Általános választójog – végre, de mi végre?

Elveszett a háború és az ország kétharmada, de megszületett az általános és titkos választójog. Egy éven belül háromszor is törvénybe iktatták. De mégsem tartottak egyetlen szabad és demokratikus választást sem, és továbbra sem jöhetett létre olyan parlament, amelyben az ellenzék komoly erőt és kormányzati alternatívát képviselhetett volna.

1918 novemberében, a polgári forradalom győzelme után három héttel nyilvánosságra hozták a Károlyi-kormány I. néptörvényét, miszerint:

„1. § Nemzetgyűlési választójoga van minden férfinak, aki életének huszonegyedik évét betöltötte és legalább hat év óta magyar állampolgár.
Nemzetgyűlési választójoga van minden nőnek, aki életének huszonnegyedik évét betöltötte, legalább hat év óta magyar állampolgár és bármely hazai élőnyelven írni-olvasni tud.
2. § A nemzetgyűlés tagjává választható az, akinek a választás időpontjában választójoga van, ha életének huszonnegyedik évét betöltötte./…/
3. § A választás községenkint (szavazókörönkint) közvetlen, titkos szavazással történik.”

A nők vesztettek három évet és a nőnemű analfabétákat diszkriminálták, továbbá a közsegélyen élők és a csőd alatt állók sem szavazhattak, de ez a törvény ezzel együtt is a legfontosabb mérföldkő a választójog addigi magyarországi történetében.

Teltek-múltak a hónapok, és nem írták ki a választásokat, amelyeken a választójoggal végre felruházott szavazók választhattak volna. Persze anarchikus állapotok uralkodtak a részben már megszállt országban. Dúlt az erőszak, hatalmas áldozatok árán sikerült úgy ahogy rendet tenni a fölbolydult magyar vidéken, és újjászervezni a honvédelmet. A választások halogatásának azonban nem ez volt a legfőbb oka. Hanem az, hogy fölöttébb tartottak tőle a szociáldemokraták, akik a korábbi évtizedekben az általános választójog legkövetkezetesebb és legharcosabb hívei voltak. A párt a háború alatt ugyancsak megerősödött, az őszirózsás forradalom után hatalomra jutott, és egyre közelebb került ahhoz, hogy azt egymaga gyakorolja, miután Károlyi Mihály saját politikai táborának és a polgári radikálisok pártjának gyengesége és bomlékonysága egyre nyilvánvalóbbá vált. Csakhogy a szociáldemokraták népszerűsége a forradalmi mámor múltán gyorsan kopott.

Ők csak veszíthettek a választásokkal, amelyeken a levert és elnémított jobboldal fölléphetett és föl is lépett volna, mégpedig egységben, Bethlen István gróf vezetésével. Az 1919 elején megtartott németországi és ausztriai választások arra intettek, hogy a demokratikus választások sem ígérnek abszolút többséget a szociáldemokrata pártoknak még ott sem, ahol nagyon erős gyökérrel rendelkeznek. A szociáldemokrata vezérek többsége meg volt győződve arról, hogy csak erős szociáldemokrata dominanciával maradhat életben a forradalom, a választások pedig éppen ezt veszélyeztették.

A kormány csak akkor döntött a választások megrendezéséről, amikor Kunfi Zsigmond, az egyik legnagyobb tekintélyű szociáldemokrata vezető azzal tért haza a szocialista internacionálé berni kongresszusáról, hogy még az elvtársaik is leszögezték: egyetlen antant ország sem fogja elismerni a magyar kormányt és nem is képviselheti senki az országot a párizsi béketárgyalásokon, amíg nincs parlamenti választásokon legitimált kormánya az országnak.

Végül is március elején megszületett a törvény az alkotmányozó nemzetgyűlés lajstromos-arányos választásáról. A sajtó megtelt kampánycikkekkel. Már javában zajlott a kampány, amikor a március 17-i kormányülésen kiírták a választásokat április 13-ra.

A Munkástanácsok március 10-11-i ülésén Kunfit majdnem elsöpörték a választásokat hevesen ellenző felszólalók, akik tiltakoztak az ellen, hogy veszélyeztessék az elért vívmányokat egy elhamarkodott képviselő-választással.

A Népszava (1919. március 19.) címlapos vezércikke le is szögezte a választások kiírása után: „Ezek a választások fognak dönteni arról, vajjon Magyarországon békés vagy pedig erőszakos eszközökkel valósul-e meg a szocializmus. Nem a szocializmus sorsáról fognák dönteni, mert hiszen a szocializmus ma már kikerülhetetlen történelmi és gazdasági szükség, amelynek be kell következnie, akár többségben lesz, akár pedig kisebbségbe kerül a szociáldemokrata párt az új parlamentben. De békés uton csak a szocialista többség döntheti meg a kapitalizmust, és ha a polgárság a maga vagyoni tulhatalmát, bürokratikus erejét, nyilt és titkos szervezkedését arra fogja kihasználni, hogy mesterségesen kisebbségbe szoritsa a proletárságot, akkor menthetetlenül el fog következni az erőszakos fölforgatások végeláthatatlan korszaka.”

Az pedig elkövetkezett választások nélkül is. Az idézett cikk megjelenése után két nappal a szociáldemokrata és kommunista vezetők egyezséget kötöttek pártjaik egyesítéséről és a proletárdiktatúra bevezetéséről.

Az addig a választójogból kizárt milliók tehát nem szavazhattak április 13-án. Mert nem is kellett addig várniuk! Már egy héttel korábban leadhatták szavazataikat.

Április 7-én megrendezték a Tanácsválasztásokat a „proletárdiktatúra” március 31-én kihirdetett ideiglenes alkotmánya szerint.

A korhatárt levitték tizennyolc évre, megszüntették a megkülönböztetést férfiak és nők között. A választójognak immár a nők körében sem volt feltétele az írástudás, viszont megvonták a választójogot a „kizsákmányolóktól” és „a nép ellenségeitől”. Nem lehettek választók és választhatók, „akik nyereségszerzés céljából bérmunkásokat alkalmaznak, (munkaadók.)”, „akik munkanélküli jövedelemből élnek”, és általában a kereskedők, a lelkészek és a szerzetesek.

A „proletárdiktatúra” felszámolta a parlamentarizmust. A Tanácsválasztásokon nem törvényhozó képviselőket választottak, hanem helyi tanácsokat. Az Oroszországban bevezetett szovjet-rendszert követve az alacsonyabb szintű tanácsok tagjai választották meg a magasabb szintűeket, a járási és megyei szinten keresztül az országos szintig, mégpedig úgy, hogy a városi szavazatok (a munkásosztály vezető szerepének megfelelően) kettőt értek.

Egyetlen hivatalos lista volt, amelyet a „proletárdiktatúrát” gyakorló párt illetékes szervei állítottak össze. Ezt ugyan a választók módosíthatták, ha merték, de másik listát nem állíthattak.

A választások elvileg titkosak voltak, de a falvak többségében ennek fizikai feltételeit sem biztosították. A városokban pedig a hivatalos listát a szavazófülkébe való belépés nélkül, közvetlenül is át lehetett adni. Az Újság (1919. április 8.) beszámolója szerint Lipótvárosban az ünneplőbe öltözött szavazók „igazolványaik felmutatása után átvették a hivatalos listákat és kevés kivétellel változatlanul nyújtották át a szavazatszedő megbízottaknak”. Kiváltképp így történt a nagyüzemek egységes menetben szavazni masíroztatott munkásai esetében.

Ahol pedig gondatlanságból kifolyólag „kizsákmányolók” kerültek be a tanácsba, új választásokat rendeltek el.

A „proletárdiktatúra” bukása után a Friedrich István vezette kormány 1919. november 17-én az 1918-as néptörvénnyel szinte megegyezően szabályozta a választójogot azzal a különbséggel, hogy a korhatárt a férfiaknál is 24 évre emelte fel (de az írástudást ezúttal is csak a nőktől követelték meg).

Ezúttal leginkább az országot rettegésben tartó, a fehérterrort művelő és támogató szélsőjobboldali ellenforradalmi erők ellenezték a választások megtartását. Sokkal inkább kedvükre való lett volna egy Horthy Miklós vezette katonai diktatúra.

Ekkor is a győztes nagyhatalmak feltételei vezettek el a választások kiírásához.

A magyarországi viszonyok konszolidálása eminens európai érdek lett. A párizsi békekonferencia Magyarországra küldött egy George Russel Clerk nevű tapasztalt angol diplomatát azzal a feladattal, hogy teremtse meg a konszolidáció politikai feltételeit. Clerk a jelentéktelen és ezért senkit sem zavaró Huszár Károly vezetésével összekényszerített egy „koncentrációs” kormányt, amelyben minden számottevő politikai erő képviseltette magát a szociáldemokratákig bezárólag, de persze nem egyenlő súllyal, hanem „keresztény-konzervatív” dominanciával, amelyet a régi Magyarország politikai elitjét aktivizáló új párt, a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP) testesített meg.

Clerk megbízóin múlott, mi történik a béketárgyalásokon, elismerik-e a magyar kormányt, fogadnak-e Párizsban magyar küldöttséget, mikor vonják ki és meddig vonják vissza a kisantant megszálló csapatait. Ezért aztán a „koncentrációs” kormány kénytelen volt elfogadni Clerk feltételeit. Horthy Miklós elvetette a katonai diktatúra lehetőségét, a kormány pedig a Friedrich-kormány által megerősített általános és titkos választójog alapján kiírta 1920. január 25-ére a nemzetgyűlési választásokat.

Nem létezhet ennél alkalmatlanabb időpont szabad és békés választásokra.

A fehér terror 1919 augusztusától 1920 márciusáig, Horthy Miklós kormányzóvá választásáig tartó első, messze legvéresebb szakaszában járt az ország. Tombolt az ellenőrizhetetlen és fékezhetetlen erőszak, melynek 3-5 ezer halálos és több tízezer sérült, megkínzott, megalázott áldozata volt. 50-70 ezer ember került börtönbe és internáló táborokba, közalkalmazottak tízezreit tették lapátra, százezren emigráltak. A politikai káosz és a megszállás miatt drasztikusan visszaesett a mezőgazdasági és ipari termelés, mindenből hiány volt, vágtatott az infláció, tömegek éheztek, özönlöttek a menekültek az elveszített területekről. Drasztikus nőtt a bűncselekmények száma, összeomlott a közbiztonság, terjedt a gyermekprostitúció. Senki senkitől nem lehetett biztonságban, miután a fehér terror a vörös terrorban és az októberi forradalomban vétlen, sőt azok ellen fellépő embereket is elérte, miközben a terroristák egy része vörösből lett fehér. Mindezek tetejébe a választások előtt tíz nappal adták át a béketárgyalásokon az egész országot letaglózó békefeltételeket, lényegében a trianoni határokkal.

A Horthy parancsnoksága alatt álló Nemzeti Hadsereg fővezérsége 1919. december elsején utasításba adta a nemzetvédelmi tiszteknek, hogy csak Horthyt támogató képviselőket engedjenek megválasztani. A fővezérség, a fajvédő szervezetek, a helyi parancsnokságok és a tiszti különítmények meghatározó módon avatkoztak be a választási kampányba. A különítmények és az Ébredő Magyarok Egyesületének verőbrigádjai liberális, szociáldemokrata, legitimista és kisgazda választási gyűlések szétverésével foglalkoztak. Feldúlták a Népszava, a Világ, Az Est szerkesztőségeit, a helyi katonai parancsnokságok pedig nem engedélyezték a nekik nem tetsző pártok választási gyűléseit. Még a koalíciós kormány egyes minisztereinek rendezvényeit is betiltották, és mindezek ellen érdemi jogorvoslat nem létezett.

Mindennek hatására a szociáldemokrata párt január 15-én kivonult a kormányból és bojkottálta a választásokat. Ezzel a legfőbb potenciális ellenzéki erő, ellensúly kiesett a politikai életből.

Ilyen körülmények között tartották meg a választásokat, amelyek végérvényesen csak októberben zárultak le, miután a januárban még megszállás alatt lévő Tiszántúlon csak nyáron, Baranyában pedig csak októberben választhattak. Mindazonáltal az erőviszonyok januárhoz képest nem változtak lényegesen.

A végeredmény ez lett:

Fotó: Forrás: Az 1920-as magyarországi országgyűlési választás – wikipédia

A választásokat egy új – a régi politikai elittel szemben a szociáldemokraták híján egyetlen alternatívának látszó – politikai tábor nyerte meg: a kisgazdák. Nyilván az új választói rétegeknek köszönhetően. Az egy nagy és négy kisebb kisgazdapárt összesen 111 mandátumot szerzett a 219 tagú Nemzetgyűlésben, és bizonyosan elérte volna az abszolút többséget is, ha az országos erőszak nem áll a KNEP mögé.

A részvételi arány meghaladta a 80 százalékot. Az érvénytelen szavazatok aránya tíz százalék körül volt, részben az új választók tapasztalatlansága, részben a szociáldemokraták bojkottja miatt.

Az általános választójog még ilyen körülmények között is radikális elitcserét eredményezett. Tíz képviselőből kilenc nem volt tagja a dualista korszak utolsó parlamentjének. Az átlagéletkor is jelentősen lecsökkent. A képviselők bő harmada érdemi politikai múlttal nem rendelkezett. A régi Országgyűlésben a képviselők túlnyomó többsége közép- és nagybirtokos, köztisztviselő vagy ügyvéd volt. Az arisztokrácia erősen felülreprezentált volt benne, a középrétegek alárendelt szerepet játszottak, az alsóbbak lényegében semmilyet. Az 1920-as Nemzetgyűlés jóval „népközelibb” volt. Az arisztokraták aránya 14,8%-ról 5,5%-ra, az ügyvédeké 21,1%-ról 11,2%-ra esett vissza. Sokkal többen kerültek be értelmiségi körökből, az alsó középosztályból. A közép- és kisbirtokosok aránya 1,2%-ról 14,9%-ra nőtt. Viszont hiába lettek a nők választók és választhatók, csupán egyetlen nő került be a Nemzetgyűlésbe, az is a keresztény-konzervatív párt képviseletében (Schlachta Margit). (L. Püski Levente: A Horthy-korszak parlamentje, Országgyűlés Hivatala, 2015, 23-24.o.)

Miután a Huszár-kormány két fő ereje, a KNEP és a kisgazdák koalícióban folytatták a kormányzást, a Nemzetgyűlésben csaknem 90 százalékos kormánypárti többség alakult ki. Szervezett ellenzéki erőnek csak Vázsonyi Vilmos liberális pártja maradt, hat mandátummal.

Sorozatunk következő részében elmeséljük, hogyan jött létre mindenféle bonyodalmak után az egyesült és egységes kormánypárt, a következő évtizedeket meghatározó centrális erő, és miként fordították vissza törvénytelen törvénykezéssel a választástörténelem kerekét, hogy az a centrális erő leválthatatlanná váljék.