Kék cédula, avagy a „választási korrekció” elve

Az 1939 és 1990 közötti fél évszázadban az 1947-es választás volt az egyetlen, amelyen igazi ellenzéki pártokra is lehetett szavazni. A választók ki is használták ezt a lehetőséget. A kommunisták vezette „baloldali blokk” a durva manipulációk és a magyar választástörténet legnagyobb csalása ellenére sem tudta megszerezni a többséget.

A Független Kisgazdapárt a nagy 1945-ös választási győzelme után a mandátumok 60 százalékát birtokolta a Nemzetgyűlésben, de az önkormányzatokban, a közigazgatásban, a nemzeti bizottságokban továbbra is kisebbségben volt. A párt arányosításra, a választási eredmény érvényesítésére törekedett, és sürgette a helyhatósági választásokat, amelyeken országszerte még nagyobb győzelemre számíthatott, mint amekkorát a fővárosi törvényhatósági választásokon aratott 1945-ben.

A kommunista párt számára létfontosságú volt, hogy ezt megakadályozza. Ehhez a szovjet követelésre nekik juttatott belügyi tárca mellett szükségük volt a néki és a szintén kommunista kézben lévő rendőrség számára lényegében szabad kezet biztosító államvédelmi törvényre is. Ezt pár héttel a választások után be is nyújtották. A pártállami történetírás nyelvén: „Olyan kerettörvényt kívántak elfogadtatni, amely tág megfogalmazással, szigorú intézkedéseket tartalmaz a népi demokrácia ellen fellépőkkel szemben, s a végrehajtást a gyakorlatra, a népbírósági tanácsok tagjainak forradalmi jogtudatára bízza.” A kirakatperek jogi alapjait kívánták lefektetni. A képviselők többségét tömörítő kisgazda frakció azonban a tervezetet elutasította. Ekkor a kommunisták országszerte tüntetéseket, népgyűléseket, népítéleteket szerveztek a „reakciósokat”, a „fasisztákat”, a „nép ellenségeit” védelmező kisgazdák ellen. Egymás után „leplezték le” a „régi rendnek” a pártban megbúvó ellenségeit. A munkáspártokból, a Parasztpártból és a Szakszervezeti Tanácsból 1946 tavaszán megalakult a Baloldali Blokk. Azon belül a kommunisták szava döntött, a pártközi értekezleteken pedig, ahol a döntések ténylegesen megszülettek, s ahol minden kormánypártnak egy szavazata volt, a Baloldali Blokk akarata érvényesült.

A koalíciós kormánynak nem lehetett a szovjet jelenlét mellett alternatívája, az FKGP vezetői nem boríthatták fel a koalíciót. A heterogén kisgazdapárton belül is volt terük a belső harcoknak, így azután külső követelésre, belső támogatással több hullámban nem egészen másfél év alatt sikerült tönkre tisztogatni a pártot, és felszámolni annak parlamenti többségét.

A legnagyobb hullámot az 1946-47 fordulóján kirobbantott összeesküvési ügy vetette. Az irredentizmus és a fajvédelem egyszerre zsidó- és németellenes (náciellenes) változatát képviselő Magyar Testvéri Közösség nevű titkos szervezetet éppen csak elkezdte újjászervezni Donáth György, amikor lecsaptak rájuk. Az országra végveszélyt hozó, szörnyű fasiszta összeesküvésnek állították be ezt a teljesen jelentéktelen csoportosulást. Hét perben közel kétszáz embert ítéltek el. Túlnyomó többségüknek a világon semmi közük nem volt a Magyar Közösséghez, legtöbben nem is tudtak róla. Végül a párt tőlük igazán távol álló, karizmatikus vezetőit, oszlopait is kidöntötték az összeesküvéshez kötött rágalmakkal. Kovács Bélát elhurcolta a KGB, Nagy Ferenc miniszterelnököt emigrációba kényszerítették.

A pártból kizárt és kilépett politikusok ellenzéki pártokat alakítottak vagy Barankovics Demokrata Néppártjához csatlakoztak. A többi pártban is zajlott a „tisztulási folyamat”, a Szociáldemokrata Párt és a Parasztpárt is elvesztett reakciósnak bélyegzett erős vezetőket (Peyer Károlyt, illetve Kovács Imrét).

1947 nyarán tehát már valóban joggal hivatkozhatott az MKP arra, hogy teljesen megváltoztak a politikai viszonyok, indokolt előrehozott választásokat tartani. A négy évre megválasztott Nemzetgyűlést húsz hónap után feloszlatta Tildy Zoltán köztársaság elnök, és kiírta a választásokat augusztus 31-re.

A Nemzetgyűlés július 23-án ülésezett utoljára, ekkor fogadták el az új választójogi törvényt. Ez körülbelül 10 százalékkal csökkentette a szavazásra, s még nagyobb mértékben az indulásra jogosultak számát. Az 1947. évi 22. tc. 6. §-a a Balatonföldvári Hungária Kaszinóval és az Állatkereskedők Országos Egyesületével bezárólag hosszan sorolja azokat a szervezeteket, amelyeknek nem csupán a vezetői, de még a választmányi tagjai sem választhattak, akkor sem, ha igazolták őket. Nem választhattak azok sem, akiket B-listáztak, vagyis rendelet alapján bocsátottak el, és azok sem, akiknek a nyugdíját megvonták vagy csökkentették. A háború előtti kormánypártok képviselői vagy képviselőjelöltjei a fasiszta irányultságúnak minősített (konkrétan meg nem határozott) lapok vezető munkatársai, kiadói sem indulhattak a választásokon. Mindezen túl a kommunista irányítás alatt álló belügyi apparátus félmillió választásra jogosult személyt egyszerűen kihagyott a listáról. Sokakat teljesíthetetlen követelmények elé állítottak, például nekik kellett volna bizonyítaniuk, hogy egyik szélsőjobboldali szervezetnek sem voltak a tagjai.

Az MKP szervezetei kampányszerűen, versengve törekedtek a választásból kizártak arányszámának növelésére. Aczél György Zemplén megyei titkár például kiváló eredménnyel dicsekedhetett. Abaúj és Borsod még a 10 százalék eléréséért küzdött, amikor Zemplén már 15 százaléknál tartott, Sárospatakon pedig a 30 százalékot is elérte a kizártak aránya. Dicsérőleg említi az instruktori jelentés, hogy Aczél elvtárs utasítására a választás vasárnapján az „M.K.P. tagoknak templomba kellett menni, az első sorokba ülni, jelvénnyel a gomblyukba”.

A kommunista vezetésű Gazdasági Főtanács által levezényelt pénzügy stabilizáció kifejezetten a munkásokat, a „munkáspártok” szavazótáborát kedvezményezte a közalkalmazottakkal, az értelmiségiekkel és főképp az agrár népességgel szemben. A mezőgazdasági munkaerő értéke gyakorlatilag a felére csökkent. A polgári és agrárpártok potenciális támogatói úgy érezhették, hogy ezek a pártok képtelenek az ő érdekeiket érvényesíteni.

Az FKGP-ből az első hullámban kiszorult politikusok által még 1946 tavaszán alapított Magyar Szabadság Pártot ellehetetlenítették azzal, hogy a Lex Sulyoknak is becézett választójogi törvényt úgy alkották meg, hogy a párt elnöke, az ellenzék vezéregyénisége, a náciellenessége miatt 1944-ben internált, a nyilasok által is üldözött Sulyok Dezső ne indulhasson, miután 1935-ben a kormánypárt támogatásával szerzett mandátumot (aztán pár hónap múltán átült a kisgazdákhoz). Sulyok és lapja, a Holnap volt a demokratikus szabadságjogok megőrzéséért vívott küzdelem élharcosa. A Szabadság Párt a választások előtt feloszlott.

Az FKGP-ből kivált másik két párt szinte a választások előtt alakult. Azok közül is csak a Pfeiffer Zoltán vezette Magyar Függetlenségi Párt (MFP) volt igazán ellenzéki. Balogh István páter pártja, a Független Magyar Demokrata Párt (FMDP) inkább csak álellenzéki volt, melynek az MKP volt a bábája.

Az FKGP-re nézve a legnagyobb csapást azonban a Demokrata Néppárt (DN) jelentette, amely a párt katolikus híveinek nagy részét elvitte. A Dunántúlon sorra álltak át a kisgazda szervezetek. A DN vidéki szervezőinek, kampányfőnökeinek zöme a kisgazdáktól jött. Az új pártok készületlenül, az FKGP üres kasszával, hatalmas adóssággal kényszerült bele a választásokba.

„…a Független Kisgazdapárt érdeme, hogy a demokratikus államrendnek ma is a polgári formájában élünk… a polgári irányzatú demokratikus fejlődés egyetlen biztosítéka a Kisgazda Párt. (…) … a mi bukásunk szerencsétlenséget zúdítana az egész parasztságra, de a nemzetre is.” (Kis Újság, 1947. július 29.) ”Mi nemzeti és keresztény alapon állunk… voltunk mi már épp elég ideig idegen hatalmak szolgálói, cselédjei, ilyenek többé nem leszünk.” (Kis Újság, 1947. augusztus 24.)

Így beszélt a kampány során az új pártelnök, Dobi István, akinek ellensúlyoznia kellett, hogy az ellenzéki pártok szónokai a kommunisták ügynökének állították be őt, amiben volt igazság, ha nem is ez volt a teljes igazság.

Proletárdiktatúrát ebben a kampányban pozitív értelemben nem emlegetett senki. A burzsoá demokráciától és a proletárdiktatúrától egyaránt megkülönböztetett népi demokrácia volt ekkor a varázsszó, mely valamennyi kormánypárt retorikájában megjelent. Az FKGP ennek polgári jellegét hangsúlyozta, a munkáspártok pedig az antikapitalista jellegét.

„A néphadseregnek éppen úgy nem kell párthadsereggé válnia, mint ahogyan a népi demokráciának sem kell a munkásosztály diktatúrájába torkolnia.” Így utasítja vissza a közelgő proletárdiktatúra „hazug rágalmát” Dr. Elek Tibor a néphadsereg folyóiratában. (Honvéd, 1947/8.)

A választásokkal a kommunisták célja az volt, hogy a Baloldali Blokk többségbe kerüljön, és a négy kormánypártnak együttesen meglegyen a 60 százaléka, mert akkor az új törvény értelmében ők kapják az országos lajstromról kiosztott helyek 80 százalékát.

Az első célt nem, a másodikat pedig csak nagyarányú csalással érték el.

A Baloldali Blokk a szavazatok 45,4 százalékával a mandátumok 49,4 százalékát szerezte meg. Három szavazat hiányzott a többséghez. A négy kormánypárt a szavazatok 60,73 százalékával nyerte el a mandátumok 65,94 százalékát. A közel ötmillió érvényes szavazat mellett körülbelül 36 ezer szavazaton múlt, hogy a kormánypártok nem bukták el a maguknak megszavazott mandátum-prémiumot. A kék cédulás csalás nélkül bőven elbukták volna.

Az új törvény értelmében ugyanis bárki szavazhatott a lakóhelyén kívül kék cédulával. A kék cédulás projektet a kommunista vezetők „választási korrekciónak” becézték, és a csalásba a Baloldali Blokk másik két pártját is belekompromittálták. Strassenreiter Erzsébet így írja le a történéseket: A rendőrség államvédelmi osztályain „állították össze azoknak a listáját, akiket a törvények értelmében ki lehetett, ki kellett zárni. Másfelől itt készítették el az állandó bejelentők alapján azokat az igazolványokat, amelyek a kék cédulás szavazásokhoz kellettek. (…) Az MKP választási propagandájának egyre élesebben kirajzolódó SZDP-ellenessége augusztus első harmadában arra késztette a szociáldemokrata vezetők egy részét, hogy elfogadják az ún. ‘választási korrekció’ elvét és megállapodjanak a munkáspárti szavazatok növelésének módjában… A kék céduláknak az SZDP mintegy tíz százalékát kapta meg, míg a többivel az MKP szabadon és ellenőrzés nélkül rendelkezhetett. Az SZDP a választásokat megelőző napokban ezért visszalépett a közösnek tervezett akciótól, azt remélve ettől, hogy — amennyiben az MKP él vele — később megkérdőjelezheti a választási eredményeket. (…) A kiküldött ellenőrök, az igazságügyi vonalon mozgósított ügyészek Ries István miniszter közbenjárása ellenére sem láthatták el feladataikat, mert a rendőrség az államvédelmi osztályokon keresztül ezt megakadályozta. Az ország minden tájáról a központokba befutó jelentések alapján megállapítható, hogy minimálisan 200 ezerre tehető a kék cédulás szavazatok száma. A botrány miatt kissé megszeppent MKP-vezetés azonban a szövetséges ellenőrző bizottság elnökének is csak 130 000-t vallott be.” (Magyar Nemzet, 1989. október 7.)

A csalás látványos volt. Sok helyen csapatostul, teherautóval mentek a kék cédulások szavazni egyik választókörzetből a másikba, városról városra. A látszatra sem adtak. A csalás náluk becsület és dicsőség dolga volt. „Nincs okunk láb-ujjhegyen járni a kérdés körül: a névjegyzék-kivonatokról, az úgynevezett ‘kék cédulákról’ van szó. Hivatalos adatok szerint a választáson összesen 63 000-en szavaztak ezekkel a kék cédulákkal. Elenyésző szám az 5 millió választóhoz képest! Elenyésző még akkor is, ha nem vesszük számba, hogy névjegyzék-kivonattal elvégre nemcsak választási hamisítók szavaztak, hanem olyanok is, akik valóban nem szavazhattak lakóhelyükön. Elenyésző szám még akkor is, ha eltekintünk attól, amitől nem lehet eltekinteni, hogy a választási visszaélésnek ebben a formájában az egyes pártok helyi emberei egyformán ludasok.” Így kente el a dolgot teljesen hamis adattal Révai József a Szabad Népben (1947. szeptember 3.)

A nem kommunista sajtóban részletes cikkek jelentek meg nevekkel, a választási körzetek felsorolásával arról, hogy a lebukottak hány (8-10-12) helyen szavaztak. A szociáldemokrata igazságügy-miniszter, Ries István lemondott, miután a csalások leállítására irányuló intézkedéseit hatálytalanította az államvédelem.

Az első napokban a kisgazdák is, a szociáldemokraták is eltökélten készültek a választási csalások elleni petíciók beadására. A szociáldemokrata miniszterek Ries Istvánnal szolidarítva távol maradtak a munkahelyükről. Aztán a koalíción belül mindenkit helyre intettek. Ries is maradt a helyén, amíg le nem tartóztatták és agyon nem verték.

A Magyar Függetlenségi Párt és a többi ellenzéki párt viszont petíciót nyújtott be a Választási Bírósághoz, amelyben a csalások következményeinek orvoslását követelték. Az MKP ellentámadott: az MFP-t vádolta azzal, hogy az ajánló ívei, amelyekkel jogosulttá vált az indulásra, nem voltak rendben. (A párt 35-ször annyi szavazatot kapott, mint amennyi ajánlás az indulásához kellett.) Rákosi Mátyás magához rendelte a Választási Bíróság kommunista elnökét, Major Ákost, és tájékoztatta arról, hogy ha a bíróság nem az MKP mellett dönt, akkor polgárháborúba taszítják az országot. Végül is, a kék cédulákkal kapcsolatos beadványokat formai kifogásokkal félretolták, az MFP elleni vádak bizonyításával pedig már nem is kellett fáradozni, mert a népügyészség az MFP elnöke mentelmi jogának felfüggesztését kezdeményezte, Pfeiffer a letartóztatás elől külföldre menekült. Erre hivatkozva az Országos Nemzeti Bizottság visszavonta a párt indulási jogát, és a mandátumait megsemmisítette.

Amíg azonban ez nem történt meg, az FKGP-nek és az ellenzéki pártoknak együttesen többségük lehetett volna a parlamentben. Elvileg ellenzékbe is szoríthatták volna a Baloldali Blokkot. Hogy ehelyett mi történt – azt sorozatunk következő részében meséljük el.