stílusparódia, és ekkor publikálja terjedelmes Erdély-trilógiájának első köteteit is. A trilógia a magyar arisztokrácia ­végelgyengülésének, az első világháború előtti évtizednek keserű, ironikus és önironikus tablója.

„Sok rossz írót ismertem. Dilettánst csak egyet. Bánffy Miklóst.” Így kezdi Illés Endre a Bánffyról szóló írását. Aztán hozzáteszi, hogy ő Proustot és Kafkát is dilettánsnak nevezné.

A Bánffy-életmű irodalmi értékéről megoszlanak a vélemények. Csak abban van egyetértés, hogy egyenetlen. A Nagyúr című drámája elnyerte Ady elismerését, remekműnek tartotta Schöpflin Aladár, Tamási Áron. A Farkasok című novelláját Örley István egy szintre helyezte Móricz Zsigmond Barbárokjával. Móricz pedig ezt írja az Erdély-trilógia első kötetéről: „Én a legnagyobb örömmel fogadom el hivatottnak és illetékesnek minden sorában. Sőt csodálom is: a magyar élő arisztokráciáról még senki ilyen kíméletlenül és irgalmatlanul nem nyilatkozott.”

1938-ban Octavian Goga kormányának bukása után II. Károly királyi diktatúrát vezetett be. Félfasizmussal a fasizmus ellen – valami ilyesmi volt ez a jobboldali, nacionalista diktatúra, amelynek a „népfrontjába” kisebbségi szervezet is kellett. Ez volt a Magyar Népközösség, amelynek a vezetését Bánffy kármentési kényszerből elvállalta.

A kompromittáló szerepvállalás nem tartott sokáig, mert 1940 szeptemberében Észak-Erdéllyel együtt Bánffy is visszatért Magyarországhoz, és főnemesként be is ülhetett a Felsőházba. Rögvest szembekerült a román kisebbséget súlyosan ­diszkrimináló, románok százezreit elűző revansista kormánypolitikával, személyesen Teleki Pál miniszterelnökkel. A Felsőház külügyi bizottságában küzdött azért, hogy Magyarország ne sodródjon bele a világháborúba.

1943-ban Bethlen titkos megbízatásával Bukarestben járt, hogy Iuliu Maniuval tárgyaljon az egyidejű, koordinált magyar-román kiugrásról. Az ajánlat az volt, hogy a kiugrás után a határ ideiglenesen ott marad, ahol van, ameddig a nagyhatalmak nem döntenek a területi kérdésekben. Ez Maniunak elfogadhatatlan volt. Magyarország lekéste Románia kiugrását. Bánffy folyvást Horthy nyakára járt, hogy a kiugrásra és a szovjetekkel való békekötésre ösztönözze. Annyit sikerült elérnie, és ez nem kevés, hogy a kormányzó parancsot adott Kolozsvár kiürítésére, feladására, így legalább a város nem pusztult bele a háborúba.

Bonchida igen, a visszavonuló német csapatok felgyújtották a kastélyt. Egyébként sem tarthatta volna meg a birtokait. A háború után színdarabot írt az ellenállásról, és kéziratokkal jelentkezett az általa kommunistasága ellenére is nagyra becsült Gaál Gábornál, az Utunk főszerkesztőjénél. A legnagyobb példányszámú bukaresti napilapban megjelent 1946-ben egy román költő nyílt levele Gaálhoz, amelyben számonkéri, miként meri az új irodalomba becsempészni a tehetségtelen, dilettáns, reakciós mágnást, a fasiszta Horthy hű csatlósát.

Bánffy látta, hogy nem lesz neki már helye Erdélyben. 1949 augusztusában végső kétségbeesésében levelet ír Petru Groza miniszterelnöknek, miszerint ha nem engedik el, megélhetés híján csak az éhhalál és az öngyilkosság között választhat. Ekkor kap útlevelet, de Magyarországon szintén a sajtó célkeresztjében áll.

Báró Hatvany Lajos őt nevesíti azon földbirtokosok sorában, akik „napról-másra felcsaptak a románoknak, hogy az uradalmaikat megmentsék. Szivet cseréljen, aki hazát cserél, de zsebet nem. Mert az úr még az ‘oláh-pokolban’ is úr és magyar marad, amíg csak a magyar hazát árulja, de a maga úri osztálya mellett kitart, hogy megtartsa a maga uraságát és uradalmát”.

Balázs Béla, Bartók szövegírója az arisztokrata karikatúrájaként jeleníti meg Bánffy intendánst, a raccsoló grófot, aki nagyon sajnálja, hogy A fából faragott királyfit Bartók zenésíti meg, hiszen Bartók nem kell senkinek, neki se. Csak hát a nagyúri dilettáns szeszélye az, hogy Balázs szövegéhez díszletet akar festeni, és egy nagyúr szeszélye előtt nincs akadály…

Az öreg gróf 1949 októberében már igen rossz állapotban érkezik Magyarországra. Néhány nap múlva be is kerül Haynal Imre professzor klinikájára. Ott hal meg 1950. június 6-án. A magyar sajtóban semmilyen nyoma nincs a halálának.