Kaari lánytestvérei

■ Kaari Utrio: Éva lányai. Az európai nő története (Corvina, 443 oldal)

Kedves Szerkesztőség, van nekem, ahogy azt az olvasók írni szokták, egy barátom.

Aki hogy járt.

Könnyelműen elvállalta, hogy recenziót ír a finn Kaari Utrio Éva lányai című könyvéről. Bevallja, anélkül, hogy látta volna. Belelapozott a könyvbe, sok-sok gyönyörű metszet, párhuzamos meseként bőséges szövegű képaláírásokkal; de csakhamar ráébredt, hogy itt nem lehet, könyvbemutatás címén, a szerzővel versenyt hódolni a szépnemnek, ez más. A szerző maga ugyanis — nő, ami tökmindegy lenne (itt máris magyarázkodni kényszerült a barátom, és innen kezdve már nem jó), de ettől most mégsem lehet eltekinteni, azt mondja, mert az írónő már a tizenötödik oldalon leszögezi, hogy műve témájának, a női kiszolgáltatottságnak eddigi tudós-antropológus elméleteit férfiak agyalták ki, és a nőt tárgyként kezelték, aztán, lapozott előrébb a barátom, hogy „az írott történelem a férfiak számára írott történelem”, amelyben „a férfi elmondhatja, miként vélekedik a nőkről, azt is, hogy szerinte a nők hogyan gondolkodnak önmagukról, de a nők tapasztalatairól nem képes beszámolni, és nem is tartja fontosnak azokat”. Hát ez nem egy vaskos előítélet, legalábbis megengedhetetlen túláltalánosítás? — kérdezte a barátom fájdalmas hangon. De ha kifogásolom, azzal már igazolom, hogy nem fogadom el a nő azon tapasztalatát, miszerint a férfiak nem tartják fontosnak a nő tapasztalatait. Vagyis azonnal tekintetbe kell vennem, hogy én férfi vagyok, a szerző pedig nő, amit nem szeretek, ha állítások igazságtartalmáról kellene hogy szó legyen.

És ezek után a barátom, beismeri, annak árulkodó jeleit kezdte keresni, hogy Kaari Utrio vajon nem a férfinemre évezredek vádját zúdító, nagyszabású tetemrehívásként, nem elfogultan ábrázolja-e az európai nő mindenkori kiszolgáltatottságának (egyébiránt tökéletesen helyénvaló kérdésnek) a történetét. Az előítéletek utáni vadászat azonban mind gyanakvóbbá és ingerültebbé tette a barátomat, kivált, ha a megírandó recenzióra gondolt (úgy lerántom, mint a huzat, heveskedett, ha a könyv egy-egy bekezdését eredetieskedően döfködőnek találta). És egyáltalán, veszítette el néha már korábbi türelmét is, embereket megaláztak, kínoztak, halomra öltek, köztük nőket is. De férfiakat talán nem? Meg gyerekeket? És miért az a lényeges, hogy ezt, úgymond, férfiak tették, miért nem az, hogy despoták, királyok, önkényurak (mellesleg királynők és önikényúrnők is), dohogott a barátom, ahogy meséli.

Aztán megjött, azt mondja, nőm Üzbegisztánból, némileg kikelve magából, mert ott még a helybeli férfi kollégák is az útszéli barmocskákhoz hasonlatosan bántak vele. míg egymással vagy az idegen férfiakkal is rendkívül előzékenyen. Amikor a barátom azt is megtudta, hogy a nővel, mint alacsonyabb rendű lénnyel szembeni intolerancia párja véletlen betegségét csaknem veszélyessé súlyosbította, már ütni tudott volna. Hogy veszik a bátorságot, hogy így bánjanak vele, tombolt a dühtől elfúló hangon.

Az Utrio-könyv és más férfi–női izék társaságban is előkerültek, volt ordibálás, férfi–női megsértődés, magyarázkodás, sikertelen békülési kísérletek, ne részletezzük, borult el barátom homloka. Akkor döntött úgy, hogy elfogulatlan lesz, eltekint a szerző nemétől, átsiklik a mindenkori történelmi nőgyűlöleten apró elégtételt venni akaró, férfiba szurkáló megfogalmazásokon. Különben is, amikor az esti vita hevében kikérte volna magának, hogy már bocsánat, de ő soha nem…, lecsapott rá egy női hang: Ki beszél itt rólad, paranoiás vagy? Hát ő nem lesz, gondolta.

Előrelapozott, tárgyilagosan megállapította, hogy Utrio a nők alávetésének történelmét a még paradicsomi idill példázataival indítja keserves útjára: Egy anatóliai város a startpontja a fejlődésnek, „amely az osztály nélküli, a nemek közötti egyenrangúságon alapuló társadalomból”— Çatal Hüyükben a fő sírhely a papnő anyáé és kislányáé, a melléksírban egy férfi (férj vagy rabszolga?) nyugszik — „ahhoz a patriarchális társadalomhoz vezetett, amely az európai civilizáció alapja”. A csupa gazdagság, művészet, tánc és erotika kreatív Édenkertje mégis a bronzkori Kréta, amely „talán a legtökéletesebb, leghumánusabb civilizációs forma volt, amit az ember valaha is kitalált”, nota bene — a „nőuralom jellemezte”.

De Mezopotámiában feltámadt, mesélte tovább olvasmányát a barátom, a görögöknél és a rómaiaknál kiteljesedett, s bár az egyiptomi matriarchátus esetében némileg visszaszorult, a kereszténységben végleg győzedelmeskedett a nő tárgyiasítása (reifikáció) és a nőgyűlölet (mizogűnia). A női nemre a szelencét kinyitó Pandóra és az almát leszakító Éva nyomorúságot és gyötrelmeket ránk szabadító bűnének árnya vetül. Hogy miért? A korai népeknél leginkább az omnipotens női szexualitással szembeni félelem, a férfiúi kisebbrendűségi érzés agresszivitása miatt, idézte fel a barátom a megfejtést; a görögök és a következő évezredek számára Platón és Arisztotelész a szellem és a kultúra védelmében bizonyította be, hegy a nő vad, kultúrálatlan, olcsó és mocskos; s noha Jézus állítólag „önálló, eleven szellemi lényekként” bánt a nőkkel, sőt újabban előkerült írások szerint Mária Magdolnát jobban szerette, mint a tanítványait, és „gyakran szájon csókolta”, a patriarchális Pál apostol, a tökéletes önmegtartóztatásba megtért Szent Ágoston és a nőgyűlöletben valósággal tobzódó Aquinói Tamás már bebizonyították, hogy „a nő, ha nem is Isten tévedése, hiszen Isten soha nem tévedhet, de mindenesetre félresikerült férfi”. „Hatszáz évvel később” — olvasta fel a barátom, a szerző történészi logikáját pikírt hangsúlyozással minősítve, a következő mondatot is — „már olyan messzire jutottunk, hogy egy másik doktor, Sigmund Freud újra csak bebizonyította, hogy a nő fogyatékos férfi, akiben örökös irigység munkál nemiszerve miatt.” Eközben a barátomat, el kellett hogy ismerje, egyre inkább érdekelték a további fejezetek, a fesztelenül előadott példázatok a bizánci császárnékról, a frank és germán urak és úrnők rémséges tetteiről, barbár és keresztény házasodásokról és válásokról, jót derült azon, hogy a középkor legjelesebb szent mártírnőinek legendája Utrio szerint „meglepő vegyüléke a szadizmusnak, a pornográfiának és az extázisnak”, s azt tapasztalta, hogy a könyv egyre gazdagabb, mind imponálóbb felkészültségről árulkodik. Elégedetten nyugtázta, hogy a fejezetek nem csupán a szentekként és uralkodóháziakként nevessé vált nők hosszú sorának történeteire támaszkodnak Angliától Oroszországig és Svédországtól Spanyolországig, hanem a „közösségi emberek”, a névtelen középkori nők vigasztalan sorsáról szóló magvas, társadalomtörténeti fejtegetésekre is.

A könyv fő kérdése azonban mindvégig az marad, mutatott rá a barátom, vajon milyen következményekkel járt a középkorban és az újkorban az a tény, hogy a nőket csökkent értékű, félresikerült teremtményekként kezelték, fent és lent, a társadalomban és otthon, Londonban és Moszkvában. Az erre vonatkozó szisztematikus anyaggyűjtés már több helyütt lenyűgözte barátomat, példaként a boszorkányüldözési tébolyról és a késő középkori, kora újkori családról írottakat említi, de a leginkább megrendítőnek a gyerekekkel való bánásmód mai ésszel felfoghatatlan kegyetlenségéről, valamint a korai iparosítás asszonyainak és gyermekeinek helyzetéről szóló fejezeteket tartja.

A barátom alig talált többé már elfogultnak minősíthető megfogalmazásokat, belátta, hogy a nemek egyenrangúságának számára tökéletesen magától értetődő elve — évezredes küzdelem produktuma, amelynek állomásait joggal jelzi a szerző múltbeli „lánytestvéreinek” névsora: Anna Komnena bizánci történetíró, hercegnő; a francia Christine de Pisan, aki már a XV. század elején szót emelt írásaiban a nők helyzete miatt; Mary Wollstonecraft, A nők jogainak védelmezése (1782) című könyv írója; Florence Nightingale, a viktoriánus női szerep kritikusa; Fredrika Bremer, aki Svédországban feszegette nemének korlátait, és még sokan mások — mellettük alig néhány férfi, mint Condorcet márki, a női egyenjogúság szószólója vagy John Stuart Mill, aki „a nőt emberként ismerte el”. De ott vannak azok az egyébiránt rendkívüli elmék, írja Kaari Utrio, meséli a barátom, akik természetesnek tartották a nők alávetettségét; Bacon, Montaigne, Descartes vagy Pascal, akik még csak meg sem említik, hogy korukban, városaikban folyton égnek a boszorkányégető máglyák; Luther, Kálvin és Zwingli, akik a megreformált egyház „tudományos nőgyűlöletét” megalapozták; vagy a nőket megvető, gyerekeit lelencházba adó, de a nevelésről elmélkedő Rousseau. De Fichte szerint sincs szüksége a nőknek tanulásra, és Hegel nézetei sem különbek, nem beszélve Freudról vagy a természetes kiválasztódással is a női alacsonyabbrendűséget igazoló Darwinról.

Ez mind nagyon izgalmas, fordított megint vélekedése irányán a barátom, de a könyv utóbb ismét ellaposodik, kurtán-furcsán ér véget valahol századunk elején, mielőtt még a nagy emancipációs törekvések kiteljesednének. Színvonala egyébként is egyenetlen, sok benne a túlontúl általános, hogy ne mondjam, mondja, közhelyes megállapítás. Üdítően ékelődnek ebbe az írásmódba a név szerinti egyszemélyes asszonyi sorsok, de a két szint között mindig űr tátong, amiért sokszor azt sem tudjuk, hol járunk az európai térben és időben. A történészi kutatómunka e jeles produktuma mellől azt hiányolom ebből a sikerkönyvből, fejezte be élménybeszámolóját a barátom, amivel például Enyedi Ildikó filmje. Az én XX. századom megajándékoz: női szemmel úgy nézni a történelembe, hogy csoda történjék.

Jó, akkor ülj le, és fejtsd ki, szólítottam fel, kedves szerkesztőség, a barátomat, de ő makacsul ingatta a fejét, s miután megkért, hogy mentsen ki önöknél feladata alól, elrévedő tekintete az asztalon heverő Magyar Nők Lapjára s benne Kaari Utrio képére szegeződött.