Bartos boldogsága

Bartos Tibor: Állami boldogság I. Arany vasmacska. Lektorálta és jegyzetekkel ellátta Takács Ferenc. Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2021, 473 oldal, ármegjelölés nélkül

Meglepően sokáig várt kiadásra a 2010-ben elhunyt Bartos Tibor, a legendás szerkesztő és fordító különleges csemegének számító emlékirata. Szakmai berkekben megelőzte a híre – vibrálóan izgalmas történetek a háború utáni újpesti és az ötvenes évekbeli kiadói világból, vesébe látó megfigyelések üdítően pimasz szabadszájúsággal előadva. S noha két részletét már 2011-ben közölte a Holmi, tíz év telt el, mire a háromkötetesre tervezett memoár első könyve megjelent a csíkszeredai Bookartnál.

Ami az olvasónak talán legelőször a szemébe ötlik, az Bartos művének feltűnően sajátos nyelve. „Apámnak fölolvasok egy bekezdést a polgazkönyvből. Tudózsidó hochmecolás, szól az ítélete. Cigányaim így ismerik: Maxista-lejmista vaker.” Később valakit a fordítói munkája rehabillent, másvalaki disszentést szervez. Mintha az elbeszélőt az élet nyelvi rétege érdekelné a leginkább – memoárregényét is ennek jegyében írja. Talán hogy önnön irodalmi megformálásában lássa viszont egybegyűlt idiómáit, a cigány, a jiddis vagy a „plori”(!)-nyelvet, a tájnyelveket, a szlenget, a rontott, a viccesen torzított vagy a csúfoló nyelvet, a kuplék sorait akkordostul, a nem értett angol dalt utánzó halandzsát, a káromkodások arzenálját vagy a testi és szerelmi tárgyú tabudöntögetést a blaszfémiáig. (Nem véletlenül adta ki Bartos 2002-ben szinonimákat rendszerező tezauruszát, a Magyar szótárt.)

Nem mintha fukarkodna mesélnivalóval és figurákkal – a háború utáni újpesti hányattatások, a szomszédos cigány barátokkal közös zenélések, majd a sorsfordító irodalmi élmények, mentorok és tanulmányok, aztán a kiadói kollégák, szerkesztői munkák, szerzők és szerelmek… Noha eszmefuttatásai olykor kevéssé tapintatosak vagy kissé nagyképűek, az nem tagadható, hogy figyelemre méltóan vannak megformálva. Ez gyakran túltömörített, rövid mondatokat, fölskiccelt alakokat jelent – akiket többnyire telitalálatosan rajzol meg, és saját nevükön szerepeltet. De muzsikustársát például csak a ragadványnevén, Rövidkarajként emlegeti, míg a cigányok cserébe a Vaker Zongorista nevet ragasztják az elbeszélőre. Aki szerkesztőként is eljár velük zenélni a lakodalmakba, amikor „a Liszferencucca kompániájával basavázunk”. A hölgyekkel – illetve akikkel intim viszonyba is kerül – olyankor diszkrétebb, ha nem a teljes nevükön, csak a házi használatún említi őket. Első szerelme például „Viplta, a büfés romnyi”, de van, akit Kancámnak hív, másvalakit Denevérnek, és vannak a „Heleskék, Szüzikék, Jelentékte Lenkék”. Egy kiadói munkatársnőről jut eszébe a kérdés, miért, hogy „az ellenséges rüfkék kívánatosak? Mutisd a különös vágásod, Maris!” Olykor attól sem riad vissza, hogy becsületsértő pletykákat emlegessen nevekkel együtt – olyan alapon, hogy „azt beszélik”. Bartos memoárírói viselkedése bizony nemhogy a píszí normáit nem követi, hanem olykor mintha szándékosan provokálná az olvasói béketűrést.

Tisztelettel beszél viszont Füst Milánról, Szentkuthyról vagy Vas Istvánról, kedvelt kollégaként Karátson Endréről. S amikor a Réz fivérekről azt írja, hogy „Eötvös kollégiumban szidolozott elme Ádám is, Pál is. Sziporkázó rőt testvérpár… A Rezek villózó eszén a jó iskola sem ronthatott”, akkor ez annak a ritka példája, amikor a szerző nem gonoszul minősít. És itt nem szolgálna rá szeretőjének figyelmeztetésére sem, miszerint „bújik ki belőled az antiszemét”. Másutt viszont ilyesféle hangütést is megenged magának. Tagadhatatlanul rájátszik az enfant terrible szerepére, mintha kajánul figyelné, szövegei milyen kalamajkát okoznak, de mindez nagyobbrészt szórakoztató.

Szólni kell Takács Ferenc avatott felvilágosításairól is, aki nemcsak névmutatóval szolgál, hanem az idegen nyelvi és magyarázatra szoruló kifejezések tekintetében is eligazít, olykor pedig kedvvel csatlakozik a szerző tezaurusz-játékaihoz. Amikor Bartos például egy hölgyről a rémunda minősítést idézi, akkor Takács a lábjegyzetben tudatja, hogy ez „a remonda (laza erkölcsű nő, eredetileg: tenyésztésre beszerzett kanca a lovasságnál) gúnyos eltorzítása: rémesen undorító nő”.

Belegondolhatunk, mi lenne, ha egy ilyen csípősen kaján Bartos-féle szövegnyilazásnak a céltáblájául odatennénk magát ezt a memoárt is – bizony volna mit rosszmájúskodni: miféle figurát mutat föl ez a szöveg alanyi szerzőként? Ez a forszírozott, sziporkázó szellemesség, ez a kifogyhatatlan verbális potenciával való kérkedés milyen feltűnés, miféle megfelelés, elismerés után kapaszkodik vajon?

Miközben – ha olykor feszeget is ízléshatárokat – letehetetlen olvasmányról van szó. És tagadhatatlan, hogy érzékletesen rajzolja meg a peremvárosi mindennapokat a fordulat idején, vagy a korabeli irodalmi és kiadói életet, a New York-ház, a presszók és a pesti éjszakák világát, végül pedig egy forrásszámba menő élménybeszámolót is kapunk a budapesti ’56-os októberi napokról.

Kíváncsian várjuk a mihamarabbi folytatást, a Budapesti lektúra és a Teaház című köteteket.