Élet és Irodalom,
LXX. évfolyam, 29. szám, 2026. július 17.
VÁNCSA ISTVÁN
„Ma a köztársasági elnökkel számolnak le, de holnap bárkivel megtehetik. Az önkény nem tűri a kritikát, és nem tűri a kontrollt maga felett. A hatalom olyan eszközöket akar a kezébe, amelyekkel bárkinek az állását megszüntetheti és bárkinek a vállalkozását elveheti” – ezt Orbán írja a saját Facebook-oldalán azt követően, hogy a parlament elfogadta az Alaptörvény 17. módosítását, amely egyúttal Sulyok Tamás eltávolítását is jelentheti.
A szöveg folytatódik, így, ebben a stílusban, és abba a tömény demagógiába áztatva, amelyet valójában jó ideje megszoktunk ugyan, evvel együtt még most se bírjuk felfogni, hogyan képes valaki egy ország füle hallatára lehazudni az égről a csillagokat, noha persze magunk is tudjuk, hogyan képes rá.
Nemzedéktársainkkal együtt sok, hasonlóképp szívhez szóló vagy – ha arra volt igény – elborzasztó tanmesét volt szerencsénk meghallgatni vagy elolvasni, annak ellenére is, hogy effajta műélvezetre valójában sohase vágytunk. Evvel együtt jól hangzik, amikor egy tartalék üzemmódba helyezett diktátor szabadságharcos pacsirtaként kezd trillázni a zöldellő dombok fölött, más kérdés, hogy ha választani lehet, akkor a pacsirta énekét választanánk, már csak azért is, mert hazudni a pacsirta nemigen szokott.
Hétfőn, azaz július 13-án este Orbán megmondta a tutit, ami abban foglalható össze, hogy „[s]oha nem fogjuk legitimnek és törvényesnek elismerni az önkényuralom erőszakos módszereit. A jogtalanul pozícióba ültetett új elnök nem lehet törvényes, így a döntései sem lesznek azok. Ha az elnököt erőszakkal megfosztják a hivatalától, akkor Magyarországnak joga van ellenállni. És meg is fogjuk tenni!”
Ezt tehát Orbán mondta július 13-án este, és közben nyilván aggódva várta, hogy a plafon leszakadjon, ám a plafon a helyén maradt. Ha leszakadt volna, akkor azt megírták volna a lapok, bemondta volna a rádió, de a plafon érdekesmód meg se rezdült, ami a statika tudományát új megvilágításba helyezi. Általában véve is úgy tűnik, hogy Orbán szűnni nem akaró akciózásának nagyobb a füstje, mint a lángja, sőt valójában már füstje sincs, ami pedig pártját, a Fideszt illeti, az ilyen nevű politikai képződményről ismerőseink nagy többsége nem tudja, mit gondoljon, azt meg pláne nem, hogy mért gondoljon róla bármit is, így aztán unott képpel tovább-ballag. Noha egyébként a legkevésbé se biztos, hogy a magyar jobboldal a legérdektelenebb politikai képződmény ezen a földön, annak ellenére se, hogy választói még a párt vezetői szerint is elfáradtak. Hogy mitől, az nem tudható, mindazonáltal tény, hogy kiskecskék módjára ugrándozó fideszeseket sehol se látunk, igaz, nem is keressük őket oly nagy buzgalommal, amilyennel talán kellene.
Tizenhat év után a választók elfáradtak, mondta tehát az egyik főkáder a Mandinernek, mármost a választó csakugyan ilyen, kissé fáradékony az eszemadta. Vannak aztán ezek a korrupciós vádak, amelyekről a kevésbé jóindulatú potenciális választók időnként sutyorognak, és közben a párt vezetőit gyanakodva méregetik, holott lelkesíteniük kéne őket, hogy a jövő csatáiba lelkesebben és vidámabban kurjongatva induljanak.
Vagyis a párt vezetője ezekben a pillanatokban a foci-vb valamelyik lelátóján gyűrögeti a zsebkendőjét, Gulyás Gergely, a frakcióvezető pedig épp lemond. Azt kéri, hogy a parlamenti munkában olyan vezesse a frakciót, akinek van lehetősége 2030 után is indulni a választáson, úgy számolt, hogy a Fidesz képviselőinek közel kétharmada, a KDNP-sek háromnegyede és a Mi Hazánk képviselőinek fele érintett a korlátozásban. Rétvári Bence ezzel együtt marad a KDNP-frakció élén, viszont sem a Fidesz, sem a KDNP képviselői nem jelennek meg az alaptörvény-módosítás vitáján. Fűszerezi a dolgot, hogy amikor a Fidesz frakcióvezetője lemondani készül, az egészről a kommunikációs menedzsernek sejtelme sincs, másnap eléggé ki fog borulni, össze fog omlani, azt mondja majd, a lemondásról „megdöbbenéssel és erős ellenérzésekkel” értesült, és szerinte az „a Fidesz gyengeségét sugallja, és meghátrálásnak tűnhet”, viszont ez már legyen az ő egyéni szociális problémája, a Fidesznek nélküle is van gondja elég.
Lemondása másik okaként Gulyás az alkotmánymódosítás elleni tiltakozást nevezte meg. „Ma egy olyan alkotmánymódosítást fogad el az országgyűlés, ami ellen minden lehetséges eszközzel tiltakozni kell. Miután nem vagyunk olyan arányban a parlamentben, hogy ezt meg tudnánk akadályozni, ezért maradtunk távol. A lemondásom is figyelmeztetés és tiltakozás, hogy olyan határokat lép át a Tisza-kormány, amit eddig senki.”
Az interjú egy későbbi részéből kiderült, hogy a távolmaradás most csak egyszeri döntés volt, a párt egyelőre nem hagyja ott a parlamentet, mert szerinte most még több érv szól a maradás, mint a kivonulás mellett. A politológus Török Gábor tíz napja dobta be ezt a lehetőséget, mondván, ezzel a fideszesek véget vethetnének Magyar Péter látványos parlamenti szerepléseinek, vagy gyengíthetnék azok erejét, hiszen „ha nincs bokszzsáknak használható ellenfél, a boksznak sincs értelme”. Azt tagadta, hogy megszavaztatta volna a frakciótagokat a lemondásukról – Magyar Péter ezt állította napközben –, és azt mondta: „Ez egy új gyakorlat, hogy a miniszterelnök különböző állításokat ír ki különböző felületeire, amelyeknek nincs közük a valósághoz. Ilyen szavazás nem volt a Fidesz-frakcióban.”
Itt állunk tehát egy focirajongó pártvezérrel, egy fejvesztett frakcióval, egy kommunikációs igazgatóval, akivel nem szoktak kommunikálni, pár maradék választóval és egy szétszéledt sereggel, amelynek fogalma sincs, mi van, demokráciát, alkotmányt siratnak, skandalumot, botrányt, jogtiprást kiáltanak, és teljes joggal, hótiszta lelkiismerettel és megkérdőjelezhetetlen erkölcsi fölénnyel, hiszen itt tizenhat éven át tökéletes, makulátlan, kristálytiszta népuralom volt, pont, mint az athéni demokrácia a fénykorában, csak még annál is jobb, mert lássuk be, Periklész sehol nincs, először is tizenhat helyett mindössze tizenöt éven keresztül (időszámításunk előtt 444–től 429-ig) töltötte be megszakítás nélkül az egyik sztratégoszi tisztséget, s így a maga korában az athéni állam legbefolyásosabb politikusának számított ugyan, viszont tök hülye volt a focihoz.