Nép van

Most már hetek óta folyik a vita a magyar népről, hogy tudniillik miféle testtartásban éli meg a magyar nép e nehéz időket, le van-e horgasztva a magyar nép feje vagy épp ellenkezőleg: a bajok (gondok, problémák) ellenére igenis fölemelt fejjel jár a kietlen rónán.

A magyar nép.

Nagyon tartalmas vita ez, előrelendítő, mélyre ásó, kéretik halálos komolyan venni.

De elébb valami tréfa, mert a magyar nép, bárhogy hordja is fejét a nyakán, bizony tréfás kedvű fajta, szereti a mókát, mulatságos jeleneteket.

Midőn én meghallottam, hogy sajtó által le van horgasztva a feje a magyar népnek, persze, hogy lementem az utcára, s nem is hiába. Már ott állt a nép a Kórház utca végiben, ahogy azt kell, igenám, de égnek szegezett tekintettel. Sehol egy lehorgasztott fej, semmi cipőnézés, kockakövek szemlézése. (A nép büszke, fölemelt fejjel állt, teljesen ellentmondva az iménti tételnek, igaz, minden oka megvolt rá. A nép előtt egy renoválandó ház magasodott, annak tetején cserepesek, az egyik cserepesnek (részeg lehetett) beszorult a lába a keresztlécek közé, a nép azt nézte égnék emelt fejjel, mint óbégat az odafönn.

Ha úgy veszem, nincs lehorgasztott fej, vagy ha van is, elég egy cserepes szorult helyzete, s büszke sasorrok néznek az égnek, szomorú bajszokon csillámlik a napfény.

De már a néhai Korvin Ottó utcán nem így volt. Ottan épp ellenkezőleg volt, ottan a nép már lehorgasztott fejjel mutatta meg önmagát, leszegett, búskomor tekintettel kelt át az átkelőnél, igaz, erre is minden oka megvolt: a járda menti kanálisból rohadt krumpli szagú búskék vegyszerlé hömpölygött kifelé, elárasztván végig a néhai Korvin Ottó utcát, a nép ezt nézte, s reagálta le hitét, kedvét veszítvén, s szökkent fölhúzott nadrágszárral kockakőről kockakőre; lám, van előrehaladás leszegett fejjel is!

Elég egy kanális, kék színű, hömpölygő lé, s mindjárt búskomor, magába forduló ez a mi népünk.

A mi népünk ilyen.

A kérdés csak az, mit kezdhetünk vele.

Mint individuum, miként találkozom én a néppel, hogyan parolázom vele, hogyan szentségtelenítem meg, hogyan passzítom lehorgasztott fejét az ég felé és fordítva: hogyan szögezem cipője orra felé, hogy le legyen horgasztva.

Egyáltalán: van a népnek cipője?

Ha azt írom, hogy tojok a magyar népre, akkor kő kövön nem marad, illetve postai levlap postai levlapon és glossza glossza hátán sem marad, mert akkor itt levelek, glosszák jönnek, félelmetes tiltakozási láz veszi, kezdetét, verbális hóhérmunka. Senkit se érdekelne, hogy én nyomban az ominózus kijelentés után úgy folytatom: azért tojok a népre, mert ki nem állom őt buszon, villamoson (a nép tömötté tesz mindent), fóbiám van a néptől (meccsen éppúgy mint cipőboltban vagy a szabadság-hegyi libegőállomáson, mikor hirtelen beugranak mögülem a székbe), ezenfelül, de ezt már nem merem leírni.

A szent nép.

Ez rendben is volna, a nép legyen szent. A baj csak az, hogy itt a szent (mint olyan) nem valamiféle oltári funkciót tölt be, hanem lerángatják a falról, kiviszik az utcára, be a tanácstermekbe, tévéstúdiókba, mindenféle helyekre, ahol csupa gyakorlatias, és mindenképp tárgyszerű dolgok dőlnének el, de nem bírnak eldőlni, mert a tárgyszerű dolgokban éppen egy nem tárgyszerű dolgot, a népet hívják segítségül, a nép a végső érv, hivatkozási alap.

A nép mögöttünk, mögöttem áll, a nép ezt és ezt akarja. Én tudom, hisz’ megkérdeztem a népet. Megfigyelhető, hogy a nép áll a kormányzók-koalíciósok mögött de ugyanez a nép áll az ellenzék mögött is, ugyanezt a népet tudja magáénak a szélsőbal, de a szélsőjobb is, egyik frakciótag éppúgy, mint a vele szöges ellentétben gondolkodó társa (most fogják épp páros lábbal kirúgni a választmányon), a népet érzi háta mögött a sztrájkszervező funkcionárius, de az áremelő hivatalnok is, a karóval hadonászó, és a türelemre intő; bárki szól és tesz, dönt és halaszt, a népet látja, a népet hiszi.

Pediglen Magyarországon Álmos óta (és már Álmos is erős túlzás) nem volt ember, aki egyben látta volna a magyar népet. Az egyik fülét-farkát látta, a másik hengeres testét, jobb időkben a fejét (a népnek nagy feje van, hisz’ hatalmas tudás birtokosa), erős, izmos lába szárát (a népnek tuskó lába van, hiszen bármi van is, mindig megállt a lábán), bajszát, szakállát (a népnek kell, hogy bajsza, szakálla legyen, mégpedig hószínű, hiszen a nép bölcs) rosszabb időben a hátsó felét (nem részletezem) vélte A NÉP-nek, holott a nép az semmilyen se volna, minthogy a nép csak egy fogalom, kéretne tehát akként is kezelni.

Nem vendégszereplésre hívni házi rendezvényekre.

A legszomorúbb az, hogy kockázat nincs. A nép sohase fog tiltakozni azért, hogy a nevében beszélnek, hogy hol ide szólítják, hol meg amoda. Ez fizikai képtelenség volna. Mert honnan tudná egy göcseji vasutas, hogy a Nyírségben nem azt gondolják-e tényleg, mint amit gondolni bemondanak a néphangszórón. Már egy városi kerület is oly beláthatatlan. Egész kerületem táncházat akar, holott kerületem egyetlen embere se akar táncházat, de erről, hogy mindenki éppúgy nem akarja a táncházat mint mi magunk, soha nincs bizonyosság. Azt hisszük, hogy csak mi nem akarjuk. Plusz még ez a kiábrándító tény is: hogy tízmillió ember ez idő tájt egyszerűen összeterelhetetlen. Face to face szituáció eleve ki sem alakulhat, meg a Nagyalföld síkságán sem, mert ha mi teszem azt tízmillióan mégis odagyűlnénk, s összepréselődnénk (de mindenki ám, az egész nép!), a kör szélén állók akkor sem hallanák a kör közepén, meg a kör túloldalán állókat, következésképp ugyanúgy nem győződhetnénk meg arról, hogy mit akar a nép, mint így, nem egybegyűlve, hanem szerteszét szórva.

Tulajdonképpen azt kellene mondani (ha volna vér a pucánkban), hogy a népre való hivatkozás mögött ez áll; menjetek ti a jó sötétségbe, csak idegesítetek, nem hagytok kibontakozni a hülye jelenlétetekkel, ti, mint lakosság egy nagy zavaró körülmény vagytok. De ezt nem lehet mondani, ez nem volna civilizált, jő hát a játék, ahová csak nézek, ott mind népet találok, s ezek mind engem helyeselnek.

Az az igazság, hogy bármikor bármit állíthat bárki a népről, egyikőnk se tudja cáfolni meggyőzően. Mert mindegyikőnk csak egy törpe kisebbséget ismer, amely rokonságból, szomszédokból, munkatársakból, futó ismerősökből áll. A többség mindig ismeretlen. így nem adhat bizonyosságot, ráadásul és ez, ha lehet, még zavaróbb körülmény, állandó mozgásban van, az istennek se akar lecövekelni, csak ki a kútra, le a partra, be a boltba, gyerünk, gyerünk, nincs megállás.

Jó volna ezt tudni mandátummal a zsebben is, zsúfolt teremben, felállva-tapsolás zenéje közben is, meg kenyér- és sóátadás közben is, mikor a tűzoltózenekar játszani kezd, sőt, hozzászólás és tanulmányírás közben is, de inkább előtt.

A dolog reménytelen.

Ám épp ezt nem szabad tudomásul venni. Mert ha ezt tudomásul vennénk, akkor itt megállna az élet, mindenki önszántából kussolni kezdene, nem dobálózna néppel, hazával, nemzettel, tehát fogalmakkal, elcsendesülne minden intézmény és vitafórum, a parlamentben épp avégett rázná csengőjét eszeveszett módon a házelnök, hogy szólaljon már meg végre valaki, de nem szólalna meg senki, mert hát mit is mondhatna országos ügyekben, tárgyszerű ügyekben, mikor a tárgyszerűségből épp a tárgy hiányzik. Csakis privát mondanivalója lehetne, tiszta önéletrajzi regény, amit mondani tudna, az meg nem közügy, nép nevében tehát senki se szólna, a retorika mint olyan kimenne a divatból, csak néznék egymást az urak, tágra nyílt szemekkel, voltaképp hogyan és miért kerültünk mi ide.

Sokkal jobb így, hogy nép van. És hogy mindenkinek megvan a maga külön népe, amely különbözik a másikétól. De annyira ám, hogy mi voltaképpen tizmilliószor tízmilliónyian vagyunk (plusz még a diaszpóra, no, azok aztán méginkább beszorozva önmagukkal), mi vagyunk a világ legóriásibb népe, és mennyire türelmes, sokszínű, megértő, s milyen erős fogódzó boldog-boldogtalannak egyaránt.

Korlátozottak, megkötött kezűek!

Ha már nem jut eszetekbe semmi, ha már végképp fogalmatok sincs, hogy most akkor mi van és mi lesz, forduljatok bátran a néphez, bármit állítotok, vallotok, megtaláljátok a népet, akárhol, bárhol, s egy krajcárotokba, de még egy átvilágítási rohamakciótokba se kerül.