Egyszer nyertek nagyot, utána már ment minden simán

A Fidesz egy ciklus alatt elveszítette volna a kétharmados többségét, ha annak birtokában nem írja át a választási törvényt. A hatalmat is elveszítette volna, ha az ellenzéki összefogás kiterjed a Jobbikra és az LMP-re, bár ezt az akkori Jobbikkal nem lehetett elképzelni.

„Az állampolgárság visszaadása akkor rendeződhet, ha a választásokon szabad kezet adnak a polgárok egy teljes nemzetegyesítő politikához. Egyszer kell nyerni, de nagyon.” Orbán Viktornak ezek a szavai Tusnádfürdőn hangzottak el, 2007 nyarán.

A szónok példaként ahhoz áhította a szabad kezet a „nemzetegyesítéshez”, ami a nemzetet igencsak megosztotta. Amit a magyar választópolgárok nem egészen egyötöde szavazott meg, s szinte ugyanannyian kifejezetten elutasítottak egy sikertelen népszavazáson. A nemzetegyesítés összetételben a nemzet ekkor is Orbán követőinek táborát jelentette, és azóta is azt jelenti. A szabad kéz ahhoz kellett, hogy kizárólagosan és örökre szólóan érvényesüljön a vezér táborának akarata.

E célt rögzítették a választások után nem sokkal a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatában, amelyet minden állami intézményben ki kellett akasztani, feltűnő helyre: „A magyar nemzet 2010 tavaszán újra összegyűjtötte életerejét, és a szavazófülkékben sikeres forradalmat vitt véghez. (…) Az Országgyűlés kinyilvánítja, hogy az áprilisi választásokon új társadalmi szerződés született, amellyel a magyarok egy új rendszer, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének megalapításáról döntöttek.” Ez „szerződés” értelemszerűen nem vonatkozhatott a társadalomnak arra a többségére, amely nem szavazott a Fideszre.

Új alaptörvény született. A folyamat azzal indult, hogy visszamenőleg 98 százalékos adó alá vonták a törvényesen járó végkielégítések kétmillió forint feletti részét. Ezt az Alkotmánybíróság (AB) alkotmányellenesnek találta, mire azt beleírták az alkotmányba, az AB hatásköréből pedig kivonták a költségvetést, az adórendszert és sok minden egyebet.

A kormánytöbbség előre, széles körben felhatalmazta magát az általa egyoldalúan megalkotott alaptörvény megsértésére még azokban az esetekben is, amelyeket a saját jelöltjeivel feltöltött AB sem ítélhetett volna alkotmányosnak.

A 2012. január elsején életbe lépett Alaptörvényben már az AB-hez fordulás lehetőségét is jelentősen szűkítették. Az ország nevéből eltávolították a köztársaságot, az AB létszámát felemelték, az új kinevezésekkel biztosították a testület kormánypárti többségét, a bírók mandátumának időtartamát kitolták 12 évre. Az államfőt felhatalmazták az Országgyűlés feloszlatására, ha meghatározott időpontig nem sikerül a költségvetést elfogadni, a költségvetés megvétózásának jogával pedig felruháztak egy kormánypárti kinevezettek által dominált testületet. Így egy esetleges ellenzéki győzelem esetére is biztosították a feloszlatás lehetőségét.

Az általános öregségi nyugdíjkorhatárt elért bírók és ügyészek szolgálati jogviszonyát megszüntették, ily módon az igazságszolgáltatás vezetőinek meghatározó hányadát lecserélhették. Ez jogilag tarthatatlannak bizonyult, de az érintettek utólagos kompenzálása nem számolhatta fel a jogsértés súlyos következményeit.

Kizárták az egynemű párok házasságkötését, az élet védelmének a fogantatás pillanatához kötésével alkotmányellenessé tették a művi terhességmegszakítást, noha annak gyakorlatát érdemben nem változtatták meg. Fölszámolták az egyetemek gazdasági autonómiáját.

Az Alaptörvényből – amelyet az ellenzék illegitimnek minősített – végső soron minden alapvető emberi és politikai jog megcsonkítása levezethető, miután ezeket úgymond az alkotmányos értékek védelmében korlátozni lehet, az alkotmányos értékek tekintetében pedig az Alaptörvény preambuluma a mérvadó, amely érvényesnek ismeri el az ezen alapjogok rögzítése előtti, írott formában nem is létező „történelmi alkotmányt”.

2010 nyarán olyan törvénycsomagot fogadtak el, amely a közmédiumok önállóságát megszünteti és a kormánypártok jelöltjeinek ügydöntő többségét biztosítja valamennyi testületben, amely a közmédiát irányítja, illetve általában a médiát, a hírközlést érintő ügyekben, többek között az állami frekvenciák odaítélésében dönt. Ezen testületek kormánypárti többségét a törvény a kormány bukása esetére is hosszú időre biztosította.

A 2010-es választások idejére Magyarország túljutott a gazdasági válságon, megindult a növekedés, a kamatok leestek. Egy euró a válság kitörése előtt 240 forintba került, 2009 tavaszán 310-be, 210 márciusában 267-be. Egy svájci frank 2008 nyarán 150, 2009 tavaszán 203, 2010 tavaszán 186 forintba. A kormányváltás után az euró árfolyama is emelkedett, de a svájci franké, amely a legtöbb devizaadós sorsát meghatározta, még inkább, júniusra 216 forintra, a későbbiekben pedig még sokkal magasabbra.

A kormányváltás után a Bajnai-kormány sikeres válságkezelésének tagadása és a magasra tervezett költségvetési hiány elismertetése végett Fidesz-vezetők azt nyilatkozták, hogy kevés esély van az államcsőd elkerülésére. Ezzel megrendítették a nemzetközi piacok bizalmát. A tőzsdeindex és a forint árfolyama is lezuhant. A kormány gazdasági fordulata újabb recesszióba vezette az országot.

A kormány 2012-ig a Széll Kálmán-terv keretében megszorító gazdaságpolitikát folytatott. Csökkentette a közoktatásra, az egészségügyre, a tömegközlekedésre fordított kiadásokat, megszüntette a korkedvezményes nyugdíjakat, a rokkantnyugdíjakat törvényellenesen megszüntette vagy csökkentette. Rekordmagasságúra emelte az áfát, felemelte a cafeteria adóját, különadókat vezetett be, megszüntette az adójóváírást, megemelte az eva adóját, a jövedéki adókat, csökkentette a gyógyszerkasszát, a szociális segélyt.

Azóta kilenc hónap helyett csak három hónapig jár a munkahelypótló támogatás. Bevezették az egészségkárosító termékekre a chipsadót, az átutalásokra a csekkadót, jelentős összegeket vontak ki a felsőoktatásból, megemelték az autópályák használati díját, a bírósági illetékeket, több ezer embert elbocsátottak a közszférából. Mindezzel szemben egykulcsos, 16 százalékos jövedelemadót vezettek be, visszaállították a családi adókedvezményt, miközben a családi pótlékot elinflálták.

Mindkét intézkedéssel jelentős összegeket csoportosítottak át a szegényebb rétegektől a gazdagabbakhoz. Ugyanez a tendencia érvényesült a devizahiteleknél is: azok tudtak először és a legelőnyösebben megszabadulni tőle, akik rendelkeztek mozgósítható tőkével, hogy a hitelüket jelentős kedvezménnyel visszafizessék, és azok maradtak tartósan a csapdában, akik a legrosszabb anyagi helyzetben voltak.

2011-től bevezették a közfoglalkoztatás új rendszerét. A közfoglalkoztatott munkanélküli a minimálbérnél jóval alacsonyabb bérért dolgozik, és a segély (bérpótló támogatás) csak annak jár, aki legalább 30 napot tevékenykedik a közfoglalkoztatásban. Ezzel az érintetteket kiszolgáltatták az önkormányzati vezetőknek – rajtuk múlik, ki kaphat közmunkát és ki nem, ki veszíti el a segélyre való jogosultságát, ki nem. A települések helyzete a kormányhivataloktól, azok jóindulata pedig a választások helyi eredményétől függött. Így váltak a legkisebb települések és a legkevésbé iskolázott, a munkaerőpiacon legkevésbé kelendő választópolgárok a Fidesz legstabilabb szavazóbázisává.

A magánnyugdíjpénztárakat ellehetetlenítették, mindenkit visszakényszerítettek az állami nyugdíjrendszerbe, a pénztárakban összegyűlt 3000 milliárd forintot kisajátították.

A közbeszerzési rendszer és gyakorlat átalakításával, egyedileg célzott elvonásokkal, támogatásokkal, szabályozással, a természetvédelem és örökségvédelem szempontjait szakszerűen érvényesítő engedélyeztetési rendszer lebontásával, az államilag kiemelt beruházások kategóriájának korlátlan alkalmazásával, az állami tulajdon és állami megrendelések, beruházások súlyának növelésével olyan helyzetet teremtettek, amelyben meghatározó gazdasági előnyhöz juthattak, azok a piaci szereplők, akik kiérdemelték a kormány kegyét, és súlyos helyzetbe kerülhettek azok, akik nem. A kormány zsarolási potenciálja meghatározta a kormánytól független média és civil szervezetek, valamint az ellenzéki pártok anyagi lehetőségeit.

Ekkor építették fel a kormányzati ciklust a legtudatosabban úgy, hogy az első felére jussanak a népszerűtlen intézkedések, a másodikra a népszerűek. Így a Fidesz 2012 nyarára elvesztette azt a hatalmas előnyét, amellyel 2010-ben rendelkezett. Ekkor a biztos pártválasztók 33 százaléka választotta volna a Fideszt, 30 az MSZP-t, 10 százaléka az LMP-t. Az MSZP és az LMP együttes indulása esetén a választókerületek jelentős részében ekkor az ellenzéki jelölt győzött volna a Jobbik külön indulása esetén is.

A ciklus második felére gyökeresen megváltozott a helyzet. Az általános világgazdasági konjunktúra hatására Magyarország, ha késve is, de kijutott a recesszióból, növekedett a gazdaság és a reáljövedelem. Hatott a kormány csodafegyvere, a rezsicsökkentés is, amely természetvédelmi és társadalmi szempontból káros, hiszen az energia többletfogyasztására ösztönöz, és ismét a leggazdagabbakat gazdagítja leginkább, a legszegényebbeket pedig a legkevésbé, de mindenki megérezte a pénztárcájára nézve kedvező hatását – leszámítva a legszegényebbeket, akik fával vagy azzal fűtenek, amivel épp tudnak. A választások előtti hónapokban a biztos pártválasztók fele a Fideszt választotta.

Új választási rendszert vezettek be. A mandátumok számát majdnem a felére csökkentették, egyfordulóssá tették a választásokat, így relatív többséggel is mandátumot szerezhet a kormánypárti jelölt akkor is, ha az ellenzékiekre összesen több szavazat jut. Ezek a szavazatok nem adódhattak össze egy második fordulóban. A rendszert még az addiginál is aránytalanabbá tették azzal, hogy nemcsak a vesztes egyéni indulókra adott szavazatok, hanem a győztesnek a győzelemhez már nem szükséges szavazatai is mandátumokat érnek az országos listán.

A választókerületeket a kormánypárt érdekei szerint rajzolták át. Az induláshoz szükséges ajánlások számát lecsökkentették, egy-egy választópolgár azóta több jelöltet is támogathat. Nagyvonalú állami kampánytámogatással és az elszámolási kötelezettség fellazításával elősegítették az ellenzéki szavazókat megosztó és megtévesztő mini-, kamu- és bizniszpártok fellépését.

A 2010 előtti ígéretekkel ellentétben a külhoni állampolgárok is szavazati jogot kaptak, ők a külföldön élő, de magyarországi illetékességű állampolgárokkal ellentétben levélben is szavazhatnak. Ellehetetlenítették a politikai hirdetések közvetítését a kereskedelmi rádiókban és televíziókban, ez a kormány által uralt közmédia monopóliuma lett. A köztéri hirdetések korlátozásával monopolhelyzetbe hozták a Fidesz-közeli cégeket. A hivatalos kampányt lerövidítették, a kampánycsendet eltörölték.

A kormány és a Fidesz szimbólumai, jelszavai a kampányokban összeolvadtak. Az energiaszolgáltató cégeket arra kötelezték, hogy a számlákon a Fidesz színével jelölt felületen tájékoztassák a fogyasztókat arról, hogy mekkora megtakarítást köszönhetnek a kormánynak.

A pártviszonyok is változtak. Egy az MSZP-ből kivált csoport Gyurcsány Ferenc vezetésével megalakította a Demokratikus Koalíciót (DK). Bajnai Gordon mögött tömörültek a kormány ellen fellépő új civil csoportok, és Együtt néven pártot alapítottak. Az LMP-ből kiszakadtak és Párbeszéd néven pártot alapítottak azok, akik az LMP többségi szárnyával ellentétben hajlandók voltak a kormány megbuktatása végett összefogni az MSZP-vel. Az SZDSZ „árváinak” egy kis csoportja Fodor Gábor vezetésével megalakította a Magyar Liberális Pártot (MLP).

2014 januárjában hosszas és kínos alkudozás után megalakult az Összefogás nevű pártszövetség az MSZP, a DK, az Együtt, a Párbeszéd és az MLP részvételével. A lista első helyén Mesterházy Attila állt, utána következett a 2010 előtti ciklus két miniszterelnöke, Bajnai Gordon és Gyurcsány Ferenc, a negyedik helyen pedig az SZDSZ-t a bukásba vezető Fodor Gábor. Ez igazi lúzer-lista volt, tizenegy MSZP-s jelölttel az első tizenöt helyen. Az Összefogás nevét a kampány menetében ráadásul meg kellett változtatni a kilátásokhoz képest nem túlságosan hiteles Kormányváltókra egy Összefogás nevű minipárt miatt.

Az ellenzéktől távol álló Kiszelly Zoltán politológus megállapítása szerint a Fidesz „ellenzéki stílusú kampányt folytatott” (Magyar Hírlap, 2014. március 3.), vagyis elsősorban nem a kormány eredményeire, hanem a 2010 előtti kormányok, „az elmúlt nyolc év” kárhoztatására épített. A háttérbe húzódó stratéga az ilyesféle kampányok amerikai guruja, Arthur J. Finkelstein volt. A Fidesz nem adott ki választási programot. A jövőre vonatkozó szándékai takarásával a támadási felületet igyekezett csökkenteni.

Az ellenzéktől szintén távolálló Zárug Péter Farkas állapította meg a választások után, hogy „a farvizet a Fidesz kampánya jelentette a Jobbiknak. A parancs nyilvánvaló volt: ‘a Jobbikot most hagyjuk, előbb előzzék meg a szocikat’. Vagyis a Fidesz-KDNP számtalan ideológiai és programbeli ponton valóban nem a Jobbikban találta meg az ellenfelét, ezért miért is ütötte volna a kampányban?” (Magyar Demokrata, 2014. május 7.) Ez még a neonáci szárnnyal rendelkező Jobbik volt.

Az Összefogás pártjainak nem volt közös programjuk, nem volt közös mondandójuk a kormányváltás irreális szándékán túl.

A közös indulást sokan ellenezték az ellenzéki értelmiség köreiben. Ceglédi Zoltán így vélekedett: „Teljesen mindegy, hogy milyen sorrendben és arányban öntök egy nagy kondérba pörköltet, somlói galuskát meg gyümölcslevest, a vége mindenképp moslék.” (hvg.hu, 2014. április 8.)

A botrányos kampány során tömegesen csaltak az ajánló ívekkel. Számos esetben különböző pártok ívein ugyanazok a nevek ugyanabban a sorrendben szerepeltek. A visszaéléseket érdemben nem vizsgálták, a csalásoknak az esetek túlnyomó többségében következményük sem volt.

A bizniszpártok, kamupártok útján milliárdok tűntek el, a törvénytelenül elköltött pénzből szinte semmit nem szereztek vissza az erre hivatott szervek.

Az ellenzéket két botrány is sújtotta. 2013 őszén időközi helyhatósági választásokat rendeztek Baján. Az ellenérdekű felek mobiltelefonokkal jártak egymás nyomában, a másik fél csalásait dokumentálandó. Miután kiderült, hogy a kormánypárti jelölt érdekében szervezetten szállítottak szavazni embereket, az egyik körzetben meg kellett ismételni a választást. A választás után a hvg.hu-n megjelent egy videó, amelyen egy férfi pénzt ad és ígér a kormánypárti jelöltre adandó szavazatokért. A felvétel hamisítvány volt, de az soha nem derült ki, hogy ellenzéki megrendelésre készült vagy kormánypárti provokáció volt. A nyomozást ennek megállapítása nélkül zárták le.

A választások előtt két hónappal derült ki, hogy Simon Gábor, az MSZP elnökhelyettese 240 millió forint ismeretlen eredetű, a vagyonbevallásában nem szereplő valutát tartott egy bécsi bankban, ami után nem fizetett adót. Simon kilépett a pártból, a választások előtt egy hónappal előzetes letartóztatásba került.

Az eredmény ilyen előzmények után sem volt a Fideszre nézve túlságosan meggyőző. A listás szavazatok szerény, 61,2 százalékos részvétel mellett így oszlottak meg:

Az ellenzéki pártok együttesen tíz százalékkal több szavazatot kaptak. A külhoni szavazatok nélkül a különbség még nagyobb volt. De az egyéni mandátum megszerzéséhez a relatív többség is elég volt, s azok 90 százalékát a kormánypárti jelöltek szerezték meg:

A Fidesz-KDNP pártszövetség másfélszer annyi mandátumot szerzett, mint amennyi arányos választási rendszerben járt volna néki. Kétharmados többsége így is csak egyetlen mandátumon múlott, s ezt hamarosan el is vesztette, miután az év végén Kész Zoltán az ellenzéki pártszövetség támogatásával megnyerte a veszprémi időközi választást.