Závada Pál: Az ég és a pokol nem kifejezetten országhatárokon belüli hely

A mindenek feletti jóság és a mindenhatóság szerepei a háború borzalmainak nem megfeleltethetőek, azaz nem férnek meg egy Istenben. De itt nem csak a hit kérdéseiről van szó, hanem általánosabban erkölcsi kérdésekről is. – Závada Pállal Apfelbaum című verses regényéről Takáts Márk Dávid beszélgetett.

Az Apfelbaum az első verses formában, jambusokban megírt regénye, első ránézésre eltér az életmű eddigi darabjaitól, az érkezése – mondhatni – váratlan. Hol helyezné el maga a szerző az életművében?

Azokat a regényeimet követi, amelyek a XX. századi történelemről szóltak, bizonyos tekintetben az összefoglalásuk, noha a korábbiak inkább magyar vagy magyarországi tematikát dolgoztak fel, még akkor is, ha Magyarországon kívül játszódtak, mint a Természetes fény. Az Apfelbaumnak sajátos a pozíciója ilyen szempontból, mert nem tagadja, hogy magyarul íródik, magyar elbeszélője van, és még az elbeszélő figurái és megidézett alakjai is magyarok, a fő figurái azonban nem vagy csak félig-meddig. A főhős, Apfelbaum Ádám eredendően egy magyar nyelvű közegben felnevelkedett, zsidó származású, nagyváradi születésű alak, aki Berlinbe felkerülve feltehetően már németül éli az életét, Nagyváradra hazajutva pedig vannak magyar és román nyelvű életszakaszai és helyzetei. Az Évák között is vannak kifejezetten románul, de németül beszélők is. Zárójelben jegyzem meg, az sem mindegy, Istennel, az ördöggel és az angyalokkal melyik beszélő mikor, milyen nyelven beszél. Az ég és a pokol nem kifejezetten országhatárokon belüli hely, bizonyos etnikai jellegzetességekkel és egy adott nyelvvel, az égiek ennél univerzálisabbak. Ilyen értelemben az Apfelbaum kitágítja az eddig művekben megjelenő világokat, a problematikáját tekintve pedig erősen kapcsolódik a korábbi könyvekhez, például a II. világháború témáján keresztül, ami miatt nem csodálkozom magamon.

Feltehetőleg komoly kutatómunka előzte meg a regényt, milyen területeken történt ez? A XX. század Európájának története evidensen szükséges, de igen tág kutatási iránynak tűnik, voltak-e további olyan szempontok, amelyek a kutatómunkának irányt szabtak?

Ez mindig kétoldalú: egyrészt az ember kitalálja, amit meg akar írni, majd végigveszi, hogy ahhoz mit kell elolvasni és kutatni. Aztán kutatás közben is rengeteg minden az ember szeme elé kerül, amire nem is gondolt, de annyira megtetszik, hogy átalakítja magát a szöveget vagy a történetet miatta. Így az író sokszor a véletlenül megtalált források nyomán is beemel a szövegbe nem tervezett szálakat. Izgalmas folyamat, ezért nem szoktam racionálisan tervszerű és építkező lenni, aki mindent kitalál előre. Hagyatkozom az intuícióimra, a véletlen rátalálásokra. Azt viszont elárulhatom, hogy ilyen szempontból az Apfelbaum nyugodtabb munka volt, nem volt teli váratlan fordulatokkal. Nagyjából azt sikerült megtalálnom, amit terveztem, vagy amit szerettem volna. A zsákutcák és a zsákutcák kerülgetése is része a fölkészülésnek egyébként, hiszen olyan is van, hogy az ember hetekig olvas, majd rájön, hogy nem is azt kereste, nem érdekes, majd ezeket az anyagokat nem használja. Szóval voltak tervszerű kutatások és menet közbeni ötletek is.

A regényben Apfelbaum Ádám, erdélyi zsidó fiú életét követjük végig, aki tanúja és szereplője a XX. század nagy történelmi eseményeinek. A nagyjából nyolcvan évet felölelő történetben sok párhuzamot felfedezhetünk. Az egyik legszembeötlőbb Berlin és Nagyvárad egymás mellé rendelése. A két városnak látszólag semmi köze egymáshoz. Miért ez a választás?

A magyar perspektívát akartam közép-európaivá tágítani, ezért esett a választásom egy olyan városra, amely tradícióját tekintve egyszerre magyar és román is, hiszen Trianon után elcsatolták, majd Észak-Erdéllyel együtt visszakerült. Nagyvárad a régi Magyarországnak egy olyan városa, amelyben talán a legkülönlegesebb szerepet töltötte be a helyi zsidóság, nem csak számarányát, hanem műveit, építészeit, iparágait, az értelmiségét és szellemi életét tekintve is.

A másik ok visszavezethető a regény kötött formájára, ugyanis az Apfelbaum Madách Imre játékszabályai szerint íródott. Valójában verses elbeszélés, epikai mű Madách Imre szereposztásával és a madáchi életműből ismert színekkel, azzal a különbséggel, hogy az Apfelbaum színei XX. századiak. Madách városok nevét adja a színeknek, így lett nálam az egyik Nagyvárad, a másik pedig Berlin. Úgy ítéltem meg, hogy a XX. századot úgyse tudom megúszni fasizmus és kommunizmus nélkül, ezeknek meg kell jelenniük akár szimbolikusan is, teszem azt egy város formájában. Nagyvárad a legnagyobb vidéki gettó színhelye, és így talán az egyik legnagyobb elszenvedője volt nem csak a német SS bűneinek, de a magyarok elkövette zsidóüldözésnek is, később, a kommunizmus alatt pedig jellegzetes színfoltja lett a kommunista Romániának. Berlin pedig azért izgalmas, mert nem csak a nemzeti szocializmus fővárosa volt, hanem kettévágott városként később a kommunista Németországnak is. Ezért esett rájuk a választásom, annak ellenére, hogy ezek a városok a méretüket és a jelentőségüket tekintve közel sem állíthatók párba.

A könyvben fiktív és valódi szereplők is feltűnnek: Apfelbaum Ádám mellett Réz Pál is megjelenik. Mindketten főszereplői a regénynek, ám míg az utóbbit főleg szeretettel és tisztelettel kezeli az elbeszélő, az előbbit opportunista és sok tekintetben gyáva, hataloméhes embernek állítja be. Mi köti össze őket mégis?

Közvetett és inkább dramaturgiai volt Réz Pál szerepeltetése, a két hős nem áll paritásban egymással. A regény fősodrát Apfelbaum Ádám viszi, aki mellett megjelennek „keresztfigurák”: közülük Réz Pál a fő, ő vezeti a szubjektív história alakjait. Azért ő ennek a mellékszálnak a vezérlő figurája, mert a saját legendáriumomban Nagyváradnak Réz a főszereplője. Egyrészt, mert folyton Nagyváradról mesélt nekünk a Holmi szerkesztésének évtizedei alatt, másrészt, mert sok más alak is rajta keresztül kapcsolódik a történethez. A háború utáni irodalom minden szereplőjét ismerte, és közvetítette nekünk, akit lehetett, személyesen, akiket nem, mert meghaltak vagy emigráltak, azokról mesélt. Gazdag elbeszélő volt, a történetei élénken megmaradtak az emlékezetemben. Arra gondoltam, hogy ebben a regényben meglehetne a helyük a Réz Pál által elmesélt karaktereknek, hiszen a forma lehetőséget ad a jelen és a múlt, az élők és a holtak, a földiek és az égiek együttes szerepeltetésére.

De nem csak a tematika, hanem a műfaj és a szerkezet is lehetőséget adott erre. Minden versszakváltás kétesélyes: a következő versszak vagy az előző folytatása, vagy kezdődhet vele valami egészen más anélkül, hogy emiatt külön magyarázkodni kellene. A versszakváltásokon keresztül elég szabadon lehetett ugrálni idősíkok, történetszálak és figurák, helyzetek és jelenetek között.

Az asszociációk és visszaemlékezések személyesek. Alkalmat adtak arra, hogy egy olyan szubjektivitást engedjek meg magamnak, amit a korábbi könyveimben nem engedhettem. De a felidézett történeteknek, vitáknak, a regényben feltűnő kollégák csoportjának nem csak Réz Pál, hanem részben Esterházy Péter is a középpontjukba kerül. Esterházy már csak azért is, mert az Istennel, ördöggel, meg egyáltalán az emberen kívüli dimenziókkal ő sokkal közvetlenebb kapcsolatban állt, mint bárki más a barátaim közül, saját magamról nem is beszélve. Erről egy csomó könyve árulkodik, a legközvetlenebbül talán A Márk-változat az, ami nagyon közeli kapcsolatba kerülhet az én figuráimmal meg az általam megteremtett helyzetekkel.

Rajtuk kívül kik voltak még hatással a mű születésére? A verses regény (sőt, a dráma) műfajával kapcsolatban, gondolom, elsősorban Térey János munkásságát volna érdemes kiemelni.

Térey mindenképpen. Egyrészt abból a szempontból, hogy Térey a legjobb példa arra, hogy lehet és működik, vagyis egyáltalán nem elavult XIX. századi nyelven és formában beszélni. Persze a verses regénynek messzire nyúló hagyománya van, Puskin Anyeginjétől kezdve Goethe világdrámáján, a Fauston át Arany László A délibábok hőse című költői elbeszéléséig. Ezek mind izgalmas tükrök, tükröződések, melyek a hagyomány folytatására vagy az azzal való játékra adnak alkalmat.

A szakralitás, a metafizika beemelése madáchi hozadék, vagy azért emelte be Madáchot a műbe, hogy foglalkozni lehessen ezekkel a dimenziókkal is?

Inkább az utóbbi. Örültem annak, hogy az említett játékszabályokkal lehet ezekben a dimenziókban is mozogni. Madách világnézetéhez, a különféle kérdésekben elfoglalt álláspontjához, a Tragédia mondandójához vagy értékszemléletéhez kapcsolódni már sokkal problematikusabb lett volna. Arra nem is nagyon vállalkoztam, inkább csak éltem a műfajból és dramaturgiából fakadóan fölajánlott helyzetekkel. Persze egy kicsit fordítva is volt: akartam ezzel foglalkozni, írni akartam róla még azt megelőzően, hogy kitaláltam volna, hogy Madáchot meg Az ember tragédiáját is beemelem a regénybe. Elvállaltam ugyanis egy felkérést, hogy írjuk tovább Az ember tragédiája színeit. Akkor még nem sejtettem, hogy össze fogom kötni az akkoriban már a fejemben forgatott regénytervvel. Ezt már csak akkorra realizáltam, amikor elkezdtem a konkrét szöveget írni. Akkor jöttem rá, hogy amit a székesfehérvári színháznak leadok, az ennek a regénynek az egyik fele lesz, talán vázlata, csontváza a később megírandónak. Már csak terjedelménél fogva is, mert ott négyen voltunk egy estére.

Ha jól emlékszem, Darvasi László, Márton László…

…és Tasnádi István, meg én. Szerintem egy kicsit túlzsúfolt is lett emiatt a közös vállalkozásunk. Amikor Madách szereplőivel kezdtem számolni, és konstatáltam a helyzetet, hogy szabadon választott történelmi helyszínek és időpontok is rendelkezésre állnak, akkor értettem meg, hogy a Sátán meg Isten milyen nagy lehetőségekkel kecsegtetnek. Valamiféle kapcsolódási forma volt, ami fontos, de elsősorban a dramaturgiában, a szereposztásban és megformálásban adott ihletet a madáchi hagyomány.

Miért tartotta fontosnak ezeknek a bibliai helyzeteknek és karaktereknek a szerepeltetését? Egyrészt maga a téma már nem feltétlenül „trendi” a kortárs irodalomban, másrészt pedig mindenféle politikai, ideológiai és kulturális terheltség miatt olyan többletjelentésekkel társul, amelyek potenciálisan problematikusak is lehetnek.

A kereszténység és felekezetei története is rendkívül terhelt történelmileg, szerepét tekintve egyik jobban, mint a másik. De attól még jelentős tradíció, pláne a zsidósághoz való viszonyuk tekintetében, amely a regényben szintén középpontba kerül. Azt gondoltam, hogy ha már az egyik színben szó esik a nagyváradi gettóban elpusztítottakról, ott vannak a háború utáni témák is, például, hogy hogyan dolgozta föl vagy éppen hogyan nem Európa a háborút. Aztán van egy olyan dimenziója is a kérdésnek, hogy a II. világháború milyen problémákat vetett föl az Istenbe vetett hit és az ember által az Istennek kiosztott szerepek tekintetében. Ezzel persze sokan foglalkoztak már. A mindenek feletti jóság és a mindenhatóság szerepei a háború borzalmainak nem megfeleltethetőek, azaz nem férnek meg egy Istenben. De itt nem csak a hit kérdéseiről van szó, hanem általánosabban erkölcsi kérdésekről is. Az aggasztott a legkevésbé, hogy a mű milyen ideológiai kontextusba kerül, az azonban már jóval inkább, hogy hogyan sikerül megvalósítani, érdekes lesz-e egyáltalán.

A regény egyik legmarkánsabb eleme az ördög és az Isten között zajló kozmikus harc. Ebben a tusakodásban az aktív szerepet az ördög vállalja, Isten egyszer sem avatkozik az emberek dolgába, vagy csak a regény vége felé, minimálisan. Honnan ez az egyenlőtlenség?

Az ördög Madáchnál is aktívabb, de nem csak nála, általában is. Az isteni rend kormányoz, statikusabb és stabilabb, a megóvni való rendet képviseli. Ezek részben konzervatív, részben igen elvont kérdések: mit jelent jónak lenni, miközben aktív segítségről szó sincs, vagy legalábbis nem tetten érhető. Az istenivel nem vitatkozni kell, hanem hinni benne, ezzel szemben az ördöginek sokkal leleményesebbnek kell lennie, mert valamit mindig újratermel. A gonoszt játszani a filmekben is a leghálásabb feladat, ráadásul a regényben az ördög nem közhelyes figura, nem a gonoszságért gonosz, hanem rafinált, jár az agya. Így van ez Madáchnál is: nem egyszerűen a gonoszról van szó, hanem a kételkedésről. Az ördög a kritikai szellem, összetett figura, amellett, hogy gonosz vagy gonoszkodik (ezek sokszor csak álgonoszságok), sokszor azért tesz így, hogy megmutassa a statikus jó tarthatatlanságát. Az Úr figurám sokkal többször kerül kínos helyzetbe: amikor nem tud mit mondani, vagy elhallgat valamit, morog, villámlik, hanghibája van, visszavonul, vonogatja a vállát, nem tud mit csinálni. De hát hol mutatkozik meg az Úristen ennél aktívabban? Nekem ilyen az Isten.

A regény váltogatja nem csak az elbeszélés formáját, hanem az elbeszélőt magát is. Apfelbaum Ádám történetét, amit hol ő maga, hol a környezetében lévő emberek, hol az egyes szám harmadik személyű narrátor mesél el, megszakítják a szerző, azaz Závada Pál személyes élményei. Ön szerint hogyan érdemes inkább olvasni ezt a könyvet? Apfelbaum Ádám fiktív életének krónikájaként, amelybe a szerző beleszövi kommentárjait és Réz Pálról szóló emlékeit, vagy mint Réz Pál történetét, amelyet folyton megszakít Apfelbaum Ádám fiktív életének a története?

Hát, az utóbbit azért nem állíthatnám, mert az egészet semmiképp sem Réz Pál meséli. A regényt inkább az elbeszélő meséli, aki hasonlít rám, de nem azonos a szerzővel. Egy olyan narrátor, aki a régi elbeszélők pozícióját veszi fel, azaz sok mindenkibe belelát, sok helyszínen és időben megfordul, és szabadon mászkál ezek között. Valahogy úgy, mint a régiek, egy XIX. századi regényíró nem csinál problémát abból, hogy honnan tudja az elbeszélője, mit csinál hősnője a magára zárt ajtó mögött, vagy mire gondol öltözködés közben. Ezek az elbeszélők egyetértettek az olvasóval abban, hogy az író azért író, mert nem csak hogy mindent tud, hanem meg is írja. Szóval egyrészt erre az univerzális elbeszélői pozícióra játszom rá, másrészt ez az elbeszélő időnként átadja a hangot, mint egy mikrofont, más szereplőknek is. De ebben nincs semmi kacifántosság, többnyire rögtön kiderül, hogy éppen ki beszél. Itt, hogy úgy mondjam, egyszerűbb a helyzet még a korábbi könyveimhez képest is, amelyekben voltak többes számú, változó identitású elbeszélők is. Az Apfelbaumban hierarchia van, a fő- vagy általános elbeszélő néha átadja a szót a szereplőinek.

Vannak azonban olyan szöveghelyek, ahol kifejezetten a szerző mondja el az emlékeit, ő kap mikrofont. Így akár az is eszébe juthat az embernek, hogy ez egy önéletrajzi regény, ha már ilyen aktívan jelen van benne az író.

Igen, ezzel is játszik a szöveg valóban, mondjuk nem nagyon veszélyesen. Lehetne ez akár autofikció is, amelyben az ember önéletrajziként állít be olyasmit, ami egyébként fikció, de itt erről nincs szó. Amiket itt az elbeszélő önéletrajzi elemként vagy emlékként, viszonyként, kapcsolódásként mutat be, azok nagyjából úgy is vannak. Minden az, aminek látszik. A helyzet elég összetett anélkül is, hogy az olvasónak még azt is találgatnia kelljen, hogy mi az igazi, és mi nem.

Személyes élmény vagy benyomás inspirálta?

Emlékek, emlékezések, a halottakkal való kapcsolódások elég erős szerepet játszottak. Ezek meg is jelennek a regényben, név szerint. Azt például nem találtam ki előre, hogy kik legyenek ezek a kapcsolódások, volt bennem viszont egy megfogalmazhatatlan igény bizonyos élmények és emlékek megörökítésére, még akkor is, ha nem feltétlen találtam rajtuk fogást. Például amikor Esterházy Péter meghalt, nem tudtam róla nekrológot írni, folyton elakadtam, alkalmatlannak éreztem, amit összeszedtem. Ez nem azt jelenti, hogy később automatikusan belekúsznak a műbe az ember ilyen jellegű vágyai, ötletei, csak akkor, ha az ember megtalálja hozzájuk a megfelelő formát, ami nem közhelyes, elkoptatott vagy laposan megformált. Megvannak a kritériumai. A mű megformálási módozatainak megtalálása is intuíciók alapján történik, függetlenül attól, sikerül-e vagy nem. Nehezen tervezhető vagy programozható, és rutinból a legkevésbé megoldható feladatok ezek. Mindig meg kell várni, hogy a szöveg maga súgja meg a megoldást.

A regény lehetséges olvasatai között meg kell említeni a feminista szemszögű olvasatot is. Ezek szerint a regény kemény kritikát fogalmaz meg a férfiak nőkhöz való viszonyával kapcsolatban, példa erre Apfelbaum Ádám magatartása a nőkkel szemben. Mennyire volt tudatos döntés, hogy a nők helyzetének kérdését is feszegeti a könyv? 

Már rég nem vagyok szociológus, és addig se voltam igazán az, amíg szociológusként dolgoztam, ezért nem tudom, hogy a nők helyzete mennyire és hogyan változott a szexuális forradalom óta, kétségtelen azonban, hogy a női jogokkal és Éva jelentőségével többet foglalkoznak ma, mint korábban. Az viszont elég biztos, hogy a vallást gyakorló egyházak és papjaik nézetei elég kevéssé mozdultak el a tradicionális nemi szerepfelfogástól. Nem véletlenül írtam bele a regénybe Lilitet. A „Lilit-típusú nő” az autonóm, fölszabadult, egyenrangú, dönteni képes és dönteni akaró, a saját sorsát irányító és minden tekintetben önmaga felett rendelkező nő megtestesítője, akit korábban deviánsként megbélyegeztek. Így lett Lilit figurájába összegyűjtve az összes úgynevezett „rossz” női tulajdonság: jár az agya, saját akarata van, oda megy, ahova neki tetszik, és nem fogadja el a férfiak által neki kiosztott szerepeket. Sok nő és a férfiak jó része is elutasító és kirekesztő a Lilit-típusú női magatartással szemben, sőt úgy néz ki, hogy még az Isten is. Lilitet ugyanis száműzték a szent szövegekből, vele együtt a Lilit-féle magatartást is, és mindez állítólag Isten jóváhagyásával történt.

A kérdés azonban aktuális: lehet-e egy modern autonóm nő őszintén hitgyakorló úgy, hogy közben a dogmák igen kevéssé engedik meg ezt a fajta viselkedést. Főleg, amikor bizonyos emberek a nők saját testük felett való rendelkezésének jogát és az abortusz kérdését kezdik felülvizsgálni, ami nem csak Orbán Viktornak jár a fejében, hanem az amerikai társadalomnak és törvényhozásnak is.

Egy barátom Apfelbaum Ádámot gyávának látta, számomra a viselkedése inkább énközpontú és elvtelenül arrogáns. Ön mit gondol saját teremtett hőséről?

Nehéz az embernek a saját figuráját bizonyos fajta jellemvonások rendszerébe belökni. Az biztos, hogy nem egy pozitív figura. Egy olyan alakot akartam teremteni, aki rendkívül becsvágyó, szeretne jól és gazdagon élni, a földi jóból részesülni, és a saját képességeit a lehető legnagyobb sikerrel kibontakoztatni. Ennek érdekében különféle hatásoknak teszi ki magát a világban, hogy sok mindent felszedjen. Ezért is találja meg magának Berlint, amely szerinte mindennek a közepe. Nagyvárad jelentős tradícióit már fölszippantotta, úgy érzi, már túllépett rajta. Ebben mutatkozik meg az egyik jellemhibája is: teljesen félreérti és félreismeri a saját képességeit. Az ambícióit képtelen szinkronba hozni a képességeivel, a teherbírásával, kitartásával, meg egyáltalán a tehetségével. Ő egy tipikus féltehetség ugyanis. Rendkívül becsvágyó, és iszonyú magasra tartja magát. Különféle csábításoknak teszi ki magát, hogy azok gyümölcseit megkaparintsa, de marad, ha mázlija van – lesz egy jó nője, aki menő filmrendező –, és pillanatok alatt elfelejti, hogy tulajdonképpen filozófiát akart tanulni, művész és tudós kívánt lenni, meg általában minden is. Egy propaganda-filmhíradó kitartott munkatársa lesz, amivel voltaképpen megbékél.

Ugyanakkor van benne valamiféle nosztalgia a tisztesség iránt is. Segíteni szeretne Évának, amikor elhurcolják, de gyáva, mert végül nem tesz semmit. Képtelen a megoldásig jutni, ez részben gyávaságból táplálkozik (hiszen nem merne feltűnősködni), de leginkább arról van szó, hogy még elméletben sem tud eljutni addig a fajta lázadásig, hogy egy komoly stratégiát dolgozzon ki a szerette kimentésére. Meg, mint minden más helyzetben is, nem szeret rosszul járni és túl nagy energiát fektetni a dolgokba. Túl akarja élni, vagyis ha az a veszély fenyegeti, hogy Évával együtt elpusztítják, minden további nélkül elárulja. Persze időnként őszintén fölhorkan a Lucifer nevű gonosszal szemben, és ellenszegül neki, persze nem túl erősen. A legvégére pedig lesz belőle egy tudományipari hivatalnok, ráadásul a jó moszkovita NDK-s típusból, egy kiöregedett egyetemi ember, aki ha helyzet van, mégis csak képes betölteni a forradalmi bohóc szerepét, aki elhiteti magáról, hogy egy népvezér.

Azért is érdekes ez, mert Apfelbaum Ádám folyton perszónák és titulusok mögé bújik, hogy a cselekedetei morális következményei alól felmentse magát. A regény elején ez a művészet, később a tudós, majd a politikai aktivista szerepe. Tudatos utalás-e ez arra, ahogyan kiváló művészek és értelmiségiek etikailag megkérdőjelezhető viselkedését sokan alkotásaik nagyszerűségével igazolják?

Igen, lehetne célozgatás, de azért ebbe nem nagyon akartam belemenni. Már csak azért sem, mert Ádámot nem tudtam volna jelentőséggel bíró műveknek az alkotójaként elképzelni. Ő el se juthatna addig, mint Leni Riefenstahl, akinek a filmjei művészileg lehetnek akár jelentősek is, de a mögöttük álló ideológia – és emiatt az egész karrierje is – morálisan problematikus. Ádámnak nincs ilyen műve, nem is lehetne olyan, ami igazolná. De szerepelnek a regényben olyan figurák, mint Heidegger, van szó német és szovjet filmművészetről, tudományról, amelyek mindkét országban sajátos viszonyba kerülnek az állam hatalmi berendezkedésével meg a művészek támogatására juttatott pénzekkel. Ezzel kapcsolatban nem tudok semmi újat mondani. Olykor sajnálatos, ha egy jelentős művészt túlságosan is elcsábít a hatalom, közelebb kerül hozzá, mint szabad lenne, de vannak, akik szerint az is sajnálatos, ha a művész olyan engesztelhetetlen, hogy el sem fogad semmiféle támogatást, és emiatt nem tud kibontakozni a művészete. Ezeken a kérdéseken sokat lehet vitatkozni, konkrét példák kapcsán, de Ádám nem ilyen. Ő sem tudósnak, sem művésznek, sem homo politicusnak nem jelentős. Inkább csak ügyes, ügyesen köt alkut, és nagy túlélő. Megkötött az ördöggel egy aljas üzletet. Szimbólum és mese.