Kállay Béni, a magyar gyarmat alkirálya

„A reményről le nem mondok, hogy egykor még egy nép felett fogok uralkodni.” Ezt írta naplójába a hatalmas ambícióval induló, sok nyelvet uraló tudós (Pesten is, Bécsben is akadémikus), politikus és nőfaló, aki szélsőségesen individualista liberális is volt, autoriter konzervatív is, és a balkáni magyar gyarmati uralom utópiájának megálmodója. Az egyetlen „gyarmatot”, Bosznia-Hercegovinát, amelyen az Osztrák-Magyar Monarchia nevében uralkodhatott, ő modernizálta vaskézzel és bölcsességgel, miközben több mint két évtizeden át ő volt a kincstár gazdája, a Monarchia pénzügyminisztere.

„A feledés már szövögeti fátyolát sírjaik fölött, körvonalaik már kezdenek elmosódni a gyérülő túlélők emlékezetében.” Halász Imre vezette föl így 1912-ben a Nyugatban visszaemlékezéseit a kilenc évvel azelőtt meghalt Kállay Béniről és a huszonnégy évvel korábban elhunyt Sennyei Pálról. A fátyol azóta ugyancsak sűrűre szövődött. Ilyen fátyol mögött rejtőzik a múlt sok-sok, figyelmünkre fölöttébb méltó, izgalmas és tanulságos életű, érdemdús avagy szörnyűséges politikusa. Róluk szól ez a sorozat.

Kállay Béni (Benjámin) a nagykállói Kállayak tekintélyes köznemesi családjába született bele. Hite szerint a 9. századi honfoglaló klánnal érkeztek ősei a Kárpát-medencébe. Apja közigazgatási főtisztviselő volt, és meghalt Béni fia hatéves korában. A fiú neveltetéséről Kossuthért rajongó anyja, Blaskovich Amália gondoskodott, forradalmi szellemben. Egy ideig Táncsics Mihály volt a gyerek nevelője. Tanulmányait túlnyomórészt magánúton végezte Pesten.

A klasszikus és nagy európai nyelveken kívül megtanult szerbül, ­oroszul, Vámbéry Ármin tanította törökre és újgörögül is értett, abból is fordított szépirodalmat.

Fiatalon nagy tanulmányutakat tett Oroszországban, Törökországban, és keresztül-kasul beutazta a Balkánt. Európa egyik legkiválóbb ­Balkán-szakértőjévé érett, könyveket publikált ebben a témakörben (is).

Először 1865-ben próbált ráállni a politikusi pályára. Szentendrén indult a képviselőválasztáson a Deák-párt színeiben. A még ismeretlen jelöltet „a helységek és városok küldöttei s a földes urak Szent-Endre határán 117 kocsival, ágyudörgés közt fogadták, s nagy számú lovas bandérium kíséretében vitték be a szőnyegekkel s zászlókkal díszített utczákon keresztül Szent-Endrére, hol politikai hitvallomását németül, magyarul és szerbül kitörő tetszészaj között mondván el, részt vett a tiszteletére rendezett lakomán, minek végeztével számos kocsitól követve Pestre visszatért.” (Politikai Hetilap, 1865. november 6.) Szoros küzdelemben legyőzte őt egy Ács Károly nevű költő, aki elsőfokú halálos ítélettel és sok évi börtönnel hitelesíthette lángolását a hazáért.

A vereséget sem adták ingyen. Csak a szentendrei szerb iskolának tett alapítványa elvitte Kállay 300 forintját, azonkívül igen költséges szeretőt tartott a bécsi Opera ünnepelt koloratúrszopránja, Rabatinsky Marie személyében. Mindenesetre a választások után súlyos pénzzavarba került – állapította meg a hitelügyleteit feltáró Kövér György (Aetas, 2010/2.).

1859-ben jelent meg John Stuart Mill: A szabadságról című, gyújtó erejű műve, a korabeli Európa szabadelvű ifjúságának bibliája, amelyet Magyarországon politikailag a lehető legkorábbi időpontban, a kiegyezés évében, megjelenése után mindössze nyolc évvel adott ki Kállay a saját fordításában és számos kritikai elemet tartalmazó előszavával.

Mill elismerte a gyarmatosítást, mint a fejlett, liberális hatalmak küldetését az elmaradott népek civilizálására a felvilágosult abszolutizmus eszközeivel. Kállay ezzel egyáltalán nem értett egyet:

„Még kevésbé oszthatom azon nézetét, hogy a műveletlen barbár népek nem tarthatnak számot egyéni szabadságukra, sőt hogy az ilyenek irányában minden felvilágosodott, művelt lelkű uralkodó jogosan kényszerítő zsarnoksággal élhet, ha ugyan célja nem egyéb, mint ama nép polgáriasodása… Én azonban semmi oly törvényesen megállapított uralmat, még szellemét sem szeretném elismerve látni, mely az egyéni szabadságot semmisíti meg.” A fiatal Kállay itt a Boszniát erővel civilizáló későbbi önmagát ítéli el.

A kiegyezés megnyitotta Kállay előtt az érvényesülés útját. Andrássy Gyula, a kiegyezés utáni első magyar miniszterelnök, majd a monarchia külügyminisztere bejuttatja őt a bécsi közös Külügyminisztériumba. Kállay Andrássy külpolitikájának szürke eminenciása, ideológusa, éceszgébere lesz. Később Ferenc József szűk tanácsadói körébe is bekerült. Andrássy a Balkánra vonatkozó elképzeléseit alapvetően Kállaytól vette át.

1868-tól 1875-ig főkonzul Belgrádban. Ezekben az években naplót ír, amelyben föltárul a magánélete. Megemlékezik fiatalon elhunyt szerelméről, beszámol sok-sok sikeres hódításáról, kiváltképp a kikapós belgrádi diplomatafeleségekről, akiket bizalmas információk megszerzésére is felhasznál, olykor épp e célból csábít el. Értesülünk pesti bordélyházi kedveséről, kire féltékeny volt, ellentétben azokkal a férjes asszonyokkal, akiket lepasszolt a barátainak. Megtudjuk, hogyan jegyeztette be a Rabatinsky Marie-tól született fiát más szülők nevére, hogyan finanszírozta a neveltetését, mekkora összeget helyezett letétbe nagykorúsága idejére, és miként teremtettek alibit az énekesnő eltűnésére terhessége idejére. (Kállay szerelmi életéről is Kövér György számol be részletesen az Aetas 2008/3. számában.)

Kállay ambicióinak mértékéről (mértéktelenségéről) is vall a napló:

„De kit vegyek el? Szeretni nem tudok, tehát csak oly nőt vehetek el, ki nagyravágyó terveimben elősegíthet. Semmi más célom, semmi más gondolatom nincs és nem is lehet, mint a nagyravágyás kielégítése… a reményről le nem mondok, hogy egykor még egy nép felett fogok uralkodni.”

Az 1873-ban feleségül vett Bethlen Vilma, Kállay három felnőtt és három fel-nem-nőtt gyermekének anyja tökéletesen megfelelt ennek a szempontnak, ráadásul a jelek szerint még kedvelték is egymást.

1875-ben Kállay lemond a főkonzulságról, mert magasabbra vágyik. A miniszteri tárcához a képviselőségen keresztül vezet az út. Halász Imre mesél arról, miként lett Kállay képviselő:

„Éppen a kezem ügyében volt egy erdélyi kerület, a szászsebesi, melyet nekem ajánlottak fel, ottani szokás szerint fix áron. Átzsiráltam Kállayra, mert több kedvem volt az Alpokban utazni, mint nyaralásom megrontásával obskúrus emberek közé menni korteskedni. Kállay szívesen vette az ajánlatot s meg is választatott.” (Nyugat, 1912/1.)

Kállay ekkor már fiatalkori radikális liberalizmusától eltávolodva a konzervatív ellenzékhez tartozott. Annak fórumaként szolgált az ekkor induló Kelet Népe, melynek felelős szerkesztője hivatalosan ő volt, a gyakorlatban Halász. Kállay nem szerkesztett, de írt. Itt adta közre nézeteit a „keleti kérdésben”, a képlékeny, zűrzavaros helyzetben lévő, felkelések, háborús konfliktusok folyamatosságában élő Balkán kérdésében. Kifejtette azt a megyőződését, hogy Magyarország hivatott a monarchia keretében rendet, békét és jövőt teremteni a Balkánon, s ennek érdekében Boszniát mindenképpen el kell foglalni.

Kállay ambíciói nem fértek el a kicsi és legkevésbé sem perspektivikus konzervatív ellenzék keretében. Feladja a Kelet Népét, csatlakozik a kormánypárthoz, és Bosznia 1878-as okkupációja után eljön az ő ideje.

A Monarchia Külügyminisztériumában lépked fölfelé a ranglétrán, és ő képviseli a Monarchiát az orosz-török háborút követően a Kelet-Rumélia (a török birodalomról leszakadó kelet-balkáni területek) sorsával foglalkozó plovdivi tárgyalásokon. 1881-ben megbízott miniszterként ő vezeti a Külügyminisztériumot.

1882-ben nevezik ki a Monarchia pénzügyminiszterének, egyben Bosznia kormányzójának, teljhatalmú urának. Ezzel karrierje csúcsára érkezett, amely nem is csúcs volt, hanem fennsík. Ezt a két pozíciót párhuzamosan töltötte be huszonegy éven át, és ki tudja, meddig töltötte volna még be, ha meg nem hal 1903-ban, életének hatvannegyedik évében.

Kállay abban a meggyőződésben élt, hogy a magyarságnak önálló és lényegi hivatása van a régióban, de ezt a hivatást csak egy nagyhatalom erejével, tehát a Monarchia keretei között tudja betölteni. Nem arra kell törekedni, hogy Magyarország minél függetlenebb legyen Bécstől, hanem arra, hogy minél inkább kihasználja a Monarchia erejét, súlyát. Továbbá nem az a fontos, hogy a nemzetiségek minél nagyobb részét magyarosítsák, hanem az, hogy a soknemzetiségű országban minél erősebb és egységesebb nemzettudat alakuljon ki. Ehhez pedig vezéreszme kell.

„Egy eszme kell, hogy az egész nemzetet áthassa hosszú időn át, ha fejlődni, gyarapodni, hatalomra vergődni óhajt. Nálunk most ily eszme nincs. Minden törekvésünk az ­Ausztriával való viszony alakulására irányul. Ily nagy eszme lehet a hódítás Kelet felé… Vezérszerepet kell játszanunk a gyöngébbek között.”

Thallóczy Lajos, Kállay famulusa számos gondolatot feljegyzett, sok írástöredéket megőrzött tőle. Ezek közül való ez is:

„Nagy soviniszta Róma. Azt nézzük. Mily nyomorú faluból vette kezdetét. Kis falu volt… S mivé lett? A legerősebb állammá. Pedig Róma nem kényszerítő eszközökkel terjesztette nyelvét a meghódított nemzetekre… Bárhol az akkor ismert földön büszkén vallá magát bármely római alattvaló római polgárnak … s miért? Mert a római politikai élet alapja az a nagy sovinizmus volt: minden római legyen. Az uralkodásra irányult minden törekvésük és tudtak uralkodni. Ezt kövessük. S ennek egy módja van, ha a magyarság ezen a földön… domináló állást foglal el. Ha mi magyarok s különösen az az osztály, mely vezetésre van hivatva, elfoglal minden tért mely az állami és társadalmi élet keretében nyílik… A seregben … Ahol magyarok a tisztek, ott magyar lesz az ezred, s ha más nyelven szól a kommandó, a lélek magyar.”

Egy másik töredék szerint:

„Az európai Törökország keresztény népei, melyek számos külön népfajokra osztva, ha egyszer az őket most, bár igen lazán összefoglaló török uralomtól megszabadulnának, sem számuk, sem műveltségi viszonyaiknál fogva nem képesek önálló országokat képezni. …kénytelenek lennének ez esetben egy hatalmasabb támaszt keresni, s ez nem lehet más, mint éppen az osztrák birodalom, mely erejénél és nagyságánál fogva úgyis mindenkor elnyeléssel fenyegeti ez apró tartományokat, ha nem simulnak.”

A Monarchia nagyhatalom, a Balkán sorsa, hogy a Monarchiáé legyen, a Balkánon Magyarország jelentheti a ­Monarchiát, így lehet Magyarország nagyhatalom. Így lehet a Balkán magyar civilizátorra, magyar „jóindulatú despotára” váró magyar gyarmat.

A fenti töredékeket idéző Dán Károly szerint (Aetas, 2000/1-2.) Kállay élete vége felé, 1901-1902-ben már olyan koncepciót dolgozott ki, amely Szalonikiig terjesztette volna ki a Monarchia uralmát, ami „feltételezi a Duna-mente teljes okkupációját vagy annexióját…, s ez nem kevesebbet jelentett, mint Romániának, Szerbiának, Bulgáriának és Montenegrónak a Monarchiához csatolását valamilyen formában.”

Ez volt Kállay víziója, amely arra épült, hogy faji tulajdonságainál fogva a magyar hivatott arra, hogy közvetítő legyen Nyugat és Kelet között. Ezt a koncepciót fejtette ki akadémiai székfoglaló beszédében 1883 májusában. A beszéd hatalmas érdeklődést keltett. A lapok Pesten és Bécsben vezető helyen, részletesen ismertették. Közéleti beszédtéma lett. Az összes vicclap viccet csinált belőle.

Amit Kállay a korszellemnek megfelelően a nemzetek faji tulajdonságaihoz kötött, nem áll távol attól, amit egy évszázaddal később Szűcs Jenő Európa három régiójáról, benne Magyarország köztes helyzetéről e régiók történelmi fejlődése alapján kifejtett.

Kállay „jóindulatú despotaként” mindent megtett, hogy Bosznia civilizációs sikertörténet legyen. Az akkori Bosznia-Hercegovina tíz lakosából nagyjából négy-négy moszlim és (szerb) ortodox volt, kettő katolikus (horvát). Kállay igyekezett a török uralom bukásának sokkjában élő moszlimokat megnyerni, veszélyérzetüket és veszteségérzetüket csökkenteni úgy, hogy a kiváltságaikat részlegesen megőrizzék.

Az okkupáció után Bosznia-Hercegovina forrongott, lázadás tört ki. Ennek leverése után vette át az ország kormányzását Kállay. Ő pacifikálta azt ténylegesen, ő építette ki a polgári közigazgatást. Két évtized alatt ­Bosznia-Hercegovina egy évszázadot ugrott előre. A gazdasági élet, a bányászat, az állattenyésztés, az erdőgazdálkodás fellendült, a mezőgazdaságban a középkori módszereket (a faekét) visszaszorították, a béradóztatást európai adórendszer váltotta fel, utak, vasútvonalak épültek, nagyipari üzemek, hitelintézetek, felsőbb iskolák, szakképző intézetek telepedtek meg.

Kállay részben önfenntartóvá tette a tartományt, mert a pesti és bécsi képviselők csak a katonaság fenntartásának költségeit szavazták meg. A fejlesztési forrásokat helyben kellett kigazdálkodni. Bosznia-Hercegovina még így is a Monarchia legfejletlenebb része maradt, és a fejlődés ellentmondásai Kállay kormányzóságának utolsó éveiben kiéleződtek.

Mikszáth Kálmán Az én kortársaim című kötetében egy szép fejezetet szentel Kállay Béninek Az alkirály ötletkéi címmel:

„Én, aki ennél az alkalomnál (ti. a kormányzó évenkénti országgyűlési beszámolója alkalmával – R. S.) rendesen meg szoktam őt csipkedni, ma az ő eredeti egyénisége és nagy kormányzási képessége fölött elmélkedem. Egy kis zsarnokságért hiszen nem kellett éppen a középkorba elmenni, volt ő benne elég kényúri hajlam, de szentelt vízzel végre is nem lehet kormányozni. Önérzetes és kemény magyar úr volt…(..) Kállay Béni keménysége abban állott, hogy akaratát makacsul végrehajtotta, tűzzel-vassal, furfanggal, erőszakkal, minden poklokon keresztül. De az akarata mindig egy atya akarata volt, mely a nép jólétét czélozza… Kormányzási zseni volt, aki sokszor ötletekkel dolgozott… innen az a rapid haladás, hogy Bosznia úgyszólván röpült a ­czivilizáczió felé.”

Kállay Béni régóta betegeskedett, hólyag- és vesebajban szenvedett, de a halála 1903. július 13-án a nyilvánosság számára mégis váratlanul következett be.

Így búcsúzott tőle a Pesti Napló (1903. július 14.):

„A változó politikai hangulatok gyakran fátyolt borítottak e férfiú igazi egyéniségére, a közhangulat különböző események hatása alatt gyakran fordult ellene, de egy mindig megmaradt a számára: becsülték a nagy talentumát, erős akaratát és szervezőképességét, amelynek egész életében mindig minden pozícióban kiváló bizonyságait adta. Bizonyos tekintetben klasszikus példája volt az államférfiúnak: nem pusztán a gyakorlat embere, a politikai szélkakasságban ügyeskedő, hanem az elmélet terén is szerepet játszó, eszméket megvalósító ember, akit minden lépésében alapos tanulmány, magas történeti felfogás vezet.”