Schillinger Gyöngyvér Rohadjon meg az összes című regényének Békés Pál-díjához

Egy házaspár reggeli szeretkezését követő percekben kezdődik ez a regény, de nemcsak ezzel hívja föl magára már a legelején az olvasói figyelmet, amelyet aztán fenntart a legvégéig. Hanem azzal, hogy érdekfeszítő történetet ígér, de még inkább azzal, hogy ezt aztán hogyan bonyolítja le.

Holott az a jogászi-vállalkozói közeg, amelyet megjelenít, ha belegondolok, messzebbről nézve voltaképp egy nemszeretem-világ. Amely feszélyez, mert amit ott művelnek, azt lényegében nem tudom követni – ezt szégyellem is, ezért eltolom az egészet, és azzal címkézem föl, hogy ezek eleve az átverésre szerveződnek, miért kéne, hogy ennél mélyebben is érdekeljenek.

Schillinger Gyöngyvér viszont egyrészt egészen közel megy a figuráihoz meg a velük történtekhez, és nem felületes benyomásokat rögzít, hanem a lényeget közvetíti. Hogy honnan tudja?, szerzői-életrajzilag, munkaköri kötelességből, belülről, közülük tudja-e – avagy „csak” íróilag tudja, úgy helyezi magát belülre, és beleképzelve tanul bele (mert ilyen is van) – szóval ez engem mint olvasót egyelőre, olvasás közben nem érdekel. És ha írása magával ragad, akkor mindegy is, melyikről van szó. Hiszen úgy formálta meg – és ez a másik dolog –, hogy a megírás mikéntjének az élménye vetekedjen azzal az izgalommal, hogy most vajon mi fog történni, mi jön még ezután.

Ennek a regénynek a cselekményfordulatait nem illik előre elmesélni – sem az üzleti, sem a magánszférát illetően. De talán nem vagyok indiszkrét, ha elárulom, kikről is szól, és csak a kiinduló helyzetekre világítok rá.

Az egyik főszereplő, a 47 éves Balázs ügyvédi irodát vezet Budapesten, az ő felesége Lizi, aki festő, a kisfiuk Bence. Balázs kazincbarcikai születésű, van ott egy bátyja, Karesz. Néhai anyjuknak korábban fuvarozó cége volt, de a történet kezdetén a testvérek már a hagyaték ügyében találkoznak a helyi közjegyzőnél.

A másik főszereplő Balázs beosztottja, Olga, aki szakvizsga előtt áll – és egyben esküvő előtt. Élettársával, Bánkkal készülnek összeházasodni. Olga édesanyja alkoholizmussal küzdő, magányos asszony, akit a férje korán elhagyott.

Balázsnak van egy gimnazistakori haverja, Manszúr – azóta üzleti munkakapcsolatba is kerültek egymással. Aktuálisan közös ügyük most a „hydrás történet”, egy cégfelszámolás, amely hatvanmilliós sikerdíjjal kecsegtet. Ebből azonban még Olga is alig ért valamit – naplóbejegyzése szerint „fel kell vásárolni a követeléseket, húsz-harminc százalékon. De miért nekik, ügyvédeknek?” Olga keresztapás jelenetekről, öltönyös figurákról, ledarált jegyzetekről ír. Bánk pedig „szakállat növeszt az esküvőre, és gyúr. Öltönyt vesz, olyat, ami passzol az új kigyúrt hátára” – írja Olga, majd menyasszonyi ruhákra keres rá, és szorongásoldót szed.

Mint látjuk, Schillinger Gyöngyvér pár szóval jelenít meg alakokat, berántva őket máris a helyzetbe: „A közjegyző, öreg, vörösre festett hajú nő virágos blézerben, a szemüvege fölött Balázsra néz, kezdhetünk végre? Csapjunk bele, mondja Balázs, hátradől, érkezik a kávé, a szóda.”

A történetvezetés, a cselekmény alapján ebből egy testes nagyregény is kitelne, a tizennégy rövidfejezetből kikerekedhetne akár 28 hosszabb is – mondjuk két nagy részre bontva –, de nem. Az merőben más világa volna a megformálásnak, az elbeszélői megszólalásnak.

Mert ez milyen? Mondhatni – a kihagyásos sűrűpróza nyelvéből alakítja ki a szerző a sajátját? Egybeereszti a helyzetteremtést az alakok megjelenítésével, beleértve a rögtöni megszólaltatásukat, a belső monológjaikat, a testműködésüket, megkövült emlékeiket és fantáziáikat – egyetlen bekezdésben, vagy akár egy összerántott mondatban.

„Dohányzóasztal, a szélén Olga fogainak nyomával, gyerekkorában megrágta a lakkréteget, helyenként a fát is, ahol elfogyott a lakk, az anyja így mesélte. Akkor apád már sehol se volt. Küldte a pénzt, aztán már azt se. Hova pereltem volna? Szlovákiában? Nagyanyád meg örült, hogy neki lett igaza.”

Egyébként pedig – tömören szabatos elbeszélés, magával ragadó motívumszövés, mindennapos szokások és nem mindennapos helyzetek (beleértve a szexuális természetűeket), rutincselekvések vagy éppen alkalmiak. Improvizáltak, ötletszerűek. Mitikusan sorsszerűek. Szorongva fölidézett élmények, rém- és vágyálmok. Bevésett emlékek, például ilyenek: „Mindennek áporodott szaga volt, a sarkokban pókháló. Gyerekkorában azt hitte, ilyen az otthon, a pókok, a por, foltok, kilöttyent üdítő, átvérzett lepedő, szagos függöny, része az életnek, és ők csak helyet csinálnak maguknak a koszban.”

De a családtörténeti múltba a szerző szinte minden szereplőjét beágyazza. Olga maga is a végére próbál járni szülei elhazudott históriájának. Míg Balázsnak a bátyjával végzetesen megromlott viszonya, vagy a síron túlról is domináns anyjuk emléke öntudatlanul is előtüremkedik. Csakúgy, mint Manszúr hányatott ifjúsága, meg az, ahogy az ivásba belepusztult apjának mintáját követi.

És ez a kézenfekvőnek látszó, rafinált dramaturgia! Ahogy az első fejezetben Balázs Kazincbarcikára menet, az autóban egyszerre fantáziál a feleségéről meg Olgáról, akit a másodikban a tapizós Manszúrral együtt ismerünk meg az irodában. A harmadik fejezetet Olga egy pszichiáternél kezdi (aki azt bírja mondani, hogy „a világ nem olyan bonyolult, csak a szorongáson keresztül tűnik annak”), hogy a negyedikben Balázs már a felszámolóbiztossal találkozzon a caféban – és váltott szálakkal így folytatódik ez a találékony történetfonódás.

Emlékezetesek az ütközések dialógusai. Például a pénzosztozkodó piálás a teraszon, majd amikor Balázs irodájában Manszúr már józan, másnap megy az elvonóra – megrendítő ez a két egymásnak feszülés. Nem árulhatom el, melyik szóváltás miről és hogyan szól, tessék elolvasni. Vagy amikor Olga meglátja az anyját a kürtőskalácsos mellett, amint papírokat osztogat. „Anya, mi ez, mit csinálsz? Az anyja fel se néz, mintha várta volna. Mit csinálnék, hirdetem az örömhírt. Bemegyek hozzátok is, kipicsázzuk az ördögöt, figyeljed meg. Az anyja szeme kásás, nyilván ivott, sárga az arcbőre, a szeme alatt sötét karikák, és picit dülöngél, előre-hátra. Anya, beteg vagy?” Nem folytatom, igen erős párbeszéd lesz ez is. Meg aztán Balázs és a bátyja, Karesz. Olga Balázzsal, majd Bánkkal. Végül pedig Olga és Manszúr.

Amikor Balázs ittasan elsodor egy biciklistát, és húszezrest csúsztat a forgalmiba, „tessék, biztos úr, annyira sajnálom”, és a szonda elő sem kerül, meglep ez a csekélynek látszó összeg, és eltűnődöm, hogy voltaképpen mikor játszódik ez. Merthogy a történet nincsen belehelyezve konkrét idősávba – hogy választási ciklust ne is mondjak –, csak a Bartók biciklisávja konkrét. Meg a Kelet Café, a könyvesbolt, a regény egyik fontos helyszíne. Kissé mintha időtlenné volna megemelve az egész.

Ahogy a regény drámáinak kibontásáról, úgy a végkifejletről sem eshet itt szó – de még Olga utolsó irodai napjáról sem. „Be se kellett volna jönnie. Rohadjon meg az összes, ezt az anyja mondja így, rohadjon meg az összes.” Legalább ezt árulhassam el, hogy így lett meg a regény címe.

Schillinger Gyöngyvér okos interjúját a Literán csak a könyvét követően olvastam el – evidensen annyit árul el önmagáról, a pályájáról, írásairól és hőseiről, amennyit jónak lát. Halálközeli élményt – vagy a szövegeivel való birkózás stációit…

Örülök ennek a kitűnő regénynek – és gratulálok szerzőjének a Békés Pál-díjhoz.

Závada Pál