Élet és Irodalom,
LXX. évfolyam, 41. szám, 2026. október 9.
VÁNCSA ISTVÁN
Kim Lane Scheppele, a Princeton Egyetem professzora, aki meglepő gyakorisággal bukkan fel a pannon lankák között, ezúttal a 444-nek adott tartalmas interjút, amelyben ránk nézve előnyös, sőt már-már hízelgő megállapítások egész sorát kockáztatta meg. Országunk hangulatát derűsnek látja, volt miniszterelnökünk személyiségét viszont meglehetősen veszélyesnek. „Orbán soha nem adja fel. Sok itteni barátom azt mondja, Orbán soha nem fog visszajönni ebből. Tévednek, Orbán vissza fog térni” – jelentette ki. Felidézett egy 1995-ös utat: a Fidesz súlyos veresége után Orbán Viktorral Ukrajnába utazott. „Amikor visszajöttem, azt mondtam egy itteni barátomnak, hogy én ilyen veszélyes emberrel még soha nem találkoztam. Mire ő azzal érvelt, hogy de hát most szenvedett megsemmisítő vereséget, nincs semmi hatalma. De én már akkor is azt láttam, hogy csak azt méregeti, hogyan is térhetne vissza.”
Scheppele jóslata szerint a győztes Tisza Párt idővel több pártra válhat szét, amit ő egy demokráciában amúgy egészséges folyamatnak tart. Úgy látja, a törésvonal a kozmopolita és a nacionalista irány között húzódhat majd, ezt a rendszerváltás kori népi–urbánus ellentéthez hasonlítja. Hangsúlyozza azonban, hogy a szakadásnak később kell jönnie; előbb a kulcsfontosságú alkotmányos reformokat kell végrehajtani. Azoktól viszont még messze vagyunk, és a pártszakadások menetrendje sem feltétlenül princetoni professzorok időbeli ütemezése szerint alakul, szóval hogy mi lesz, azt akkor fogjuk megtudni, amikor már megtörtént, a veszély ugyanakkor, hogy ne pihenjünk egyből lányszobák rózsaszín párnáin, velünk marad. Már csak azért is, mert Orbán nemrég letűnt tizenhat évnyi Magyarországa jól példázza, hogyan tudnak az autokraták legálisan manipulálni választásokat: parlamenti többségüket felhasználva módosítják a törvényeket, hogy semlegesítsék az ellenzék bármilyen stratégiáját, amellyel őket legyőzni próbálkozik. Scheppele épp ezért a magyar választásokat egy ördögi Rubik-kockához hasonlította, amelyet csak a megalkotói tudnak kirakni, vagy még ők se. Pontosan emlékszik a 2022-es választásra, amelyben egy egységes ellenzéki blokk szintén vezetett a közvélemény-kutatásokban, és nagy remények fűződtek ahhoz, hogy Orbán valóban veszíthet. Csak hát az ő választási sikereinek nagy része egy olyan rendszerből fakadt, amelyet úgy alakítottak ki, hogy az ő győzelmét biztosítsa, ha ég-föld összeszakad, akkor is. Orbán mindenesetre Mária országát addig is iparkodott tőle telhetően győzelemről győzelemre vinni: aprócska hazánk lett 2019 táján az EU-n belül az első „részben szabad” ország, 2020 után pedig az unió legkorruptabb országa is. Az Európai Parlament 2022-ben hivatalosan is kimondta, hogy az Orbán irányítása alatt levő ország már nem teljes értékű demokrácia, hanem egy választási autokrácia hibrid rezsimje, bármit jelentsen is ez.
Hogy a maga konkrét valóságában mit jelent, azt ki-ki a tulajdon bőrén érzi: Mária országát a 2020-as évek elejére számos gazdasági mutatóban már Románia is megelőzte, a GKI és az Eurostat alapján pedig 2023-ban Európa legszegényebb országa lett.
Orbán politikai módszerei evvel együtt nem voltak olyan brutálisan primitívek, mint amilyeneket nagy orosz barátja, Vlagyimir Vlagyimirovics gyakorol, így például nem tiltotta el a komoly ellenfeleket az indulástól, az ő eljárásai ennél azért valamelyest finomabbnak tűntek. Riválisai szerint azonban így is hatalmas és meglehetősen tisztességtelen előnyt biztosított a Fidesz számára a választókerületek határainak önkényes átrajzolásával, a médiavilág leuralásával, a szavazatvásárlásokkal meg a hasonlókkal; summa summarum nem kellett (és most se kell) a mi Viktorunkat oly nagyon féltenünk, a magához való esze azért neki is megvan.
Legfőbb mozgatórugója természetesen nem ez volt, hanem a korlátozhatatlan hatalomvágy, a hatalom pedig azért kell neki, hogy legyen. Csak. Power for power vagy potentia propter potentiam, a civilizáltabb ember gyomra ettől is, attól is felkavarodik.
Mármost ég s föld valahogy mégis összeszakadt, Orbán levitézlett, s bár ő hosszabban lazított, és kipihente tulajdon uralkodását Horvátországban, két minisztere már őrizetben van, és általában is fura dolgok történnek. Ami például a nagyvilág szeme előtt való megnyilatkozásainkat illeti, az már (jelenleg és egyelőre) nem a cefreszagú önkény maga, kiskamasz korunkban illemtanórákon ránk ragadt, régen elfeledett ismereteink olykor már elő-előbukkannak, ennek következtében pillanatnyilag ritkábban, mondhatni elvétve viselkedünk úgy, ahogy az talán Pápua Új-Guineában se szokás, ráadásul szomszédaink és általában Európa meg a világ rokonszenvesebbnek tűnő népei e pillanatban valamiért nem abban a hiszemben térnek nyugovóra, hogy Árpád hős népe totálisan buggyant egyedekből áll, nem ingerelni, nem piszkálni, bajszát nem húzogatni, halkan és udvariasan szólni hozzá, mert ki tudja, mi lesz, maradjunk veszteg, amíg szépen vagyunk.
Mindennek a tetejébe pedig átmenetileg Soros nyugodtan alhat, sőt Brüsszelnek is egy kevés pihenője vagyon, nem kell a nap huszonnégy órájában attól tartania, hogy bármelyik pillanatban fölbukkanhat, és amikor csak lehet, föl is bukkan az Hôtel de Ville előtt vagy a Musée du Cacao et du Chocolat à Bruxelles oldalában, esetleg a Palais Royallal szemközt vagy valamelyik ereszcsatornán egy vitéz hun legény, aki kivont karral csapkod, hülyeségeket beszél, vétóz, meg ami eszébe jut abban a pillanatban, aztán dörgedelmes intelmeket szórva az unió tagállamainak viselkedésére, rövid időre, csak amíg össze nem szedi magát a harci cselekmények után, átmenetileg elhúz.
Hogy visszatér-e, és már a kardját élezgeti, rálehel, pucolgatja egy puha ronggyal, ahogy princetoni professzorunk gondolja? Azt mondanánk, nem, és azt is gondoljuk – nyolcéves uralkodási korlát, miniszterek a fogdában, meg bármi más; de vajon minden esetben megtilthatjuk-e a fűnek, hogy nőjön, az égnek, hogy kövér bárányfelhőket engedjen úszni a boltozatján? A kérdés nyilvánvalóan költői, azaz választ nem igényel. Nem tilthatjuk meg, hogyan is tilthatnánk, örülünk neki, ahogy mindama további jelenségeknek, amelyeket a természet ajándékoz nekünk, amikor épp olyan kedve van.