A vesztesnek győznie kell!

Az ország jelentős többsége készen állt arra, hogy leváltsa a régi úri elitet, és Magyarországot közelítse Nyugat-Európához. Ezt a többséget kellett kisebbségbe szorítani. Sikerült. A kisgazdapárt(ok) kiherélésével, a szociáldemokraták és a szélsőjobb domesztikálásával, a nemzetgyűlés kijátszásával, törvénytipró törvénykezéssel, szélsőségesen aránytalan választási rendszerrel, az állampolgárok túlnyomó többségének a tényleges (vagyis titkos) választójogtól való megfosztásával, alapjogok felfüggesztésével, erőszakkal és csalással.

Sorozatunk előző részéből kiderült, hogy az 1920-as választásokat a régi politikai és úri elittel szemben alternatívát képviselő kisgazdák nyerték, csak azért nem érték el az abszolút többséget, mert az erőszakszervezetek ama régi elit és annak pártja, a KNEP (a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja) mögé álltak. Ahhoz tehát, hogy a régi elit uralma alatt tartsák és konszolidálják az országot, mindenekelőtt a kisgazdákat kellett bedarálni.

A kisgazdák heterogén, bomlékony és fegyelmezetlen párto(ka)t alkottak. A régi elithez számítható nagybirtokosoktól a szegényparasztság ügyét képviselő radikális agrárpolitikusokig sokféle irányzat és személyiség elfért ott egymás mellett. Még Bethlen István gróf is átlépett hozzájuk taktikai okokból. Egységes, erős, fegyelmezett kormány és kormánytöbbség kell az országnak abban a szörnyű és szétesett állapotában, amelyben van, ezzel a jelszóval sürgették a kisgazdákat egyesülésre, egy nagy, egységes kormánypárt, centrális erő kialakítására.

Ez az Egységes Párt 1920 közepén, a Trianoni Békeszerződés aláírása után egy hónappal meg is alakult. Hanem aztán hamarost fel is bomlott. 1921 februárjában még Teleki Pál miniszterelnök is kilépett belőle.

A függőben lévő királykérdés bonyolult helyzetet teremtett. A KNEP-ben, a régi elitben a Habsburg-házhoz hű „labancok” domináltak, a kisgazdák pedig túlnyomórészt „kurucok”, azaz szabad királyválasztók voltak. Horthy Miklós ugyan korábban vérlabanc volt, Ferenc József hűséges szárnysegédjeként élte legboldogabb éveit, de csak a Habsburg uralom tökéletes megsemmisítéséhez ragaszkodó antant bizalmából és kegyelméből kerülhetett az ország élére. A visszatérni próbáló IV. Károllyal szemben a „kurucokra” kellett támaszkodnia, minden egyéb tekintetben viszont a régi „labanc” elitre. Ezen a régi eliten belül voltak a trónja vesztett királyhoz ragaszkodó idealisták és az antant parancsát tudomásul vevő realisták.

Az egységes kormánypárt tartós kialakításához két dolog kellett: lezárni a király-kérdést és megtörni a kisgazdákat.

A kisgazdák megtörése nehéznek mutatkozott. Vezérük, Nagyatádi Szabó István ekkoriban alighanem az ország legnépszerűbb politikusa volt. 1921 októberének elején pártja nevében (de igazából csak annak mögéje felsorakozó liberális, demokratikus szárnyának támogatásával) kiadott egy tíz pontos deklarációt, amelyben a szabad királyválasztás törvénybe iktatása mellett követelte az általános, egyenlő és titkos választójogot, a független bírósági ellenőrzést a választások felett, a munkáskérdés rendezését, a radikális földreformot, és leszögezte, hogy „a párt egységes állami és társadalmi életet csak teljes jogrend és a szabadságjogok teljes biztosítása mellett tart lehetségesnek”. (Az Újság, 1921. október 7.)

Kilátásba helyezték, hogy ha a kormány nem fogadja el ezeket a követeléseket, akkor kiugranak a koalícióból, ellenzékbe vonulnak és a szociáldemokratákkal lépnek szövetségre.

Ekkor már Bethlen volt a miniszterelnök, aki két héttel később Pécsett nagy beszédben követelt rendet, fegyelmet, egységes pártot: „Elérkezett az idő arra…, hogy a belső viszály és a pártoskodás lehető háttérbe szorításával a magyar közélet egységes frontja helyreállíttassék. Kétségbeesett gazdasági helyzet, a súlyos pénzügyi krízis, az önmagával meghasonlásban élő társadalom, a megélhetés forrásaitól megfosztott intelligencia, a munkahiánnyal küzdő munkásosztály szomorú helyzete, az állami adminisztráció dezorganizációja, a munkára való készség, a fegyelem és a tekintély hiánya teszik kétségessé a nemzet jövőjét. /…/ A választójogi rendelet alapján megállapított választójog mellett a véletlentől függött, hogy a parlamentben milyen törekvések, milyen irányzatok fognak kialakulni. Ez beteggé tette a parlamenti szituációt. /…/ A pártok gondja, sajnos, ma már gyakran nem az, hogy egymással a konszolidáció munkájában versenyezzenek, hanem közöttük versenyfutás fejlődött ki a népszerűségért és hatalmi pozícióért./…/ Elérkezett az utolsó pillanat arra, hogy a nemzetgyűlés pártjai a saját soraikban rendet teremtsenek, ha nem akarják azt, hogy az ország újból a züllés, a megsemmisülés útjára tévedjen. A kormány a kormányzatért a felelősséget nem vállalhatja, ha a kormánypártok zilált viszonyaiba a rend nem vonul be és a pártoskodás szelleme azokból el nem távolíttatik. /…/ A kisgazdatársadalom támasza nélkül egészséges és demokratikus kormányzat ma Magyarországon el sem képzelhető. De az osztály vezetésre és irányításra szorul, a történelmi magyar intelligencia által…” (Budapesti Hírlap, 1921. október 22.)

Amikor ez a beszéd elhangzott, már megkezdődött a „második királypuccs”. Október 20-án IV. Károly Magyarországra érkezett. Miniszterelnököt és minisztereket nevezett ki, hívei katonai csapataival a fővárosba indult. A kisantant a határokon csapatokat vont össze, háborús veszély alakult ki. Lezajlott a budaörsi csata a Károlyt támogató csapatok és a nemzeti hadsereg között. Az ex-királyt Tatán letartóztatták, majd kiadták az antant hatalmaknak, akik Madeira szigetére száműzték a királyi párt, ahol IV. Károly még az 1922-es választások előtt megboldogult. Ezzel a király-kérdés meg lett oldva, illetve át lett tolva a ködös jövőbe.

Ekkor már buzgón faggatták a nyomozók a nem sokkal korábban letartóztatott Eskütt Lajost, Nagyatádi titkárát, hogy terhelő vallomást szedjenek ki belőle Nagyatádira nézve.

Az országban élelmiszerhiány volt, a mezőgazdasági cikkek kivitelét (is) engedélyhez kötötték, amit igen nehéz volt megszerezni. Az általános korrupciós gyakorlat szerint az ilyen kiviteli engedélyekért lefizették az illetékeseket. Így volt ez Nagyatádi Földművelésügyi Minisztériumában is. A pénzt közvetlenül Nagyatádi titkára fogadta el, de igen életszerű volt az ő vallomása, miszerint ezt nem Nagyatádi tudta és legalábbis pártjának részesedése nélkül tette. Az Eskütt-ügyet Bethlen és a (Nagyatádi által szorgalmazott földreformban ellenérdekelt) nagybirtokos lobbi robbantotta ki és plankolta fel. Nagyatádit fokozatosan kompromittálták bele az ügybe. 1922 elején már botrányos jelenetek zajlottak le ezzel kapcsolatban a nemzetgyűlésben. Mindenekelőtt Rakovszky István intézett brutális támadásokat Nagyatádi ellen. Erre neki kivált jó oka volt, mivel a kisgazdák bizalmatlansága miatt kellett lemondania a nemzetgyűlés elnöki posztjáról, IV. Károly pedig őt nevezte ki miniszterelnöknek, és a királypuccs egyik kulcsembereként le is tartóztatták. Jelentős részben Bethlennek köszönhette, hogy (társaival együtt) megúszta a dolgot.

Nagyatádi megtört, pozíciója a pártján belül is meggyengült, elfogadta az eredeti terveinél sokkal gyengébb földreformot, lemondott a tíz pont legfontosabb követeléseiről, belement a pártegyesítésbe, ami 1922. február 22-én, a választások előtt három hónappal meg is történt.

Az Eskütt-per sokáig elhúzódott, évekkel később ismét felmelegítették, s miután Eskütt a korábbiaknál is sokkal terhelőbb vallomást tett főnökére, Nagyatádi lemondott a miniszteri tárcájáról, visszavonult a szülőfalujába, ahol tíz nappal később váratlanul meghalt. Az Egységes Párton belül pedig a kisgazda vonal elvékonyodott, a régi elit dominált.

Az 1920-as nemzetgyűlés két évre kapott felhatalmazást. Ebben a két évben kellett minden fontos tényezőt beépíteni a régi-új rendszerbe. A kisgazdákat a fenti módon.

1921 decemberében Bethlen tárgyalásokat folytatott a „mérsékelt” szociáldemokrata vezetőkkel, és megszületett az úgynevezett Bethlen-Peyer-paktum. Erről akkor csak annyit lehetett tudni, hogy biztosították a párt működési feltételeit, helyi szervezeteinek működését, a szakszervezetek újjászervezését, politikai gyűléseik megtartását, kiadványaik megjelentetését, korlátozták az internálást, amnesztiában részesítették a két forradalomban való részvétel miatt elítéltek, perbe fogottak jelentős részét, a (nem kommunista) baloldaliak elleni megtorló intézkedéseket nagyrészt leállították, a statáriális eljárásokat megszüntették. Kizárólag a szociáldemokraták követelésére egyezett bele Bethlen abba, hogy a fővárosban titkos és listás választások legyenek. Ez volt a feltétele annak, hogy a szociáldemokraták elinduljanak a választásokon. Csak két évvel később derült ki, amikor a Népszava leközölte a megállapodás teljes szövegét, hogy a paktum részeként Peyerék teljesen lemondtak a postások, vasutasok, közalkalmazottak és részben a földmunkások szervezéséről, és elfogadták, hogy a szociáldemokrata képviselők számát 25 főben maximálják.

1921 őszén a békeszerződés szerint Ausztriának átadandó területek megszállásával, a Sopront megtartó népszavazás kiharcolásával a fehér terror mórjai is megtették kötelességüket. A tiszti különítményeket feloszlatták, a tömeggyilkosok, pogromhősök, valamint elméleti és gyakorlati támogatóik büntetlenségét biztosították, és fokozatosan őket is beépítették a rendszerbe, hol kormánypárti, hol ellenzéki minőségben. IV. Károly puccsistái is bocsánatot nyertek.

Egyrészt így készítették elő az 1922-ben esedékes „konszolidációs” választásokat.

Másrészt úgy, hogy 1920 áprilisában elfogadták a kivételes hatalomról szóló törvényt, amely a választások utánig hatályban maradt; az 1920 márciusában ciklusidő és visszahívási lehetőség nélkül megválasztott kormányzót augusztusban felhatalmazták arra (is), hogy bármikor feloszlassa a nemzetgyűlést; szeptemberben elfogadták a zsidókat a felsőoktatásból jelentős részben kiszorító numerus clausus törvényt. 1921 júniusában még egy drákói sajtótörvénnyel is megpróbálkoztak, amely lehetővé tette volna a gumiszabályok alapján beperelt újságírók előzetes letartóztatását, de ez már nem ment át a nemzetgyűlésen.

Ennek a sorozatnak a záróaktusa volt a választójogi puccs. Bethlen olyan későn terjesztette a törvényhozók elé a választójogi törvény tervezetét, hogy arról már ne szavazhassanak, mielőtt a kormányzó feloszlatja a nemzetgyűlést. Ezután az íratlan alkotmány és az írott törvények felrúgásával kormányrendeletben alakították át a választási rendszert úgy, ahogy azt a képviselők soha nem szavazták volna meg. Eszerint csak a 4 elemit végzett 24 éven felüli férfiak és a 6 elemit végzett 30 év feletti nők szavazhattak (illetve a fiatalabbak akkor, ha felsőfokú diplomával rendelkeztek). A választásra jogosultak száma több mint hétszázezerrel csökkent.

Eltörölték a titkos választójogot. A mandátumok 80 százaléka nyílt szavazással dőlt el. Csak a fővárosban és a törvényhatósági városokban maradt meg a titkos (a fővárosban listás, a többi városban egyéni) választás. Rendőrhatósági engedélyhez kötötték a választási gyűlések megtartását, választási anyagok, röplapok, plakátok terjesztését. A rendőrség felső utasítás és helyi önkény szerint megbéníthatta bármely párt és jelölt kampányát.

1922. május 28-án kezdődtek és a pótválasztásokkal június 15-ig elhúzódtak a választások. A jogosultak 76 százaléka szavazott.

Az eredmény ez lett:

Az Egységes Párt ilyen feltételek mellett is csupán 38 százalékos eredményt ért el. Ezzel szerezte meg a mandátumok 57 százalékát. A választási rendszer rendkívül aránytalan volt. Nemcsak az egyéni kerületek miatt, hanem azért is, mert a legnagyobb választókerülethez 18 ezer 743, a legkisebbhez 911 választópolgár tartozott. Természetesen a titkosan szavazó, sűrűn lakott városokban voltak a legnépesebb kerületek, a nyíltan szavazó, ritkán lakott vidékeken a legkevésbé népesek. Az Egységes Párt a 140 mandátumából mindössze 6-ot szerzett titkosan választó kerületekben. És az Egységes Párt szavazói között még az eltemetett „tíz pont” demokrata kisgazdáinak hívei is ott voltak! A szociáldemokraták a számukra engedélyezett 25 mandátumot titkos szavazással nyerték el. Budapesten és környékén a Magyarországi Szociáldemokrata Párt kapta a szavazatok 45 százalékát!

A nemzetgyűlés társadalmi összetétele visszaromlott. Az 1920-ban nagyobb számban bekerült értelmiségiek, alsóbb középosztálybeliek, kisebb birtokosok, a „csizmások” nagyrészt kiszorultak, ismét az arisztokratáké, nagybirtokosoké, ügyvédeké, köztisztviselőké volt a parlament. Új színt csak az először bekerült szociáldemokrata képviselők hoztak a nemzetgyűlésbe.

Rengeteg atrocitás, erőszak kísérte a választásokat ezúttal is. A Bethlen-párti Budapesti Hírlap ezeket nem tagadta, hanem igazolta. Így: „Ha mind el is követte azt az erőszakosságot, a melyet szemére hánynak…, a logika azt mondja: nem azért követte el, hogy nyomban utána el hagyja magát taposni. Mentül többet követett el, nem passzióból, játékból tette, mintha gyönyörködnék benne, hanem azért, mert szándékai, tervei vannak, komolyan szólva, mentő tervei a romban heverő nemzet megmentésére, s ehhez szüksége volt a nélkülözhetetlen többségre, ha alkotmányosan kíván tovább kormányozni. Hinnie kell a kormánynak magában és tervei sikerében, ha biztosítani akarta magának a megfelelő többséget – mint a panasz szól –, még atrocitások árán is. Ennélfogva legyünk rá elkészülve, hogy védeni is fogja a többségét a rendelkezésére álló eszközökkel.”

Látni fogjuk, hogy védte is. Ugyanazokkal az eszközökkel. A társadalom valóságos többségével szemben.