Állóhajón Európába – Eurovízió 2024

20 éve, az uniós csatlakozás alkalmából jelent meg a Litera Eurovízió című antológiája, melynek szövegeit most a szerzők mai kommentárjaival újraközöljük. Závada Pál írása.

2024

Ezen a húsz évvel ezelőtti május elsején tényleg egy dunai állóhajóra szállva kezdtünk örvendezni. Mégpedig azt ünnepeljük – így képzeltem –, hogy afféle vőlegény-szerepben útra kelhetünk, mert beteljesül hőn áhított vágyunk: egyesülésünk Európával. Erre a nászútra készülve – ha mondhatom így –, legénybúcsú közepette piszkált belém mégis valami hajóra szakosodott lelkifurdalás Illyés Gyula verse nyomán: Nem menekülhetsz. De hogy nemcsak apáinktól és őseinktől nem menekülhetünk – a mindenkori alullévőktől a hajógépházban –, hanem saját be nem vallott bűneinktől sem. Odaállhatunk-e így jó lelkiismerettel a ránk zuhogó Nászinduló és Örömóda alá? És mikor és hogyan fog valójában is odaérni velünk ez a hajó? Hát szóval – kétségeim voltak…

Mit mondhatnék ehhez képest két évtized múltán? Hadd ne soroljam, hogyan, miért, és hogy kinek a lelkén szárad: Állóhajónk megmozdult ugyan, de most már egyre csak távolodik. Ahogy a viccben: Messze van még Kolozsvár? Hát, most már igen messze.
 

Állóhajón Európába
2004

„Lenéztünk a hajógépházba, / ahol a dugattyúk között / a fűtők futkostak pucéran / s vörösen, mint az ördögök…” De mi csak vitettük magunkat tempósan – „kétfelől kéklő hegyek úsztak” – a nőhöz, akivel ezentúl már én is, te is, mi is…

Noha állítólag megvolt már, sőt, honi közfelfogásom szerint most is megvan, többé-kevésbé. De hogy – ugyancsak állítólag – eztán már én és magyarjaim is ugyanúgy, mint a többiek… Hogy eddig miért nem, és most miért igen?, történelmi okból, földrajzi. Irodalmi, ez az! – hisz valamiért csak ki lettünk szemelve.

„Úsztam a vízen, fönt a fényen, / boldogan, hogy felül vagyok, / költői szintjén a világnak, / amely alattam békétlen dohog, / izzad és köpköd fuldokolva…”

Mi most idefönt állunk tehát, tolongunk a nászra nekigyürkőző csinnadratta közepén. Vidulók közt ülök „csukott könyvemmel térdemen”, soroljuk, hogy a nőt, aki szerencsére poligám, kivel is vetessük el majd feltétlenül – Arany Jánostól Weöres Sándorig és tovább. És latolgathatjuk, mai nemzedékeink mennyire tesznek ki vajon magukért – elég talán, ha csak az előttem-utánam szólókra mutatok, de ha nem elég, mondhatok neveket. Mindenesetre a nőnél – nem mondom ki, pedig szép neve van – ki máris benyalatos (Mikszáthnál ilyen, aki magas, finom helyre bejáratos), ki csak szeretne…

De hát az a nő a tíz rózsás ujjacskáját megnyalhatja! – van egyáltalán fogalma róla (állítólag, sajnos, tényleg nincs neki sok), hogy amire mi most rácsatlakoztatjuk őt, az példátlan? E téren hát, vagyis az irodalmi térben – azaz minekünk – csak nincsen röstellnivalónk!? Más téren – más mieinknek – lehet, hogy van, mert lefitymálhatóan prózai a portékájuk, gyanús batyut cipelnek, meg nem is úgy vannak öltözve, de hát, Istenem…! „Megszokták már, / szólt könnyedén mellettem valaki.”

„Megszokták? – nyilallt belém ekkor / a múlt fagyasztó éllel, gúnyosan.”

Nem tagadhatom, hogy most és a megelőző hetekben (vagyis most is, ahogy ezt írom) az a – józan ésszel tán életszerűtlen – kérdés tart és tartott tartósan fogva, mit kéne elrendeznem, tisztáznom még az utolsó pillanatokban, akárha nősülés (benősülés?) előtt.

„A korlátnak dőlve vívódtam / s úgy éreztem, mintha apám / fűtene lent…”

Bevallani fölkészültségem, hazai közállapotaim fogyatékait (a nyelv- és észjárástól az idegzeten át a fogazatig)? Föltárni valami szégyenleteset?, hogy mely szégyenkezéseim szégyellnivalóan gyalázatosak, s melyek elégtelenek, mert nem jutnak el a beismerésig, miszerint ez szégyen? Hogy kitörölhetetlen – de sokszor mily szánalmasan csépel szalmát – a lelkiismeret-furdalás?

Beismerni bűneimet…?, vagyis magyarjaim (szlovákjaim, egyebeim, zsigereim-mindeneim) égbekiáltóit, vétkeit, kihágásait, szánom-bánomait, még mielőtt…? De azért gondoskodni róla, hogy erényeim se maradjanak véka alá rejtve, ám ne kelljen mégse dicsekednem, dicsérjenek mások? Mindazonáltal elhitetni szándékaim tisztességét, s hogy összeszedem magam?, mert noha esendő, mindazonáltal fejlődő, sőt, higgyék el, versenyképes vagyok – legalábbis leszek én: azaz magyarjaim (tótjaim, zsidóim, svábjaim, cigányaim, egyebeim)?

„Néztem kapkodva a vizet, a / futó tájat, mintha velem / már nem is ez a hajó futna, / hanem a dohogó történelem.”

Nem hallgathatom el, hogy amikor utoljára voltam háztűznézőben – történetesen Berlinben, majd Lipcsében, a könyvvásáron –, akkor félig-meddig tudtam csak elmondani (de leírni is csak háromnegyed-meddig), amit pár percben el akartam: magyarjaim erkölcsi csődjéről. „Mintha apám és minden ősöm / dohogott volna ott alant, / jajongott volna föl a sírból – / Verte a rengő padló talpamat.” Moralische Katastrophe, ahogy a nagy magyar Bibó István mondta ’45 nyarán. Történetesen azt a helyzetet titulálta így, amikor azok után, hogy az előző évben tétlen magyarjaim szeme láttára hurcoltuk halálba zsidóimat (azaz magyarjaimat egyszersmind) – tetejébe legtovább kitartó csatlósként –, volt pofánk (végképp nem volt erkölcsi alapunk) ezt megtetézni, újabb kollektív bűnbakot képezni (megjegyzem, mindebben író-költőfajtánk se vétlen), és büntetésből kitelepíteni németjeinket. (Miként szlovákjaimat sem az erkölcsösség hatotta át, midőn ugyanígy hajtották át a Dunán magyarjainkat – nem beszélve győztes nagyhatalmainkról, amelyek ezt és a többi hasonlót levajazták.) Oda való – s egyben abból eredő – történelemtörténetek, ahová épp igyekszünk.

„Mintha dühöngve, hányingerlőn / az rázna, könyörtelenül / tagolva a szót: nem feledhetsz, / nem menekülhetsz – bárhova kerülj!”

És nem további tetézés-e az, ahogy aztán magyarjaim az egypárti diktatúra nyomán az erkölcs újabb történelmi csődjeinek voltak elszenvedő-tettleges részesei – csak ’56 üdvössége magasodott ki –, hogy majd a nemzeti morál évtizedekre süppedjen mocsárba?

„Megszokták… – nyugtattam magam /…/ Megszokták? /…/ Emlékezz apádra! / mit szokott ő meg? A halált!”

Mintha volna itt tehát egy jókora dolgunkvégezetlenség, jut eszembe izzadó tenyérrel az utolsó pillanatban, mint aki a legénybúcsú miatt elsumákolta a gyónást. S nemcsak arra gondolok, hogy a mindenkori – tehát mai – alullévőkkel nem gondolunk ma sem, legalábbis értelmesen hasznavehetőt nem. Hanem hogy ennek a – bibói értelemben vett – egész csődtömegnek (és feldolgozatlan voltának) a bevallása nélkül tisztességes dolog-e odaállni a ránk zuhogó Nászinduló és Örömóda alá.

„Kínlódva jártam föl-alá már / a hajó lüktető födélzetén.” Magyarázhatom-e magyarjaimnak – ki beszél, honnan, kinek és miért? –, hogy mondjuk tisztázó vallomást tennünk elsőbben is nem azért kéne, mert más nemzetek e tekintetben már előrehaladtak – de az sem mentség, hogy megint mások hozzá se kezdtek –, hanem magunkért?

„– Áruló! Hazug! Nyomorult vagy! / Lapuló bérenc!… – Ha megint / alul kerülnél, a fűtőkhöz: / megszoknád azt a fojtást, azt a kínt?…” – ismétlem-mondom, amit mondanak bennem, és ez megakaszt persze. Így nem jutunk dűlőre. Pedig anélkül nem juthatunk el addig sem, hogy megmondjuk választott-kézenfekvően adott nőnknek, miért is örüljön ő minekünk, hogy ugyanis fölismerheti, ha összeszedi magát, arcunkban a magáét végre.

Rezignáltam ismerem el hát, jobbat annál e pillanatban nem tehetünk, mint hogy – akárcsak Fellini filmjében – fölsorakozunk idefent (míg odalent, az irdatlan mélységben „a forró lég mintha valóban / pokolból zúdult volna ki”), és ki-ki tőle telhetően, diadalmasan, játékosan, dörgedelmesen, szkeptikusan vagy patetikusan kanyarítson ki egy-egy frázisnyi áriafutamot. S majd beszórjuk a hamvakat a vízbe.

Közeleg az est, és a hajó megy, mert navigare necesse est. A nő már egy karnyújtásnyira: „Nem menekülhetsz”.

Köszönöm Illyés Gyulának az 1937-ben írt verséből kölcsönvett sorokat.

Míg állni látszék a hajó, bár az idő szaladt.