Jelen, 2021. április 3.
RÉVÉSZ SÁNDOR
Választások Magyarországon 3.
A dualista monarchia Magyarországát évtizedeken át uraló kormánypártot megbuktató, megsemmisítő, rendszerváltásra szövetkezett koalíció semmire sem ment a két választási győzelmével. Nem bizonyította, nem bizonyíthatta kormányképességét, egyetlen lényeges követelését sem érte el, nem juttatta el az országot a titkos, szabad, demokratikus választásokig, és ez utóbbit a szövetség legerősebb szárnya nem is akarta igazán. A kormány rendszerhű kezekben maradt. Itt tartottunk az előző rész végén. A történet logikus folytatása, hogy a koalíció meghasonlott, a dualista Magyarország állampártja pedig feltámadt és ismét győzedelmeskedett. Visszatért a porondra Tisza István és folytatta, ahol abbahagyta.
1908-ban Ausztria-Magyarország annektálta a harminc éve „ideiglenesen megszállt” Boszniát, amelyre Törökországnak is, Szerbiának is fájt a foga. Korábban a függetlenségi ellenzék hevesen ellenezte az annexiót, ekkor viszont már majdnem minden számottevő politikai tábor lelkesen üdvözölte. Amikor azonban nyilvánvalóvá vált, hogy háború lehet a dologból, a lelkesedés lelohadt. A háborús veszély időszakában azzal hitegette Ferenc József a magyar politikai erőket, hogy esetleg lehetőség lenne bizonyos engedményekre a vezényleti nyelv, a magyar jegybank és az (egyébként sem általa blokkolt) választási reform ügyében. Ám amikor 1909 februárjában és márciusában a Monarchia kiegyezett Szerbiával is, Törökországgal is, és elmúlt a veszély, a bécsi udvar álláspontja minden kérdésben teljesen megmerevedett, és a császár arra bátorította a magyarországi 67-eseket, hogy építsék fel újra a régi kormánypártot, „legyen úgy, mint régen volt”. Úgy is lett.
A császár az év elején még azzal áltatta a magyar kormányt, hogy elfogadná azt – az önálló magyar jegybank céljától még mindig távol eső – kompromisszumos megoldást, hogy a közös jegybankon belül legyen külön magyar és osztrák részleg, amelyek kartellként működnének együtt. Az erre vonatkozó törvénytervezetet a kormány be is nyújtotta, de a császár ezt némi időhúzás után április végén elutasította. Másnap Wekerle Sándor és kormánya benyújtotta lemondását. Ferenc József újra Wekerlét bízta meg kormányalakítással, de közben titkos megbízást adott Lukács Lászlónak, a régi 67-eseket tömörítő Nemzeti Társaskör elnökének egy régi vágású 67-es kormány előkészítésére. Az „új” Wekerle-kormány a régi összetételben meg is alakult, ám szeptemberben a kartellbank tervének újbóli elutasítása után ismét lemondott.
Ezután már csak a régi 67-esek kaptak megbízást kormányalakításra. Először Tisza, majd kétszer Lukács. Nem jártak sikerrel. Nem tudtak, de nem is nagyon akartak a koalíció többséget biztosító részével kiegyezni, s 1910 január elsején ex lex állapot alakult ki. Nem volt az országnak költségvetése, s már hosszabb ideje lemondásban lévő, a parlament többségének támogatását nem élvező kormány volt hivatalban.
Ekkor a császár, miként 1905-ben, ismét parlamenten kívüli kormányt nevezett ki egy korábbi miniszterelnök, Khuen-Héderváry Károly gróf vezetésével.
A Wekerle-kormány megalakulását és az 1906-os választásokat megelőző, rendszervédő paktum valódi tartalmát kevesen ismerték. 1906-ban, az 1905-ös rendszerellenes koalíció hatalmas győzelme után a választó- és a választójogra váró polgárok joggal vélhették, hogy a nagy reformoknak immár nem lehet akadálya. Az eredménytelenül elfolyó idővel egyre erősebb és tömegesebb lett a frusztráció.
Különösképp megrendítette a Függetlenségi Pártot, hogy az 1906-os paktum teljes és hiteles szövegét nyilvánosságra hozta 1908 végén annak egyik bábája, Polónyi Géza, a Wekerle-kormány első (1907-ben magánéleti anomáliák miatt lemondani kényszerült és ettől meglehetősen sértett) igazságügy-minisztere.
Az előző választáson abszolút többséget szerzett Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt bomlásnak indult. A reformokat elodázó vagy kiüresítő kompromisszumokat elutasító függetlenségi képviselők külön frakcióba tömörültek Justh Gyula vezetésével. Elsősorban az önálló jegybank kérdése osztotta meg a pártot. Mozgalom indult az önálló magyar jegybank határidőhöz kötött megalakítása érdekében. A bankmozgalom egyik vezetője, Holló Lajos függetlenségi képviselő már 1909 augusztusában önálló pártot alakított Szegeden. Novemberben aztán bekövetkezett a nagy pártszakadás. A párt képviselőinek többsége leszavazta Kossuth Ferencet, a bankmozgalomtól elhatárolódó pártelnököt. Létrejött a Negyvennyolcas Függetlenségi Kossuth Párt Kossuth Ferenc vezetésével és a Függetlenségi és 48-as Párt Justh vezetésével. Pár nappal később Nagyatádi Szabó István is önálló pártot alapított. Az övét 48-as és Függetlenségi Országos Gazdapártnak hívták.
A parlamenten kívüli kormány ellen tiltakozva az Országgyűlés most is meghirdette a nemzeti ellenállást, mint 1905-ben, de sokkal kevesebb lelkesedéssel és eredménnyel. A helyhatóságok szintjén nem bontakozott ki komolyabb ellenállás. A kormány által kinevezett új főispánokat is elfogadták szinte mindenhol. Vigyáztak is rá, hogy ezúttal az adott helyen tekintéllyel rendelkező, akceptábilis személyeket nevezzenek ki.
Február közepén a Szabadelvű Pártból kiszakadt, de 67-es alapon álló alakulat, az Országos Alkotmánypárt feloszlott, és a Nemzeti Társaskörben tömörülő régi 67-esekkel, az „ószabadelvűekkel” együtt létrehozta a Nemzeti Munkapártot, az 1905 előtti évtizedek állampártjának reinkarnációját. A (nem olyan) régi állampárt szinte valamennyi számottevő politikusa belépett a Munkapártba. Tisza István ismét a politikai élet középpontjába került. A Munkapárt beköszöntő proklamációját is ő írta. Rögvest elő is állt egy szabotázs értékű választójogi törvénytervezettel, amely mindössze 10 százalékkal növelte volna a választójoggal rendelkezők számát.
Az állampárt feltámadása után pár héttel, 1910. március 23-án Ferenc József királyi kézirattal feloszlatta az Országgyűlést. Volt egy kis botrány, a képviselők a kézirat felolvasása alatt tintatartókkal és törvénykönyvekkel bombázták a miniszterelnököt, de azután mindenki készült a választásra, amelyet június 1-10-e között meg is tartottak.
A Kossuth-párt lépett fel mérsékelt, a Justh-párt radikális ellenzékként. Mindkettő azzal a reménnyel kampányolt, hogy a Munkapárt koalíciós partnere lehet a választások után. Kossuth Ferenc ebben a tekintetben Tiszában bízott, Justh pedig a reformokra fogékonyabbnak hitt Lukácsban. Arra egyik sem számított, hogy a Munkapárt abszolút többséget szerez.
Justh a bankmozgalomra építette a kampányát abból kiindulva, hogy azokat kell megnyernie, akik már rendelkeznek választójoggal és sokat nyerhetnek Magyarország gazdaságpolitikai önállóságával. Később azonban a szociáldemokrata tömegmegmozdulások hatására mégiscsak nagyobb hangsúlyt helyezett az általános választójogra, és a szociáldemokraták valóban a Justh-pártot támogatták.
„Ennél piszkosabb és erőszakosabb választás még nem volt Magyarországon” – így jellemezte az 1910-es választásokat a Pesti Hírlap 1910. június 2-án.
Mire a választás napja elérkezett, tizenegy halottja és sok sebesültje, még több kárvallottja volt a kampánynak.
Bihar vármegye élesdi járásában a román nemzetiségi jelölt, mint számos más helyen, kormánypárti színekben indult, és hívei igen erőszakos eszközökkel léptek föl az ellenzéki jelölttel szemben. Revolverrel űzték ki a házukból azokat, akik az ellenzéki jelölt zászlaját tűzték ki, s nagy rombolást vittek végbe az üresen maradt otthonokban. (Pesti Hírlap, 1910. május 31.)
A csurgói kerületben Kovács Gyula munkapárti jelölt Inkén próbálta elmondani kortesbeszédét, de az ellenzéki érzelmű és leitatott tömeg nem akarta őt meghallgatni. A jelölt már eleve csak csendőri fedezettel tudott a községbe bejutni. A tömeg kőzáporral fogadta a csendőröket, állítólag még lőttek is rájuk. A csendőrök sortűzzel válaszoltak, három ember meghalt.
Selmecbányán a bányászati és erdészeti főiskola diákjai a munkapárti jelölt mellett agitáló, őt hatósági erővel támogató rendőrfőkapitány házához vonultak tüntetni, és még az ablakát is bedobták. A főkapitány revolverrel felszerelt rendőrökkel várta őket, akik használták is a fegyverüket, és egy diák súlyosan megsebesült.
A Népszava 1910. június 2-án a választás napjának véres eseményeiről számol be: Miskolcon egy választót leszúrtak a politikai ellenfelei. Karánsebesen a munkapárti Burdia Szilárdot támogató lelkész házát fölrobbantották a román nemzetiségi képviselőjelölt hívei, és az Obresánba bevonuló Burdia-pártiakat is megtámadták, több embert félholtra vertek. Balassagyarmaton egy gazdát nyakon szúrt a politikai ellenfele. A gazda meghalt. Baeder József lőcsei kereskedőt a szavazásról hazafelé tartva öltek meg a Katholikus Néppárt istenfélő hívei. Zomborban egy csendőr keresztülszúrt – állítólag önvédelemből – egy választópolgárt. A harmatosi határban agyonütöttek egy kortest – vagy egyszerű fuvarost –, aki munkapárti szavazókat szállított Zsolnára.
Fogaras vármegye mindkét választókerületében elkeseredett küzdelem folyt a román és magyar jelöltek között. Több községbe katonaságot is kért a főispán. Ahogy a Budapesti Hírlap (1910. május 22.) tudósítója fogalmaz, „Margincan községben hatósági személy védelmében a csendőrség kénytelen volt a nép közé lőni. Két ember meghalt, kettő súlyosan és egy könnyebben megsebesült.” Később kiderült, hogy öt halálos áldozata volt a sortűznek, és az ő temetésük is kampánycélokra hasznosíttatott.
Fogarason addig Mikszáth Kálmán volt a képviselő, de elment a kedve attól a kerülettől, miután a kormánypárti és ellenzéki magyar politikusok egyaránt sűrűn támadták és azzal vádolták, hogy a nemzetiségieknek kedvez. Ráadásul abban a ciklusban jelent meg a Noszty fiú esete Tóth Marival című regénye, amelyben éles kritikával illeti a magyar honban bevett erőszakos és szűklátókörű nemzetiségi politikát.
Így aztán Mikszáth ezen a választáson a máramarosi körzetben indult független jelöltként.
Ebben az évben agyonünnepelte az ország Mikszáthot a negyvenéves írói jubileuma alkalmából. Nem volt már jó állapotban az író, és a május 16-án lezajlott központi ünnepség megpróbáltatásai is megviselték. De azért két nappal később mégis elutazott a fiával Máramarosszigetre, bármennyire ellenezte ezt a felesége. Négy napig járta a választókerületet, és nem jó hangulatban. Személyesen sem, közéletileg sem. Rahón drámai beszédet mondott kétezer híve előtt: „A magyar még nem volt olyan súlyos helyzetben, mint most. Én, aki annyira szeretem ezt a nemzetet, olyan sötét színben látom most az ország jövőjét, hogy megrajzolni sem merem.” (idézi Véber Károly: Így élt Mikszáth Kálmán, Móra, 1986, 220.o.)
A kimerült író súlyos tüdőgyulladással érkezett haza, és május 28-án, három nappal a választások előtt meghalt.
A Népszava (1910. május 31.) egy képzeletbeli idegennek magyarázza el, miért van mozgósítás az országban a választások miatt, miért robognak mindenfelé katonavonatok a síneken: „Ön azt mondja, hogy a minap Franciaországban is képviselőválasztás volt, amelyen majdnem kilenc millió ember szavazott le, egyetemi tanártól le egészen a csatornatisztítóig. És azt mondja, hogy azért mégsem volt semmiféle mozgósítás. Meg hogy a mult héten Belgiumban volt választás, amelyen leszavazott minden férfiember és ott sem volt mozgósítás. Önnek igaza lehet. Csakhogy Magyarország: az más. Itt csak az ‘intelligens elem’ vesz részt a választásokban.”
„Legyünk őszinték, csak akkor fog ez a város olyan intézményeket kapni, amelyek gazdagodását, előhaladását előmozdítják, ha olyan képviselőt küld az országgyűlésbe, aki a kormánnyal egyetértve alkotja meg hazánk javára az üdvös törvényeket.” Így érvelt a hódmezővásárhelyi lap a kormánypárti jelölt mellett.” (Hódmezővásárhely 1910 máj. 31.)
A Pesti Hírlap ugyanezen a napon így instruálta olvasóit: „Hát nem a legszégyenletesebb szegénységi bizonyítvány az, hogy ez a kormány, érezve programmjának ürességét, a maga serpenyőjébe még a vesztegetés aranyát s a hatalmi visszaélés Brennus-kardját veti bele?! /…/ Az utolsó 24 órában jusson ez eszébe minden választópolgárnak s ne adja szavazatát olyannak, aki azt hajlandó megvenni vagy kikényszeríteni tőle.”
A választópolgárok nagy többségének nem ez jutott az eszébe. A felbomlott koalíció eredménytelen, meghasonlott, egymást vádoló és egymás ellen kampányoló pártjai csúfos vereséget szenvedtek. A Nemzeti Munkapárt rendpárti retorikája, korrumpáló és fenyegető ereje átütő sikerre vezetett. A föltámadt állampárt abszolút többséget szerzett, és a pártonkívüli 67-esekkel még kétharmados többségük is volt, bár ennek ekkor nem volt különösebb jelentősége.
Forrás: Magyarországi országgyűlési választások a dualizmus korában, Wikipedia
A Pesti Hírlap az eredmények ismeretében megjósolta: „szürke középszerűségbe süllyed a parlament, és ott látjuk majd újra a kihaltnak vélt leltári mamelukok mindenre kapható táborát”.
A választások után természetesen hivatalban maradt az immár parlamenten belüli Khuen-Héderváry-kormány, és kőkonzervatív, abszolút császárhű politikát folytatott. A kampányban elpuffogtatott liberális jelszavak eltűntek. Elfelejtették azokat az ígéreteket is, amelyekkel a nemzetiségi szavazók jelentős részét maguk mögé állították. A Habsburg császár iránti alázatos hűséggel remekül össze tudták egyeztetni a nemzetiségek ellen irányuló nacionalizmust.
A következő években még Lukács is, Tisza is kormányt alakíthatott, és a Nemzeti Munkapárt vezetésével az ország szépen belemasírozott a Nagy Háborúba.
A következő választásokat tíz évvel később tartották egy megszállt és sokkal kisebb országban.