A halál angyala Ozymandiással találkozik

Csak kell lennie itt valami büfének, kizárt, hogy ne legyen, mondta Wildschwein úr, fejét radarernyőként forgatva, de sajnos büfére emlékeztető képletnek nyoma se volt. Próbáljuk megkeresni, javasolta, ám ekkor a mellettük trécselő angol hölgyek egyike odafordult hozzájuk és azt mondta, hogy a szfinx oldalában, ahol a Sound & Light show van, ott büfé is található, szendvicsek, sütemények, üdítők, több a semminél. Mondta ezt anyanyelvi magyarsággal, majd mosolyogva elköszönt, és a másik hölggyel együtt elhagyta a helyszínt.

Wildscweinék másnap is kimentek Gízába, sőt harmadnap is, úgy érezvén, hogy a piramisok meg a szfinx látványával betelni úgyse lehet. Bámészkodtak, amíg végképp meg nem unták, aztán indultak volna visszafelé, amikor felbukkant előttük a magyarul beszélő angol hölgy, de oly váratlanul, mintha csak a homokból nőtt volna ki. Wildschweinéket a régi, kedves ismerősöknek kijáró meleg szeretettel üdvözölte, ettől pedig Wildschwein úr fölöttébb elszontyolodott, s mint hamarosan kiderült, teljes joggal. Pár perc se kellett hozzá, s az Olívia névre hallgató nőszemély nacionáléja nyitott könyv volt előttük, szerencsére nem túl vastag könyvet kell elgondolnunk, hanem meglehetősen vékonyat. A némber az egyetem után egy nyelviskolában helyezkedett el, anyanyelvi tanárokkal dolgozott együtt, egyikük elcsavarta a fejét, összeházasodtak. Pár évvel később kiköltöztek Angliába, Larry anyját ugyanis magához szólította az Úr, szenilis apja pedig egyedül maradt. Persze Olívia mindezt részletgazdagon, hangulatfestő erővel vázolta föl, közben a nap mind magasabbra hágott az égen, forró széllökések jöttek, és homokkal szórták meg Wildschwein úr nemes arcvonásait, de juttattak belőle a nyakába is, és a ruhája alá mindenütt. Harrison úr, az apuka egyébként nem sok vizet zavart, naphosszat üldögélt a karosszékében, általában szunyókálva, csak este állt fel, hogy a szobájába vonuljon. Aztán eljött a nap, amikor ülve maradt. Menye pár hónappal később megpróbált valami kenyérkereset után nézni, sikerrel járt, munkája kimerítő, egyhangú és híjával van mindenfajta eleganciának, de jól fizetik.

Pár méterrel arrébb tüskésfarkú gyík dugta ki a fejét a homok alól, előbb figyelmesen vizsgálgatta, majd mind kajánabb képpel méregette Wildschwein urat. Anyádat, gondolta a megfigyelt személy, ettől a tüskésfarkú gyík megsértődött és visszafarolt a homok alá. Olívia eredetileg egyiptológus szeretett volna lenni, ám idejekorán kiderült, hogy ahhoz neki se kitartása, se szorgalma, se tanulékonysága nincs elegendő. Az ábránd szertefoszlott, viszont a krokodilok, a skorpiók és a múmiák iránti vonzalom megmaradt. Figyeli az egyiptomi régészettel kapcsolatos híreket, ezek ugyan elég ritkásan csordogálnak, ami pedig mégis a kívülálló szeme elé kerül, az se igazán érdekes. Most például három pofa el akart lopni egy tíztonnás fáraószobrot valamelyik Asszuán melletti kőbányából, daruval mentek érte, ám a világsajtó az egészről jóformán tudomást se vett. Ha egy közép-ázsiai diktátor szobrát ledöntik, az talán hír, ha II. Ramszeszét akarják ellopni, az nem hír. Pedig őt még Shelley is megverselte, fűzte hozzá Olívia úgy is mint egykori angoltanár. „Király légy bár, jöjj és reszketve nézz: / Nevem Ozymandiás, urak ura” – stréberkedett Wildschwein úr, próbálván felidézni, hogy Shelley honnan a francból vette és milyen alapon akasztotta II. Ramszesz nyakába ezt az Ozymandiás nevet, de nem jutott az eszébe semmi. Hallgatta Olíviát, aki arról számolt be, hogy Egyiptomot Larryvel többször is fölkereste, mígnem aztán eljött az a nap, amikor a Pleaky Blinders nézése közben Larry szokatlanul elcsöndesedett, sőt a whiskyjét se itta meg. Olívia azóta úgy érzi, hogy ő valójában a halál angyala, amivel egyébként nem volna semmi gond, viszont evvel a képesítéssel magasabb presztízsű állásra ácsingózni nyilvánvaló nonszensz. Marad az, ami már bevált.

Wildschweinék taxival indultak visszafelé, vitték magukkal új ismerősüket is. Ő eredetileg a szállodájába igyekezett, Wildschweinék az Abu Tarekbe, viszont a két objektum mindössze kétszáz méternyire van egymástól. Wildschwein úr természetesen élt a gyanúperrel, hogy Olívia még az Abu Tarekbe is velük fog tartani, ezért – biztos, ami biztos – elmondta neki, hogy az Abu Tarek valójában gigantikus népetető, akkora, mint egy reptéri tranzit, de négy szinten, ilyen még Oroszországban se létezik. Látva, hogy Olívia szeme már ettől is csillogni kezd, gyorsan hozzátette, hogy benne csupán egy-, azaz egyetlenegyfajta ételt lehet kapni, semmi mást. Wild­schwein úrnak természetesen, mint mindig, most is igaza volt, Olívia lelkesen követte őket az Abu Tarekbe, odabenn pedig egyik ámulatból a másikba esett. Az étterem belsőépítészeti kiképzése a fél évszázaddal ezelőtti tudományos-fantasztikus filmek díszlettervezőinek képzeletvilágát idézi ugyan, rondának viszont mégse mondható, a tisztaság messze az észak-afrikai vagy közel-keleti sztenderd fölött, a személyzet stílusában pedig a legháklisabb idegenek se találnak kifogásolnivalót, és ez őket – mármint a háklis idegeneket – néha kissé megviseli.

Nagy, közepes vagy kicsi, ez a választék, a vendég kipengeti a roppant méltányos árat, és szinte azonnal étkéhez jut. Asztalán ízesítőket talál, az egyik egy marha erős csilimártás, a másik ecetből és zöldcitromléből való keverék, a harmadik pedig fokhagymás só, másra garantáltan nem lesz szükség, sőt másfajta ízesítő használata föl se merül. Az étel neve kusari, megkülönböztető sajátossága pedig az, hogy a vendég tányérján, a vendég szeme láttára áll össze. Alulra frissen kifőtt tészta kerül, arra rizs és lencse keveréke, rá paradicsommártás és némi főtt csicseriborsó, legfelülre pedig barnára, ropogósra sütött hagymakarikák. Leírás alapján nehéz felfogni, mi ebben a jó, sőt valószínűleg lehetetlen, kóstolni kell. Nem okvetlenül az Abu Tarekben, sőt nem is feltétlenül Egyiptomban, lévén bárhol gond nélkül elkészíthető. Az eredmény mindenkit levesz a lábáról, ahogy Olíviát is levette. Kis termetű, filigrán némber, könnyed, gracilis mozdulatokkal és minden sietség nélkül, de fáradhatatlanul csipeget, az étel pedig úgy tűnik el a tányérjáról, mint fűszálakról a harmatcseppek, ha fölkel a nap.

Kusarihoz természetesen nemcsak az Abu Tareknél juthat az éhező, hanem Kairóban szerte mindenütt, de leginkább a középkori városrész falainak apró nyílásaiból, vagy éppenséggel szamár vontatta kordékról kínálva. A színvonal változó, az összetétel nem annyira, a kusari népszerűsége pedig helyszíntől függetlenül stabilnak mutatkozik. Némelyek szerint már a piramisok építői is kusarit ebédeltek, mások ellenben úgy tudják, hogy valamikor a múlt század derekán éhes vendégek kértek bebocsáttatást egy épp zárni készülő kairói etetőbe, a szakács pedig mit tehetett, kiosztotta nekik a maradékot. Tészta, rizs, lencse, paradicsommártás stb., mindenki kapott mindenből, a vendégek az eredményt felfalták, és elégedetten otthonaikba tértek. Másnap viszont újfent betoppantak ugyanoda, és az előző este megkedvelt ínyencséget követelték.

Evvel a kusari megszületett, és hamarosan meghódította egész Egyiptomot.

Az általánosan elfogadott vélekedés szerint azonban a kusari valójában az indiai konyhából ismert kisri, kicseri vagy khicsdi nevű étel külföldre szakadt utódának tekinthető, brit katonák hurcolták be Egyiptomba a második világháború idején. Gyanítható, hogy csakugyan így is történt, bár Wildschwein úrnak az előző változat rokonszenvesebb. Egy további verzió szerint, melyet Clifford A. Wright, a világ egyik legfelkészültebb gasztrohistóriai szaktekintélye képvisel, a kusari első írott említése Ibn Battúta muszlim tudós és felfedező naplójában olvasható, evvel viszont az a gond, hogy Ibn Battúta naplót nem írt, de mást se nagyon. Utazásait illetően egyetlen szöveg létezik, azt (vagy legalábbis annak egy részét) állítólag csakugyan ő diktálta valakinek, címe Tuh.fat an-Nuz.z.ār fī Gharāʾib al-Amșār wa ʿAjāʾib al-Asfār (remekmű érdekes városok és csodálatos utazások iránt érdeklődőknek), röviden a Rihla, azaz Utazások. A mű igényes, ám kivonatos magyar fordítása 1964-ben, a Világjárók sorozat tagjaként látott napvilágot, tartalmazza a Kairóról szóló részt is, de a kusariról említést se tesz.

Viszont – és most jön a csavar – az Indiáról szóló részben felbukkan a kisri nevű eledel, mungóbab és rizs, ami a kusariban levő lencse és rizs megfelelője. Egyfelől tehát Ibn Battúta csakugyan említi a kusarit, vagy legalábbis annak az indiai előképét, másfelől pedig a kusari csakugyan India felől hódította meg Egyiptomot, ergo mindenkinek igaza van, de másképp.

A lényeg viszont az, hangoztatta Wild­schwein úr, hogy a kusari az egyiptomi kulináriának nemcsak a legnépszerűbb eledele, hanem egyben a csúcsa is, de menjünk nyugodtan tovább, kimondható, hogy a fáraók földjének általunk ismert konyhaművészete valójában a kusarival azonos. Van még a biszára, ami lóbabpüré jó sok friss mentával, korianderrel és kaporral, plusz só, bors olívaolaj, egészen egyedi ízvilág, és van a jutalevélből főzött molokhija, bár annak különféle változatai a világ más pontjain is felbukkannak. Itt leginkább csak azért említem, hogy a fáraók országának mégse csupán két kulináris specialitása legyen, hanem legalább három. Úgy mégiscsak jobban hangzik, ám evvel csakugyan vége is. A többi készülhetne az arab világ, sőt a Közel-Kelet bármelyik országában, emilyen kofta, amolyan kebab, falafel, töltött paradicsom és paprika, desszert gyanánt tömény szirupban ázó levelestészta-félék, melyektől az ember szája összeragad. Mindez persze nem azt jelenti, hogy Egyiptomban ne lehetne jókat ebédelni vagy vacsorázni, mert igenis lehet, az ételek nem hitelesen egyiptomiak ugyan, de fogyaszthatók. Már ahol csakugyan azok. Muszakának nevezett fogás is van az étlapon, ez birka- vagy marhahúsból készült padlizsános ragu, semmi gond vele, viszont jellemzően egyiptominak azért nem mondanánk.

Wildschwein úr mindezt valamelyest részletesebben adta elő, Olívia pedig akként foglalt állást, hogy az egyiptomi konyhát ő az elmondottak tudomásulvételét követően is kedvelni fogja, sőt a kusarival való találkozás gyümölcseképp még az eddiginél is jobban kedveli. Már csak azért is, mert ebédelni a munkahelyén szokott, vacsorázni egy falusi kocsmában, az ottani felhozatalhoz képest pedig a legszerényebb kairói büfé is csúcsgasztronómiát képvisel, már ha csak az ízvilágot tekintjük. Később aztán kiderült, hogy a „falusi kocsma” kifejezés enyhe túlzásnak tekinthető, Olívia ugyanis a North York Moors területén lakik és dolgozik, ott pedig falvak nincsenek is, inkább csak tanyák vannak, evvel együtt kocsma azért akad emitt-amott. Nyugodalmas hely, tiszta levegő, barátságos emberek. Lápvidék. Larry ott nőtt fel, ahogy a szülei is, sohase akartak eljönni onnan, ahogy Olívia se akar. Munkát is talált magának ott a közelben, nem túl elegánsat ugyan, viszont meg lehet belőle élni, de hát erről már szó esett. Mi az a munka?, kérdezte Wildschwein úr, chicken sexing, felelte Olívia halvány mosollyal, hallgatósága pedig tapintatosan álmélkodott.

A chicken sexer hatalmas csirkefarmokon dolgozó betanított munkás, feladata az, hogy a naponta tonnaszám kikelő naposcsibéket nemüknek megfelelően szétválogassa. Erre azért van szükség, mert a tojók és a kakasok hasznosítása eltérő, a tojók, mint azt a nevük is mutatja, arra rendeltetettek, hogy tojásokat rakjanak, a kakasok pedig a következő csibenemzedékek létrehozásának frontján kapnak megtisztelő feladatot. Tojásfarmokon viszont egyáltalán nincs rájuk szükség, sorsuk tehát ott a gyors és remélhetőleg kíméletes halál leend, míg ellenben a tojókat a tojásrakást elősegítő tápokkal és hormonokkal kényeztetik.

Amióta chicken sexer vagyok, azóta én csirkét nem eszem, szögezte le Olívia ezen a ponton, hacsak olyat nem, amelyik garantáltan rendes tyúkudvarban növekedett, és csirkéhez méltó táplálékot volt szerencséje élvezhetni. Ami pedig a munkát illeti, a csirke ismeretesmód madár, a madaraknak pedig kloákájuk, azaz egyetlen, ám többcélú segglyukuk van, nemük megállapítása érdekében tehát vigyázó szemét a chicken sexer arra a lyukra veti. Három másodperce van rá, normában dolgozik, gyorsnak kell lennie, egyszersmind azonban pontosnak is. Fölemel egy csibét, ám azt eleve úgy fogja meg, hogy két ujjának enyhe nyomására kinyíljon a kloáka, ő pedig tapintatlan módon beléje tekintvén feltárhassa a természet ottan rejtőző titkait. A továbbiakban ezt kell ismételnie percenként hússzor, azaz óránként ezerkétszázszor, amíg ő és kollégái az aktuális szállítmányt át nem vizsgálták, ez pedig tizenkét-tizenhárom óra is lehet akár. A betanulási idő három teljes év, jelentkező viszont alig, noha a chicken sexer munkája Angliában a legjobban fizetett állások közé tartozik, akár az évi hatvanezer fontot is elérheti.

Olívia itt szükségesnek látta megjegyezni, hogy Angliában a régészek átlagos jövedelme ez idő szerint harmincezer font körül mozog, persze hozzátette, hogy ennek amúgy semmi jelentősége nincs. A régészet és az egyiptológia egyébként is lezárt tudomány, mindenfajta izgalom híján való, de ha mégis történik körülötte valami érdekes, az a külvilág leleményességének köszönhető. Mint például most is, amikor II. Ramszesz alias Ozymandiás egyik szobrát próbálták elcsaklizni, ez már valami. Ez nem szalámilopás a sarki közértben, hanem nagyívű gaztett, amely, még ha piti csirkefogók próbálkoztak is vele, a monumentalitás jegyeit viseli magán, és így a külső szemlélőből valamifajta tiszteletet óhatatlanul kivált.

Nagyívű gaztettnek azt nevezhetnénk, ha Alexandriától Abu Szimbelig egész Egyiptomot egyben ellopnák, vélekedett Wildschwein úr, ám ezt nem mondta ki, mert minek. Olívia még a kétezres évek legelején költözött Angliába, ergo a nagyívű gaztett fogalmáról halvány gőze sincs. Azt se tudja szegény, mit beszél.

Hónapokkal a hazatérésüket követően felködlött az elméjében valami. Diodórosz Szikulosz. Ő írja, hogy Thébában járva látott három jókora szobrot, szüénéi fekete kőből készült mindegyik, a legnagyobbnak a talapzatán felirattal, miszerint a királyok királya, Oszümandüasz vagyok. Shelley tehát az Ozymandiás nevet innen vette. „»Király légy bár, jöjj és reszketve nézz: / Nevem Ozymandiás, urak ura.« / Más semmi jel. A roppant rom körül / Határtalan szélesre s hosszura / A holt homoksík némán szétterül.” Vagyis a múlt megalomán handabandája a jelen felől közelítvén gyermeteg páváskodásnak mutatkozik, az önkényuralom tárgyi emlékeit arra kószáló hiéna hugyozza le, diadalittas kacaját a sivatagi szél messzire viszi. Más kérdés, hogy a régmúlt tárgyi emlékeinek jó része még most is megvan, míg ellenben amit az új undokak hoznak létre, annak holnapra már nyoma se marad.

Az eljövendő korok hiénái tanácstalanul kószálnak az addigra elsivatagosodó Kárpát-medencében kacagtató vagy legalább lehugyozható objektumok után kutatva, de nem lesz se ez, se az. Csak homok, szél, homok, szél, homok.