Jelen, 2021. október 28.

RÉVÉSZ SÁNDOR

Választások Magyarországon 13.

„…hiszen az uralkodó párt 99%-os győzelméhez képest a választási csalás demokratikus jelenség” – állapította meg Kőszeg Ferenc, a demokratikus ellenzék prominense az 1985-ös választások után, melynek jelölőgyűlésein először szólalt meg 1956 óta nyilvánosan, hivatalos rendezvényen a pártállam ellenzéke. Erről a választásról írta élete első cikkét Orbán Viktor 22 éves joghallgató.

„A közmegegyezésnek vége.” Ezzel a mondattal kezdődött a demokratikus ellenzéknek a rendszerváltást előlegező programnyilatkozata, a Társadalmi szerződés 1987-ben. De már az 1985-ös választások előtt is ez volt a helyzet. A „közmegegyezés”, ha ugyan annak nevezhető, a hatvanas évek elejétől azon alapult, hogy a hatalom biztosítja az életszínvonal folyamatos növekedését, a társadalom pedig kushad. Az életszínvonalpolitikára alapozott legitimáció azonban a nyolcvanas évek elejétől megrendült. A parancsgazdálkodás lehetőségei kimerültek. 1981-től rendszeressé váltak a súlyos áremelések, az ország időről-időre a fizetésképtelenség szélére sodródott. A Tömegkommunikációs Kutatóközpontnak az állampárt megrendelésére készült, nyilvánosságra persze nem hozott felmérései a közhangulat rohamos romlását és a párt népszerűségének zuhanását mutatták. Pénzügyminisztériumi számítások szerint 1984-re a reálbérek az 1974-es, a reáljövedelmek az 1976-os szintre zuhantak vissza. Ezt sem a Pénzügyminisztérium illetékesei hozták nyilvánosságra, hanem független-ellenzéki jelöltek és támogatóik beszéltek erről a jelölőgyűléseken. Meg arról is, hogy a közgazdászok túlnyomó többsége szerint teljességgel megalapozatlan az MSZMP XIII. Kongresszusán, a jelölőgyűlések előtt pár héttel meghirdetett gazdaságélénkítési program, amelyhez az életszínvonal szerény emelkedésének ígéretét kapcsolták.

1980, az utolsó „normális” pártállami választások óta sok minden történt a gazdasági helyzet romlásán kívül is. Véget ért a Szovjetunióban a kiszámítható, stabil pangás brezsnyevi korszaka. Gyorsan váltották egymás az életük végén járó, vén utódok, Andropov, Csernyenko, mígnem közvetlenül a pártkongresszus előtt jött Gorbacsov, akinek az irányvonaláról akkor még nem sokat lehetett tudni.

Magyarországon élesedett az utódlási harc. Kádár fizikailag is, szellemileg is gyengült. A gazdaság kényszerű liberalizálását – például az állami vállalatokhoz kötődő kis magánvállalkozások, gmk-k, vgmk-k engedélyezését – politikai szigorítások ellensúlyozták. Az ország csatlakozott az 1984-es Los Angeles-i olimpia bojkottjához. Szigorú jogszabályokat léptettek életbe a „közveszélyes munkakerülők” ellen – a munkanélküli segély helyett, mivel nem ismerték el, hogy létezik és növekszik a munkanélküliség.

Véget ért az Aczél-korszak, az értelmiség sikeres domesztikálásának korszaka. Az Illyés-Németh-Déry-Kodály-Lukács-nemzedékét követő generációkkal Aczél már nem boldogult. 1985-ben el is vesztette KB-titkári pozícióját, miközben a keményvonalasok vezéralakja, Grósz Károly fölkerült a budapesti pártbizottság élére mint Kádár lehetséges utódainak egyike.

Az 1980-ban még éppen csak kialakulófélben lévő ellenzék 1985-re már sajtóval, kiadóval, hálózattal rendelkezett. Kialakultak a bázisai egyetemeken, kiadókban, szerkesztőségekben. Politikai és kulturális eseményeket, előadásokat, kiállításokat rendeztek. Működött a Szegényeket Támogató Alap, a független békemozgalom, a nagymarosi vízlépcső ellen fellépő Duna Kör.

1970 óta több képviselőjelölt is indulhatott egy-egy mandátumért a választásokon. Ez önmagában nem állt ellentétben a szovjet típusú társadalmak választási szokásaival. Kubában például korábban is megvolt ez a lehetőség. Nem a társadalom, hanem a párt, illetve annak alávetett szervezetek lehetősége volt ez arra, hogy választási lehetőséget biztosítson ugyanazt a politikát képviselő két személy között. Személyválasztási lehetőség volt ez, politikai választási lehetőség nélkül.

Ennek azonban senki számára nem volt értelme. Komolyabb kádereket, akiknek járt a képviselői hely, nem lehetett versenyhelyzetbe hozni. Díszmunkásokat, díszparasztokat, statisztikai szempontok miatt befogott nőket lehetett, de akkor ezekből kellett kettőt indítani egymás ellen, hogy az Országgyűlés összetétele társadalmi szempontból reprezentatív legyen, és alátámassza azt a fikciót, hogy a hatalom a munkásság és a vele szövetséges parasztság kezében van.

A jelölteket továbbra is formálisan a Hazafias Népfront, ténylegesen a helyi és a felsőbb szintű pártbizottságok és tanácsok választották ki. A helyi szerveknek nem volt érdekük a többes jelölés. Az Országgyűlésnek érdemi politikai funkciója nem volt. Évente pár napot ülésezett és négy-öt törvényt fogadott el, de azokkal sem foglalkozhatott érdemben. Még Apró Antal, az Országgyűlés elnöke is panaszkodott az MSZMP KB ülésén 1984. október 9-én, hogy például a gazdasági minisztériumok összevonását még az illetékes parlamenti bizottság sem vitathatta meg. Az Országgyűlés elé vitt költségvetésekben pedig „még a pontot és a vesszőt sem szabad elmozdítani”. (Lásd Feitl István: Pártvezetés és országgyűlési választások 1949-1988.) Ezen a KB ülésen egyébként az országgyűlési munka érdemibbé tételét célzó valamennyi javaslatot lesöpörték az asztalról. Nem kívántak változtatni azon a helyzeten, hogy az országot az Elnöki Tanács, a kormány és a minisztériumok rendeleteivel kormányozzák.

A képviselői státusznak ily módon egyetlen valóságos értéke volt: a kijárás. A helyi tanácsi és pártszervek számára a képviselő érdekérvényesítő ereje, kijáró képessége volt a döntő szempont. Kádár János meg is jegyezte ugyanazon a KB ülésen, amelyen Apró panaszkodott, hogy „A Tervhivatal elnökét a megyék fele szokta kérni, a vasútügyi minisztert a negyede, a honvédelmi minisztert legalább a harmada, mert onnan sok kiskatona munkaerőt lehet várni, a pénzügyminisztert… és így tovább, nem akarom folytatni.”

A helyi politikusok tehát egyáltalán nem jártak jól azokkal a „kisemberekkel”, akiket „két tojás alapon” el lehetett indítani egymással szemben. Már első alkalommal, az 1971-es választásokon is csak a választókerületek 13-14 százalékában, 48 helyen volt több jelölt, 1975-ben 33, 1980-ban csupán 15 helyen. Ezért aztán az 1983 decemberében elfogadott választási törvény kötelezővé tette a kettős jelölést, egyben újra bevezették az országos listát, amellyel 35 fontos politikai, gazdasági, érdek-képviseleti és egyházi vezetőt kiemeltek a versengésből. Lehetővé tették, hogy a jelölőgyűléseken bárki javasoljon jelöltet, és ha az illető megkapja a jelenlévők szavazatainak harmadát, akkor elindulhat a választáson. Elrendelték, hogy minden javaslatba hozott személynek nyilatkoznia kell, miszerint elfogadja a Hazafias Népfront programját. Mindenki nyilatkozott is, pedig ilyen program nem is létezett. Amikor erre rákérdeztek, csak a HNF nyúlfarknyi választási felhívását tudták felmutatni, amely jószerint csak annyit tartalmazott, hogy végre kell hajtani a pártkongresszus határozatait. A választásokon a szavazatok negyedét elnyerő jelöltek pótképviselők lettek.

A választási reform előkészítésével megbízott szakemberek komolyabb változtatásokat javasoltak. Ha már rendes parlamentáris rendszer kialakítására nem volt esély, valamiféle korporációs testülethez közelítették volna az Országgyűlést, amelybe például a szakszervezetek, a termelőszövetkezetek országos testületei küldhettek volna meghatározott számú képviselőt, akiket a maguk által meghatározott szabályok szerint választottak volna meg. Schmidt Péter abban a hiszemben beszélt ezekről a javaslatokról az Élet és Irodalom 1983. július elsejei számában, hogy ezek elfogadására jó esély van, és az Országgyűlés legalább ebben a formában részérdekek nyílt megjelenésének és ütközésének fóruma lehet. Nem lett.

A szakértők javaslatait elvetették. Ezeknek nyomuk sem volt már a napilapokban 1983. szeptember 9-én megjelent törvénytervezetben. Minden lényeges kérdést eldöntöttek már, amikor a törvénytervezet megjelentetése után zajos propagandával kísért „társadalmi vitákat” szerveztek a tervezetről. Az lett volna a nagy lépés a demokrácia irányába, hogy a tervezetbe egy-két alternatív javaslatot is benne hagytak, amelyeket véleményezni lehetett. Ezek egy kivételével nem az országgyűlési, hanem tanácsi választásokra vonatkoztak. Az egyetlen kivétel az volt, hogy a jelölőgyűléseken „elsősorban” (bármit is jelentsen ez) a helyi lakosok vegyenek részt. Ennek, mint látni fogjuk, lehetett volna bizonyos jelentősége, mert a tervezet szerint a helyben dolgozók (de máshol szavazók) is részt vehettek a jelölőgyűléseken, és jelentős részben ezekkel a kirendelt dolgozókkal akadályozták meg a független jelöltek indulását. Azzal magyarázták a színfalak mögött ennek a javaslatnak az elvetését, hogy kínosan alacsony lenne az érdeklődés a jelölőgyűlések iránt, ha a munkahelyekről nem szerveznék oda az embereket. A hivatalos értékelések szerint több tízezren (a Hazafias Népfront főtitkára, Pozsgay Imre szerint egyenesen 250 ezren) vettek részt ezekben a vitákban, de nem is foglalkoztak azokkal a vitákban felmerült javaslatokkal, amelyek nem a tervezetben meghagyott alternatívákra vonatkoztak.

A népfront hivatalos jelöltjein kívül voltak spontán, álspontán (valójában politikai testületek által támogatott) és független-ellenzéki jelöltek.

Mécs Imre kezdeményezte, hogy lépjenek fel jelöltként ellenzéki, vagy az ellenzékhez közelálló, független személyek. Az ellenzéken belül voltak, akik ezzel nem értettek egyet (például Bence György), mert a választási rendszer legitimálását látták benne, a többség azonban pártolta az akciót, amely nyilvános és legális fellépési lehetőséget biztosított az ellenzéknek, a szimpatizánsoknak meg arra, hogy megmutassák magukat. A fellépés alternatívája a bojkott felhívás lett volna, ami Lengyelországban működött, mert ott sok milliós bázisa volt az ellenzéknek, de nálunk nem ért volna semmit.

Tóth János (Duna Kör), Bauer Tamás, Tamás Gáspár Miklós, Rajk László, Langmár Ferenc és Ráday Mihály lépett föl az ellenzék támogatásával. Mécs Imre, Kozák Gyula, Bába Iván és Vásárhelyi Judit alkotta a mögöttük álló kis stábot.

Az állambiztonsági szervek telefon- és lakáslehallgatás útján követték az előkészületeket, és tudták azt is, hogy az ellenzék nem számít arra, hogy jelöltjeik valóban elindulhatnak a választáson. Az első jelölőgyűlésekre azonban ennek ellenére sem tudtak mindenhol megfelelően felkészülni. Április 18-án az V. kerületben az Iparterv székházában a Rajk Lászlót javasló Kőszeg Ferenc nagy, maga Rajk még nagyobb sikert aratott, meg is kapta a szavazatok több, mint harmadát. Két nappal később a Mogürt székházában a fél hatra meghirdetett gyűlésre már három órától beültették a leszavazó csapatokat. Az öt körül érkező diákok és egyéb ellenzéki szimpatizánsok százai rekedtek ki a teremből. Az elnök önkényesen vezette le a gyűlést – adott, nem adott szót, szakított félbe felszólalókat. A szavazás természetesen nyílt volt, a résztvevők számát nem tudni milyen alapon határozta meg az elnök. A székre felálló népfront megbízottak által lebonyolított szavazatszámlálás ellenőrizhetetlen volt és komolytalan. A gyűlésről kijövőket az ellenzéki stáb emberei megszámolták, jóval kisebb számot kaptak, mint amennyit az elnök megállapított, s a valóságos szám alapján Rajk is megkapta volna az induláshoz szükséges harmadot. Ekkor állapította meg Kőszeg Ferenc: „Hurrá, már csalnak is!” Hasonló módon akadályozták meg a többi független-ellenzéki és sok egyáltalán nem ellenzéki, de spontán jelölt indulását is.

Rajk jelölőgyűléséről Orbán Viktor számolt be részletesen a Bibó István Szakkollégium Értesítőjében. Rajk konkrét problémák tömegéről beszélt: hányan laknak a kerületben borzasztó körülmények között, miként súlyosbítják a városrendezési tervek a Belváros amúgy is nagyon súlyos közlekedési helyzetét, és milyen alternatívák lennének, beszélt a nagymarosi vízierőműről, arról, hogy az átlagnyugdíj alig van a létminimum fölött, amelybe egy sor tételt bele sem számolnak. Szót ejtett a kényszermunka-törvényről, a határon túli magyarok helyzetéről, Népjóléti Minisztérium felállításának szükségességéről, stb. Az volt az igazán kínos, hogy valódi tartalommal bíró beszédekkel csak a nem hivatalos jelöltek készültek. „Mint leendő jogi végzettségű állampolgár számára a legelső feladatom, hogy ott, ahol vagyok, ott, ahol tudok, mindent megtegyek a jog és a törvényesség védelmében” – írta Orbán Viktor.

A keszthelyi Festetics-kastély igazgatóját, Czoma Lászlót senki sem nézhette ellenzékinek. A KISZ KB-ben volt sajtós, az MSZMP központi apparátusában is dolgozott, de miután valódi spontán jelölt volt, az ő megválasztását is mindenképpen meg akarták akadályozni. Az egyik jelölőgyűlésen a beszéde közben leoltották a villanyt, kikapcsolták a mikrofont, s miután nem sikerült megakadályozni az indulását, a választás napján a két hivatalos Népfront jelöltet visszaléptették, hogy kellő számú induló híján ne lehessen megtartani a választást. Végül fél évvel később egy időközi választáson győzött. A történetéről Kovács András filmet forgatott. 2011-ig igazgatta a Festetics-kastélyt, akkor – négy évvel a munkaszerződése lejárta előtt – indoklás nélkül kirúgták.

Ahol egyik jelölt sem érte el az 50 százalékot, ott pótválasztást tartottak. A választási törvény legabszurdabb rendelkezése az volt, hogy a pótválasztás előtt ismét jelölőgyűléseken kellett elnyerni az indulás jogát. A IX. kerületben egy fiatal közgazdász, Branyicki Imre a Közgazdaságtudományi Egyetem párt- és KISZ-bizottságának támogatásával indult. Második helyen futott be, természetesen többször annyi szavazatot kapott, mint ahányan a jelölőgyűléseken részt vesznek, de a pótválasztás előtti jelölőgyűléseken ugyanolyan szervezéssel és csalással ütötték ki a versenyből, mint az ellenzéki Rajkot.

387 képviselőt választottak meg. 35-öt az országos listáról, 352-t egyéni körzetben. Ezekben 766 jelölt indult, 71-en nem a Hazafias Népfront jelöltjeként. 32-en győztek. Voltak persze közöttük ál-spontán jelöltek is.

Aktív vezető politikusok nem buktak el sehol, de a nyugalmazott és háttérbe tolt egykori nagyságok közül sokan. Például Fock Jenő exkormányfő, Biszku Béla, egykoron a második számú vezető Kádár mögött, Benkei András exbelügyminiszter és egy sor korábbi megyei első titkár, olyan egykor rettegett kiskirályok, mint a veszprémi Pap János, és az éppen ekkor nyugdíjazott csongrádi Komócsin Mihály.

Az 1985. június 8-án megtartott választások eredménye:

A jogosultak 6 százaléka nem szavazott, 5,4 százaléka érvénytelen szavazólapot adott le vagy semmilyent, és 1,2 százalékuk egyik indulót sem választotta. A valamilyen formában „nem engedelmeskedők” aránya 12,6 százalékra – a többszörösére nőtt, megközelítette az 1 milliót. És ebben még nincsenek benne azok, akik a hatalom által nem szeretett jelölteket választottak.

A demokratikus ellenzék részletesen és pontosan dokumentálta a történteket. Kőszeg Ferenc a Beszélőben (1985/13-14.), Demszky Gábor a Hírmondóban (1985/3.), és Választási almanach címmel egy kötetet is kiadtak az utolsó pártállami választásokról.

Kőszeg Ferenc a cikkét ezzel zárta: „Mi lesz, ha szétszakad hirtelen a konszenzus látszata? Mi lesz, ha a magyar társadalom egyszer úgy érzi: második gazdasággal, második műszakkal se boldogul, mielőtt megboldogul. Mi lesz, ha úgy érzi, elege volt az egyezkedni és parancsolni egyaránt képtelen uralkodóosztályából? Mi lesz akkor?”

Sorozatunk következő darabjából majd ez is kiderül.